Már húsz perce várakozom a szülész-nőgyógyászom rendelője előtt – nagyjából ennyi ideje van bent az előttem lévő pár. Egyszer csak nyílik az ajtó. Nincs térerő az épületben, a doktornő kijött az előtérbe telefonálni – valamilyen vizsgálati eredményeket keres, amelyek eltűntek, vagy meg sem érkeztek még, mindenesetre fontos, ezért időt és energiát nem sajnálva kutat utána. Tudom, várnom kell még jó ideig, lesz egy kis csúszás, így történik, hogy elkezdem sorra átlapozni a szülők számára kihelyezett tájékoztató füzeteket. Az előző várandósságom idején ezek valahogy kimaradtak a kórházi felkészítő kurzusok és szülésznőkkel való hosszas beszélgetések mellett. Unalmamban végiglapoztam hát az összeset, mire a kezembe akadt az ONE gyermekágyról szóló füzetecskéje (Szerző megj.: ONE – Office de la Naissance et l’Enface, vagyis, szabad fordításban a „születés és gyermekkor hivatala”). Ahogy belelapoztam a szóban forgó füzetecskébe, első gondolatom az volt, hogy azért a Nyugatnak is volna még hova fejlődnie, ha az anyák mentális jólétéről van szó.
Ha a gyermekágyi időszakra gondolok, ezúttal határozott elképzelésem van arról, hogyan szeretném tölteni. Persze tudom, nem fog megvalósulni, lévén, hogy van egy háromévesem is, aki ugyanúgy igényli majd a figyelmem, de azért látom, hol hibáztam el első alkalommal. Utólag már látom, mennyire azon voltam, mihamarabb a régi énem lehessek, lehetőleg mindenféle szempontból – mai napig rejtély számomra, miért gondoltam, hogy a kórház elhagyása utáni második napon fontos elmosogatnom és rendbe tennem a konyhát... S látom azt is, mennyi szenvedést okoztam ezzel magamnak – mármint nem a mosogatással, inkább azzal, hogy meg akartam felelni egy magam által felállított irreális elvárásnak. Szenvedtem, legfőképpen mentálisan, mert igen sokáig tartott mire sikerült belátnom, hogy soha nem leszek már pontosan olyan, mint szülés előtt – és most nem a külsőmre utalok. Amint anya lettem, megváltoztam, más lettem, mint ember. Elolvasva azonban az ONE friss anyukáknak szánt jótanácsait, kiváltképp a „Hogyan gondoskodjunk önmagunkról” címmel ellátott fejezetet, nem csodálkozom azon, mennyire téves úton jártam. Az, hogy a fent említett címszó alatti kilenc pontban felhívják a kismamák, anyukák figyelmét a medencefenék és háttájék egészségének megőrzésére, valamint a fogápolás fontosságára, alapvető és igenis lényeges információ (lenne). Valóban fontos az egészségünk és erőlétünk megőrzése, hiszen az anyaság a testünket veszi leginkább igénybe, különösen az első hónapokban. A többi javaslattól azonban elkerekedett a szemem, és azt hiszem, enyhén feljebb emelkedett a vérnyomásom is, mert ez alkalommal kivételesen nem volt alacsony, mikor percekkel később az orvosom megmérte.
Noha tisztában vagyok vele, hogy sok nő számára nagyon fontos, hogy visszanyerjék szülés előtti alakjukat – nem tagadom, én is közéjük tartozom –, azért lássuk be, az első hat hét abszolút nem a karcsú formánk mihamarabbi visszaszerzéséről szól. Mindamellett, hogy valóban fontos odafigyelni az egészséges és kiegyensúlyozott étkezésre, a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre és a vitaminok szedésére, az utolsó dolog, ami eszünkbe jutna, az az edzés, a hasizomgyakorlatok, vagy éppen a lépcsőzés liftezés helyett. Hiszen örülünk, ha végre fájdalmak nélkül tudunk pisilni, vagy leülni a székre. Hasonló módon hihetetlennek találom, hogy a fontossági sorrend elején ott díszeleg a mellek formájának megőrzése várandósság, majd szoptatás alatt. Mintha lenne ráhatásunk. Mintha egyébként érdekelne bárkit is a melleinek formája, mikor mondjuk vérző és sebes mellbimbókkal, tejtől túltelítődött, kőkemény mellekkel kell szoptatnia napi hét-nyolc alkalommal. Az anyukáknak szánt tanács, miszerint a mellizmok rendszeres edzése megakadályozhatja a látványosabb változásokat mellkasunk tájékán, nem alaptalan. Ugyanakkor úgy vélem, talán fontosabb lenne arról beszélni, hogyan viseljünk gondot a mellekről, melyeket a szoptatás igen komolyan igénybe vesz. Így talán megelőzhető lenne sok szoptatás körül felmerülő probléma. Na meg egy anyukának se lenne bűntudata amiatt, hogy esetleg a rendszeres súlyemelés és edzés hiánya miatt változott meg mellének alakja.
A másik témakör, a bőrünk és hajunk állapota volt. Tény, hogy a bőrünk nagy változásokon megy keresztül várandósság alatt, és ha tetszik, ha nem, ennek bizony nyoma marad. De hogy miért kellene ezzel a várandósság utáni hónapokban foglalkozni, számomra nem teljesen érthetetlen. Ha bárhol is megrepedt a bőrünk, az ellen sajnos nincs mit tenni. Idővel elhalványodnak ezek a csíkok, de részei lesznek a hátralévő életünknek akkor is, ha az amúgy is drága szabadidőnkből tizenöt-húsz perceket pazarolunk naponta (!) drága olajokkal történő masszázsra. És ugyanez érvényes a narancsbőrre is, amiről szintén azt gondolom, lényegtelen pont az önmagunkról való gondoskodás listáján. Nem hinném, hogy sokunkban felmerül egyáltalán megnézni, van-e narancsbőrünk bárhol is, nemhogy foglalkozni vele, vagy megpróbálni eltüntetni. Talán később. Talán, mikor már óvodás a gyermekünk, és esetleg van időnk ilyesmiről is gondolkodni. De biztos nem a szülést követő hónapokban, két etetés és három pelenkacsere között.
Elnézve az önmagunkról való gondoskodás listáját az jutott eszembe, talán egyáltalán nem csoda, hogy a legtöbb anya mentális egészsége eléggé a béka valaga alatt van. Hiszen annyira téves pontokra helyezzük a hangsúlyt – pedig mi csak a jótanácsokat követjük. Számomra az önmagamról való gondoskodás – főleg így másodszorra, mikor már tudom, mi vár rám – teljesen mást jelent. Mindennap csak a minimumot hozni – felkelni, felöltözni, hajat fésülni, arcot és fogat mosni. Rendesen és lehetőleg emberi időben enni, és naponta legalább egyszer beállni a zuhany alá. Ha sétálni támad kedvem, sétálni a friss levegőn. Ha egész nap ágyban maradnék, mert hosszú volt az éjszaka, megpróbálni minél többet pihenni. Segítséget kérni, mikor valami nem megy – mert ilyenkor nem egyedül kell megküzdenem az előttem álló problémával legyen az akármennyire is jelentéktelen külső szemmel nézve. Olvasni, sorozatot nézni – mikor tegyem, ha nem a felépülésem idején, a pici babámmal a kezemben, akinek abban a pillanatban csak az ölelésemre, a bőröm illatára és melegére van szüksége.
Szóval, kedves kismamák, anyukák. A szépségünk nem abban rejlik, narancsbőrös-e a combunk, sem abban, hogy három héttel szülés után már a régi farmerünket hordjuk-e. Senkinek nem kell megfelelnünk, önmagunkon kívül, és senki sem fontosabb ebben az első pár hétben, mint saját magunk és a kisbabánk – igen, sokszor éppen ebben a sorrendben.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
