Mi lenne aktuálisabb téma, amiről írhatnék, mint a magyar kultúra. Már több mint három évtizede, hogy minden év januárjában megünnepeljük. Az emlékezés és elmélkedés ideje ez. Óvatosan közelíteném meg a témát, mivel nem szeretnék ünneprontó lenni. Így kultúránk minőségéről és életünkben betöltött szerepéről most nem szólnék. Ez amúgy is mindenki számára, aki kicsit is figyelemmel kíséri, közismert.
Inkább arról a törekvésről vagy még inkább irányvonalról beszélnék, ami egy furcsa megfelelni akarást hordoz magában. Nem más ez, mint a kultúrát, a kulturális örökségünket bemutatni szándékozó egyes kultúrmunkásaink, (s nem csak övék) igyekvése, hogy úgy mutassák be mindezt, mintha ez Európa kulturális érdekeit szolgálná. Mintha ebből nekünk bármilyen hasznunk származhatna. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Európa kíváncsi ránk. Amennyiben igen, az csakis egy célt szolgál: a megismerés által való mielőbbi megszüntetést. Mindaz az íratlan, a közösségi emlékezet által megőrzött, történeti múltat idéző tudásanyag olyan kulturális örökség, ami a legnemesebb elismerés ellenére is csak itt, a Kárpát-medencében tud kiteljesedni. Itt, ahol otthon van. Nem cserélhető fel, és nem helyettesíthető semmilyen más, idegen kultúrában fogant hagyománnyal. Olyanra nincsen szükségünk. Azért nincsen, mert nekünk voltak olyan kiváló szellemű öregjeink, akik ennek a kivételesen gazdag kulturális örökségnek a hordozóivá és a közvetítőivé váltak. Ennek köszönhetően őriztük meg mind a mai napig múltunk századokon át lecsapódott élményanyagát. Nem megfelelni kell az elvárásoknak, de megmutatni kell ezt az örökséget. Európa minden pontján.
Még egy nagyon fontos dolog, ami a fentiekből egyenes úton következik. Hamvas Béla szavait idézném a kultúráról: „Eredetileg szerencsés kiegészítő szó volt, amely ügyesen foglalta egybe az emberi alkotások összességét. Néhány tudós nyomán azt kezdték hinni, hogy a kultúra valamilyen szellem vagy lélek, és az alkotásokat megelőzi, sőt belőle nőnek ki. A közvetlen és első valóság nem a kultúra, hanem a lét. A lét nem a kultúrából fakad, hanem a kultúra fakad a létből.”
A néphagyomány megőrző és továbbéltető folyamatának egyik fontos feltétele az erős és ép kultúra, de még inkább a hagyományos életrend. Tehát olyan értékrendre és egységes világképre van szükségünk, ami továbbra is ápolja, egyszersmind helyreigazítja és tökéletesíti a hagyományozódást. Ha a kétsíkú változás, a romboló és megőrző, egyensúlyban van, akkor nem veszélyezteti alapvetően a kultúra identitását. Lebomlik vagy beépül. Átalakul és újjászületik. Ha segíteni akarjuk a beépülést, akkor meg kell értenünk a valódi hagyományt, fel kell ismernünk, mely elemeire van szüksége a pillanatnyi állás szerint környezetünknek. Így válik észrevétlenül a jelen részévé a múlt.
Ebben a folyamatban óhatatlanul kezd a háttérbe szorulni a kollektív emlékezet mint átörökítő közösség. Ezt a szerepet át kell vennie egy olyan fajta intézményesített, megújult formában működő „emlékezetnek”, amely a múltba tekintve, de a mában élve adja tovább ezt a kulturális hagyományt. Ezen az úton feltétlenül el kell kerülnünk, hogy hagyományos kultúránk ne eszközként szolgáljon színpadon, kiállítótermek falain vagy éppen versenyeken és fesztiválokon. Hogy milyen eszközöket használunk ezen az úton, egyrészt meghatározza a kor, amelyben élünk. Az egyén felelőssége abban áll, hogy ezeket a segédeszközöket milyen mértékben és súllyal használja és vonja be ebbe a folyamatba.
A végére, mintegy sommázásként álljanak itt Kodály Zoltán bölcs gondolatai: „A magyar kultúra örök harc a hagyomány (vagyis a népi kultúra) és a nyugati (európai) kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magaskultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj-tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre!”
Emeljük hát meg tisztelettel kalapunkat a mindenkori ember alkotóképessége és kultúrateremtő ereje előtt!
@kiemelés= Mindaz az íratlan, a közösségi emlékezet által megőrzött, történeti múltat idéző tudásanyag olyan kulturális örökség, ami a legnemesebb elismerés ellenére is csak itt, a Kárpát-medencében tud kiteljesedni. Itt, ahol otthon van.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
