A férfi a hirdetőoszlop mögötti-melletti padon ült. Előtte a városháza makettje, amit 2012-ben a fehér bot napján, a látássérültek nemzetközi napján avattak fel, mellette a majomplacc korlátjához zárva fekete színű kerékpárja, elején egy barna színű fonott kosár. Ha boltban vásárolt, szabályos kosár volna, akkor első kerékpárkosár volna a neve, így csak egy spárgával odaerősített vesszőkosár. Vannak benne dolgok, nem látom, hogy mik. Ez-az. Srégen vele – pontosabban a hirdetőoszloppal – szemben cukrászda, kávéház, kávéház, kávéház: a Kiskorzó asztalokkal, székekkel, nincs szabad hely, nevetés, zene, zaj, beszélgetésfoszlányok, férfiröhögés, gyereksírás, apagügyögés, anyatelefonálás, lányvihogás, fiúcsönd.
A férfi kezében könyv.
Amikor meglátom őt, már szinte bent vagyok a Kiskorzón, semmiképpen sem tudom menet közben elolvasni a könyv címét, amit a férfi elmélyülten, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul olvas a lassan leszakadó félhomályban.
Nem mondtam: azért figyeltem fel a kopasz férfira, aki a hirdetőoszlop mögött – makett, kerékpár – kinyújtott lábbal olvasott, mert mozdulatlan volt, akár egy szobor, éles ellentéte a vele srégen szembe húzódó asztalok és székek mellett üldögélő zsibongó tömegnek.
Azt sem mondtam: megállás nélkül hullottak a levelek. Meleg őszi délután, abnormálisan meleg, de már lopakodó félhomály. Kezelhetetlen helyzet. Amikor hullanak a levelek, és ilyen meleg van, akkor fényesség úszik a levegőben, dél körül jár az idő. Ha hullanak a levelek, de nem úszik fényesség a levegőben, akkor nincs ilyen meleg. Ha hullanak a levelek, meleg van, és félhomály, akkor mindent lehet – sétálni, futni, kávézóban ücsörögni, de olvasni nem igazán. Nehezen láthatóak a betűk. Vagy egyáltalán nem. De csábít a pad, a meleg levegőben pörgő levelek.
Mit olvas ez a rezzenéstelen arcú férfi a hirdetőoszlop mögötti padon, kinyújtott lába jól támasztja a farcsontját, nem töri a pad. Tud padon ülni, biztos szokott is. Lassítok, meg kell tudnom, hogy mit olvas ilyen elmélyülten, szándékosan. Nem úgy tűnik, mint aki várakozás közben olvas. Amíg várja a feleségét, hogy kijöjjön az órástól, a boltból, a bankból, a pénzváltóból, a drogériából, addig olvas – nem. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy felült a kerékpárjára, a könyvet a vesszőkosárba tette, készülve arra, ha elintézi a dolgokat, megveszi, ami kell, ezt-azt, akkor leül a padra, és olvasni fog.
A pad közepén ült, nyújtott lábbal, barna bőrdzsekiben, ezt nem is mondtam. Drótkeretes szemüvege volt. Arcán egy izom nem rándult, rezzenéstelen arccal olvasott. Oldalaztam egy kicsit a hirdetőoszlop irányába, hogy visszafordulva el tudjam olvasni a könyv borítóját. Nem érdekelt, ha észreveszi a kíváncsiságom. Tudni akartam a titkát. Tudni akartam, mi az, amitől a város központjában, a padon ülve, maga mellé helyezi barna bőrcipőjét, majd lábára húzva a szabadságmamuszkát, kényelmesen elhelyezkedve olvas a sárga levélzuhatagban, omló homályban, trécselő tömegben.
Csalódottan mentem tovább. A szerző, akit olvasott, nekem is kedves. Minden könyvét elolvastam, szabadságmamuszkám volt. De hogy lehetséges, hogy történhetett, hogy ma már nem az?
Igazságszeretet és optimizmus – mást nem vehetnek el attól, aki elárulnak. Attól még megy az élet tovább, semmi nem változik. Hacsak az nem, hogy bizonyos szerzők olvasása fájdalmat okoz, és nem szabadságot hordoz az omló délutánban, a fogyó életben.
*
A nő ott állt a kanizsai városháza előtt. Már nem volt az igazi, csak ami maradt belőle. Szétment csípő, kövér lábikra, a hason felfelé kúszó szűk szoknya, régi simogatások emlékét felejtő hosszú, fénytelen haj.
Minden évben megjelenik a városháza előtt, és táncol. Régi magnóját maga mellé állítja, lenyomja a playt, és a dallamra lassan lejteni kezd. Alaktalanodó csípője finoman idézi elfeledett, eltemetett mozdulatok vágyát. Amikor a szám végéhez ér, lenyomja a stopot, megrázza hosszú haját, és eltűnik a hídra vezető útszakasz felső harmadában – a mezőgazdasági középiskola tangazdaságán túl. Ereje duzzadó akarattá formálódik a mozdulatban, amivel kiragadja magát az időből. A Tisza felett formálódó ködgomolyokból bújik elő, akár egy Koncz-verssor, amely az évek múlásával megválaszolhatatlanságában egyre dagadóbb, egyre vádlóbb, egyre rettenetesebb lesz, emlékeztető.
Nincs szörnyűbb annál, mint amikor egy ember saját hibáinkra és gyengeségeinkre emlékeztet. Emlékeztető ember az, akinek a szemébe hazudnak. Mert a tekintet visszaveri a mondatokat, mint a házak közti térben a labda puffannása, úgy hangzanak, ordítanak a tekintetből a hazugságok, ha mosolyog, ha sír, ha kiabál, menthetetlen, nem önmaga többé, csak egy emlékeztető ember.
Az emlékeztető embereknek nincs szabadságmamuszkájuk, nem húzhatják a lábukra. Maradnak, ahol vannak, ahová a hazugság vetette őket, azon a parton. Egyedül. Csakis magukat okolhatják, hinni a templomba’ kell, bazmeg.
Az asszony, aki minden év októberében megjelenik a kanizsai városháza előtt, fésületlen hajában aprócska ágak, nem mindig hozta magával a magnót, nem mindig kapcsolta be, nem mindig táncolt, nem mindig tűnt el a Tisza irányába a tangazdaságon túl. Voltak évek, amikor nem így történt. Ott lakott, ahol a háza volt. Három kutyával és két macskával élt, aki ismeri, emlékszik rá. A nyár vége felé mindig szőlőfürttel a kezében látták, mohón csipegette a palatinát, édes lé csorgott a szája szegletében. Kedvenc énekese pedig Elvis Presley volt, ezt a kettőt szerette legjobban, a palatinát meg Presley-t. A városban azt mesélték, furcsaságait magával hozta, amikor megérkezett a városba, furcsaságait és szavait. Meg néhány fényképet saját magáról. Nevető lány a hídon, komoly lány a fák alatt, vékony kabátban vacogó, ijedt szemű lány egy mezőn – ezt már itt hívatta elő, úgy mesélték.
Nem volt kiabálás, vagy ha volt is, a nő kiabált, a vendég hallgatott. Sírt, fröcsögő nyállal óbégatott. Akkor mégiscsak lehetett kiabálás. De az biztos, hogy csak a nő kiabált. Hazudozásról, ámításról esett szó, legyintettek a boltban, régi szerelmi történet.
Emlékeztető ember lettem, mondta a következő nyáron, a zöldre festett vaskapunak támaszkodva, míg a palatinától csillogó kezét – amit a darazsak meg is támadtak volna, de ő egyetlen határozott mozdulattal elhajtotta azokat – a hatalmas csípőjén feszülő szoknyába törölte. Révetegen mondta, mint aki túlél valami szörnyűséget. Révetegen, de kicsit azért zavaros tekintettel – az is lehet, hogy ezt csak hozzáteszik. Azon az őszön jelent meg először magnójával a kezében a városháza előtti téren – az üres parkolók jelentette hely miatt, nem a városháza épülete miatt. Megnyomta a play gombot, lassan ringatózott, majd amikor vége lett a számnak, megnyomta a stop gombot, és elindult a töltés irányába. Már nem vagyok az igazi, mondta halkan, nincs menedékem. Maradok, ahol vagyok.
