Soroló
„Ki tudja, merre, merre visz a végzet…” A Székely himnusz szövegét 1921-ben Csanády György írta és Mihalik Kálmán zenésítette meg. Aligha akad a világon egy hasonlóan népszerű új keletű dallam, mint ez. A székelyek körében futótűzszerűen elterjedt, teljes beleéléssel énekelhető, szívdobogtató, könnyfakasztó, érzelmes hazafias műdal, amely Csaba királyfi gyermekeiről szól, és a mai napig töretlenül népszerű. Tetszik ez, vagy sem…
Öntudatosak
A székelykevei gyerekek közül sokan, az iskolában vagy odahaza a szüleiktől, többnyire idejében megtanulják, később betéve tudják az őseik történetét, amely az 1764. évi madéfalvi veszedelemmel vette kezdetét. Nemcsak Nyírő József írta meg nagyszerű regényében, hanem Barabás Pál egykori székelykevei állatorvosunk is. Azaz Farkas Pali bácsi, akinek a majd háromszáz oldalasra duzzadt romantikus történelmi regényét máig nem sikerült kiadni.
Tehát, e gyerekek jól tudják, hogy őseiket a SICULICIDIUM (székelyölés) utáni években főként csíki és háromszéki falvakból menekült, évtizedig bujdosó székely családokból verbuválták. Akik Hadik András, Erdély gubernátora parancsolatára, mégis leginkább Mártonffy Mór néhai plébános rábeszélésének engedve, Bukovinában a Szucsáva mentén öt magyar falut alapítottak: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.
A bukovinai székely közösség az erdélyitől való sok évtizedes elszakítottsága következtében ritkás rokonságot tartott. De a módosult életviteli körülmények következtében, a hagyományokat tisztelő, megtartó és művelő erejének segítségével, a népi kultúrája révén újult meg. Elsősorban az ízes, a többitől jól megkülönböztethető, jellegzetes bukovinai székely nyelvezetet és az újra rétegelt népdalos, népmesés, szájhagyományos műveltséget eredményezte. Nem is beszélve a lassacskán átalakult népviseletről. Minthogy két és fél évszázadon át mesterséges megosztottságban éltek, a nyelvi/kulturális elszigeteltségük és a szaporaságuk, fokozatos elszegényedésük következményeként az 1880-as évek elején végül elkezdődött a kényszerű kirajzásuk is. A többszöri széttelepülések ellenére e népcsoportot egységesen bukovinai székelynek mondják. De a szélrózsa minden irányába történő kivándorlások következtében az egyiket dévainak, a másikat völgységinek, a harmadikat al-dunainak nevezték el. Mint valami furfangos népmesében…
Az Al-Duna területére való kirajzás 1882–83-ban történt. A Pancsova környéki irtásokon ekkortájt alapították a három ma is létező települést, Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és végül Székelykevét. Őket a századforduló után követték a Déva környékére (Csernakeresztúr) telepítettek, valamint a trianoni békekötés kudarcélménye után hamarosan a Kanadába és Brazíliába kivándorolni szándékozók kisebb létszámú csoportjai is. A második világháború alatt, 1941-ben Magyarország a második bécsi döntés nyomán átmenetileg visszaszerezte a Délvidék egy részét is. A Bácska visszanyerésével a bukovinai öt magyar falu maradék székelysége lehetőséget kapott a végső hazatérésre. Majd két tucat faluba ültették őket: főként a korábbiakban nagy erőkkel betelepített dobrovoljácok kiürített házaiba. A háború végére viszont e székelyeknek kellett elmenekülniük, a jugoszláv partizánok és az oroszok elől. A Dunántúlra, Tolnába, Baranyába, Bács-Kiskun megye falvaiba. Végül a völgységi németek kitelepítésével Bonyhád városába, Bátaszék, Hidas, Hőgyész, Izmény, Kakasd, Csátalja, Zomba, Kéty nevű falvakba kerültek. Szép számban élnek ma Nyugat-Európa több országában, sőt Amerikában, Kanadában, Ausztráliában is. Viszontagságaikról pedig számottevő irodalmi művek beszélnek. Hosszasan felolvasni vagy rangsorolni lehetne azon neveket, könyveket, szociográfiai tanulmányokat, dolgozatokat, szépirodalmi műveket, amelyek érthetővé és átérezhetővé teszik az évszázadokon átívelő megpróbáltatásaikat. A bukovinai székelyek küzdelmeit a megmaradásért.
Ami a legszembeszökőbb, hogy a közösségeik továbbra is sérülékenyek, mert hiszen többszöri kirajzás után is a völgységi székelyeket kivéve a többiek kisebbségi sorsban maradtak. Jelenleg szerte a világon mintegy 35 000 bukovinai származású székely élhet. Megközelítőleg 25 000 bukovinai székely Magyarországon vagy a szórványvidékeken. Jutott belőlük tehát szinte mindenüvé. Csak Bukovina maradt székelyek nélkül. Erre még találós kérdés is született:
– Jutott belőle mégës, mégse maradt mëg. Na, mi az?
– Hát, Bukovina!
Háromfalu
Őseik 1882–83-ban a „csángó láz” nyomán töltésépítőkként telepedtek meg az Al-Duna kanyarulatának mocsaraiban, a délvidéki Pancsova és Kovin (Temeskubin, Kevevára) közötti szakaszon, és nemcsak megélhetésük miatt, hanem az otthonteremtés céljából is képesek voltak az árvízveszélyes lapályok, mocsarak lecsapolására. Falvakat emeltek az ingoványon: Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét.
Az Al-Duna mocsaras területére egykor mintegy négyezren települtek. Úgy tűnik, ennek még fittyet hánytak, mert a gyermekvállalási készségük miatt nem volt kérdéses számukra a megmaradás. Mára azonban tényleg maroknyian maradtak, és ez aggodalomra ad okot. Az al-dunaiak száma ugyanis a megközelítőleg a százhúsz évvel ezelőtti négyezres létszámra esett vissza. A láthatatlan ellenség a legveszélyesebb. Már hiába a veszekedve is összetartás, a paltyén-bolgárokkal való jótékony keveredésünk, a szellemi örökségünk ápolása, a jól konzervált tájszólásos nyelvezetünk. Ma a vélt erőnk és a valós gyengeségünk egyszerre mutatkoznak meg.
Hogy mi a jó mindebben? Az, hogy a bajok felismerése miatt még van esélyünk, hogy ellenálljunk a végső elfogyásnak. De az is biztató dolog, hogy mindig a megmaradáson törjük az eszünket. Az iparkodásunk nem lehet hasz(on)talan.
Hóban fagyoskodva, sárban csubukolva
Húsz-huszonegy esztendeje, amikor még tartott a délszláv háború, Székelykevén Fiser János plébános, esperes, segédlettel kitalálta: a faluban fel kell újítani a bukovinai betlehemezés különlegesen szép szokását, amelyet már-már befedett a feledés homálya. Ebből kerekedett ki a Dél-bánáti Betlehemes Találkozó, a szórvány betlehemezőinek hihetetlenül népes seregével…
De most kíváncsiak lettünk: vajon lesz-e idén Székelyen betlehemezés? Csilingelő hangon elénekelik-e kisdiákjaink újra azokat a mágikus tisztasággal összegyúrt, rímes, rigmusos, archaikus szövegeket, amelyeket még eleink hoztak el magukkal? Házhoz viszik-e megint Jézuska születésének a hírét? Ha már nem, akkor szomorúan gondolunk vissza azokra a régi, vígságos karácsonyi ünnepekre, amikor hóban fagyoskodva, sárban csubukolva, háztól házig jártak, és énekelték tiszta szívből:
„Hëj, víg juhászok, csordások,
Serkedëznek a források.
De gyönyörű ez az éjjel,
Bár tekintsetëk csak széjjel…”
És ha idén mégis felhangozna az angyali énekük, hát a Jóisten áldja meg őket. Ezerszer is: a szívükért, az angyali hitükért, a túlélésükért, a jövőbe vetett bizodalmukért, a reményteli megmaradásukért. Ámen.
