(fotó: Dormán László)
Az örök lázadóknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy nem tudnak alkalmazkodni, előbb-utóbb kibújnak, mint szög a zsákból. Ők a szög, és a közeg, amelyben vannak, a zsák.
Az örök lázadóknak fogalmuk sincs arról, hogy ők azok lennének. Isten ad valamit, és az elviseléséhez vakságot. Később – jó esetben – némi bölcsességet is ad, ami olyan, mint egy meredély széléről belebámulni a szakadékba.
A szög sem tudja, hogy kibújt a zsákból. És arról sincs fogalma, hogy ez miért történt. Valahogy így van ez az örök lázadókkal, mígnem elérnek abba a korba, hogy rálátnak egykori önmagukra. Kellő távolságban a fiatalságtól. Ősszel.
Ebből talán arra lehetne következtetni, hogy én is az örök lázadók közé sorolom magam. Megrántom a vállam. Nem gondolom ezt. Az örök lázadó az Boris Vian, mint tudjuk.
De az is igaz, hogy többféle örök lázadó van. Többféle szög, másfajta zsákokban.
Legjobban azok szeretnének tartozni valahová, akik nem tartoznak sehova sem, mert nem illenek bele a sémába. Furcsán villan a szemük, éles a nyelvük, nem keresnek és nem is kötnek mindenáron kompromisszumot. Nehezen viselik a középszert. Márpedig a középszeré a világ – ezt éppenséggel, ha meghallják, csak nehézségek árán nem kezdenek vitába. Bújnak ki, bújnak, mint szög a zsákból.
Mindez arról jutott eszembe, hogy Claudio Magrist olvastam. De nem az íróról, hanem saját magamról – az ember mindig magára gondol. Ugyanis már régen nem olvastam Magrist, amikor pedig igen, akkor pofákat vágtam, grimaszoltam, erre határozottan emlékszem. Talán azért, mert divatos volt?
Mondjuk azt, hogy nem tudom felidézni, divatos volt-e Claudio Magris. Arra emlékszem, hogy olvastam. Amikor fellapozom a könyveket, aláhúzott sorokra lelek, és a macskakaparásra emlékeztető írásomra egy-egy oldal szélén, alján, a lapszámozáson keresztül haladó betűimre. Jegyzeteltem is ezek szerint. De csak a grimaszokra emlékszem. Tulajdonképpen nem a művekre, nem Claudio Magrisra vonatkoztak azok a grimaszok, hanem az ájulásra, ami körülvette.
Ájulás vette volna körül? A divatos íróknak kijáró imádat? Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy miért olvastam. Természetesen Közép-Európa miatt.
Nem tartozom az örök lázadók közé, ha valami igazság van is abban, hogy időnként szög vagyok a zsákban, ettől semmiképpen sem vagyok boldog. Ellenkezőleg. Hiszen semmi másra nem vágytam sohasem, csak állandóságra és biztonságra, tehát ha előfordult, hogy ezt semmisítettem meg magam körül, akkor valami nálam erősebb, az én szándékaimnál erősebb dolog munkált bennem. Mi lehetett bennem erősebb az állandóság és biztonság utáni vágynál?
A téma kapcsán – Közép-Európa – felidézni divatos szerzőket, nagy hatású életműveket és a saját grimaszolva jegyzetelő olvasásom olyan, mint a meredély széléről belebámulni a szakadékba, ahonnan saját arcom néz vissza rám. Ebben semmi jó nincs. Konkrétan ez nem jó érzés. Azonban nem is rossz – mint a moziban, amikor föltettük a piros-kék szemüveget, és úgy vártuk a cápa támadását.
Pereg az életünk filmje előttünk – ez egyáltalán nem közhely, hanem így van.
Megpróbálok kibújni a helyzetből (nem úgy, mint szög a zsákból), és azt mondom, nem emlékszem tehát, hogy miért grimaszoltam, miközben Claudio Magrist olvastam – persze hogy ez így nem pontos. Nemcsak aközben, hogy olvastam, hanem akkor is, amikor szóba került. Hivatkozások, mondatok, fontoskodások.
Talán ez lehetett.
Egyáltalán nem jó, hogy így van, mentségemül szolgáljon, a divatosság és az igazodás távol áll tőlem.
Marad azonban a tény, hogy mégiscsak elolvastam a könyveit. És mostanában egyre gyakrabban jut eszembe – ezek szerint az ember akkor is észben tart mondatokat, ha erről nem vezet számot, ha azt hiszi, a legkevésbé sem emlékszik.
Tetszik nekem, ahogyan eszembe vágódnak, felidéződnek a magrisi mondatok, amelyek már kiléptek az időből, amiben íródtak. A távolság új dimenziókkal szolgál.
Könyvet újra elővenni lehet olyan, mint rálátni önmagunkra, egykori önmagunkra: azonosság; rálátás a hibákra és bűnökre; csodálkozás; újbóli megerősítése korábbi választásunknak.
Olvastam tehát Magrist az idei őszben. A szöveg címét is tőle kölcsönöztem, az „Én határ menti író vagyok” című, vele készült beszélgetésből.
Közép-Európa a vágyott biztonság és szög a zsákban. Ilyesmi járt a fejemben hetek óta, hiszen újságolvasó vagyok, hírfogyasztó, ahogyan a fogyasztói társadalom elnevezte azt a szép szokást, ami régebben kávézást és zizegő újságlapokat jelentett, hümmögést, apróhirdetés-böngészést, világhíreket és belpolitikai kommentárt is.
Közép-Európa, a világ, ahol otthonosan érzem magam, ismerősek a zajok, értem a humort, nem üt szíven a lenézés, mert nem ismeretlen a szocializmus építése közben történt leszakadás – amiben a nemzedékem felnőtt. Ennek a mondatnak semmi köze a magrisi Közép-Európához, ami kulturális értelemben sokkal bonyolultabb. Claudio Magris mellett természetesen Esterházy Péter, Konrád György, Danilo Kiš által uralt és értelmezett tér – az értelmezést és újraértelmezést kaptuk tőlük, amivel kell és lehet kezdenünk valamit mostanság, hogy újra a figyelem középpontjába került ez a világ.
A figyelem nem irodalmi és nem kulturális, sokkal inkább politikai. A V4 országok és Ausztria elképzeléseitől hangos a sajtó, ezt minden hírfogyasztó jól tudja.
Egy okkal több, hogy előkerüljenek a Közép-Európával foglalkozó könyvek, köztük a Magris-kötetek – egyazon polcon sorakoznak, ahol a többi, Közép-Európa identitását alakító, kulturális önmeghatározását kialakító írók kötetei.
Mészöly Miklós kötete, amelynek címe Volt egyszer egy Közép-Európa, másik polcon van, másik szobában, ott, ahol legtöbbet vagyok. Szinte mellettem áll a polcon, közel hozzám.
Szög, zsák – dehogy, csak apró magány, a feloldódás lehetetlensége. Ezért voltak a grimaszok, miközben Magrist olvastam, aláhúztam, jegyzeteltem. Szurkoló, lojális, azonosuló olvasó vagyok. Nehezen tűröm szobám magányában, hogy Mészöly Miklós nincs a legnagyobbak között, amikor Közép-Európában a középeurópaiságról beszélnek. Nem ő alakította, vagy nem kellőképpen alakította a kulturális teret, nyilván ezért. Jelleméből és természetéből ez következett. Fontos volna azonban, mert jobban és többet megértenének ebből a világból azok is, akik felhúzott szemöldökkel szemlélik, mint valami furcsa bogarat, és azok is, akik benne léteznek – utóbbiak számára művészi és intellektuális gyönyör lehet Mészöly Miklós kellő mélységű ismerete.
A Volt egyszer egy Közép-Európa mellett Az én Pannóniám című kötet behatárolja a mozgásterem, a nyitottságom-zártságom. A könyvek nem várnak el tőlem semmit, én várom el magamtól az állásfoglalást, a lojalitást, a komolyságot.
Évekkel ezelőtti a grimaszolásom. Belső tiltakozás, elhatárolódás kifejeződése, nem egyéb. Úgy éreztem, zajosan és hangosan ünnepelnek írókat, könyveket, és közben nem mondják ki Mészöly Miklós nevét, miközben így lehetne jól kezdeni a Közép-Európáról szóló mondatokat.
Képtelenség, hogy egyszerre legyen minden, ugyanakkor mégis egyszerre van – ez Közép-Európa és benne a választás lehetősége.
Egy vékony vonal, egy lehelet választja el egymástól a gondolatokat. Miközben ugyanarról beszélnek, szavaik, amelyekkel gondolataikat és érzéseiket megfogalmazzák, azonos és mégis elkülönülő világokat térképeznek fel.
Ha valamit kellő határozottsággal merek állítani, akkor az az, hogy a Mészöly által megélt, megírt Közép-Európáról nem jut eszünkbe, hogy alázatos, kicsit feledésbe merült világ volna. Az, hogy vidéki, magától értetődő, a középeurópaiság valami fajta vidékiséget is feltételez, ez azonban annyi más utakat nyit meg, hogy azt már nem bírná el a szövegkeret.
Magris, amikor a Kisvilágok (a kérdező a Mikrokozmoszt használja) kapcsán a vidéki, alázatos és kicsit feledésbe merült világról kérdezik, így válaszol: „Az »alázatos« szó a latin »humilis«-ból ered, s azt jelenti: közel a földhöz. Én szeretem magam közel érezni a földhöz, s ez az érzés egész könyvemet áthatja. A kicsiny egyfajta költőiségét teremti meg, melyet hősellenes és ironikus attitűd kísér. Nagyon fontos ez az attitűd, mert segít abban, hogy felismerjük korlátainkat, és ennek köszönhetően elkerüljük azt a csapdát, hogy hamis bálványokat csodáljunk, s olyan dolgokat imádjunk, melyek csak külsőre jelentősek. De figyelem: nem akarok én kiállni a small is beautiful politikája mellett, és nem akarom az önmagukba zárkózó kis vidéki falvak kultuszát sem védeni. Jóllehet kicsik ezek a helyek, mindig »nagyok«, fontosak, és van értelmük. Ezek a kis történetek nagy kalandokat sejtetnek, mert háborúkat, száműzetéseket, határproblémákat, ideológiai csatákat idéznek. Végül emlékeztetnék rá, hogy a könyv olyan személyiségek egész sorát mutatja be, akiknek az az érzésük, hogy legyőzték őket, ám ugyanakkor egyáltalán nem adják föl a küzdelmet. Bár vesztésre állnak, nem betörhetők. Kafka megtanított bennünket arra, hogy tudnunk kell elfogadni vereségünket, de meghátrálni soha nem szabad. S ez pedig megszabadít bennünket attól, hogy állandóan szükségét érezzük annak: mindig, bármi áron győznünk kell.”
Megszabadulva a pillanat terhétől, egészen másként hatnak ezek a mondatok. Újraolvasva a Kisvilágokat, és nagyrészt átismételve (háromnegyedes laza, kihagyásos olvasás) a Dunát, most nem grimaszolok. Megértettem valamit abból, amit csak máznak tekintettem a magrisi mondatokban, és ezért lojális, elkötelezett, harcos Mészöly-olvasóként el is vetettem a lelkemben.
Az idő múlása jót tesz a könyveknek. Tágasságot és teret hoz létre a mondatoknak, értelmezési kereteket nyit újra. Ami valaha Mészöly ellenében való berzenkedő olvasásnak tűnt, azt ma megértéssel és megengedéssel tudom olvasni. Persze azt is nyugtázom, hogy számomra Mészölyt erősíti meg újra.
Ebben a felidézett beszélgetésben egyébként Magris, arra a kérdésre, hogy meg tudná-e határozni, mit jelent Közép-Európa, a következőt válaszolta: „Ez a kifejezés különböző korokban különböző dolgokat jelentett. Ma, amikor Közép-Európáról beszélünk, nemcsak földrajzi valóságot jelölünk vele, hanem olyan kulturális valóságot is, amely egy, a német nyelv és a zsidó kultúra által egyesített plurális világ. Ez a kultúra mindig is nagyon érzékeny volt a történelem bajaira. Megélt végjátékot, amely folyvást közeledik, de valójában soha nem konkretizálódik. Közép-Európa tehát a civilizáció és a reménytelenség bajának óriási laboratóriuma volt, mindazonáltal rendelkezett egy óriási erőforrással: az iróniával. Ez a nagy filozófiai és ideológiai rendszerek pillanatában vesztes kultúra e rendszerek repedezésének idején egyfajta kulturális, lélektani és nyelvi pezsgés bölcsőjévé vált. S a szétesés talaján újból megleljük a kísérleti regény, az irónia, a historicizmusellenesség kultúráját. Olyan kultúra ez, ahol inkább azt szeretik, ha a zsenit hülyének nézik, a hülyét pedig zseninek.”
Nem is tudom. Megöregedtem kellőképpen ahhoz, hogy ne grimaszoljak. Elfogadó és inkább önkritikus legyek, semmint kritikus. Ezért csak annyit teszek ehhez hozzá, hogy Mészöly ezen írásban többször említett, Közép-Európa kötetének alcíme az, hogy Változatok a szép reménytelenségére.
Ahogy otthon szokták mondani, mindenki tudja a magáét.
