4.
Az agitálás sorsa
A huszadik század művésze már egyáltalán nem elégszik meg a saját térfelén pattogó labdával. A mások térfelén is szeretne játszani, és holott nem polihisztor, felvilágosultnak vallja/hiszi magát, ezért már mindenféléről véleményt nyilvánítana. A felfogása és világlátása szerint, kicsiny és nagy dolgokról, immár mindenféléről… A legújabb kor hozadéka/divatja, hogy ha egy művésznek kedve van hozzá, mindenféle gátlások nélkül (legfeljebb körültekintően, cenzúrázva önmagát, akár ügyesen/talányosan leplezve/burkolva/palástolva a nyílt színvallást) ezt meg is teheti. Azaz, valamilyen úton-módon és valamely minőségi törzsfogalomba besorolhatóan, beleszólhat a közéletbe. Ez azt jelenti, hogy a művész vállalja azon új szerepkörét, amely a rejtélyes Parnasszusról leszólítja, egyúttal a magasröptűségből/fellengzősségből a köznapiság porába taszít(hat)ja őt. A modern, szocializálódott művész, minthogy a közösségek hangulatváltásait, érzelmi és állapotváltozásait is folyton magába issza, a jelenkor változásait és átváltozásait is élvezettel képezi, fordítja le, stilizálja, ábrázolja. Hiszen élő szeizmográfként így vagy úgy, de valamiféleképpen válaszolni kényszerül az általa látott, átélt és értelmezett valóságállapotokra. Hozzászólásaiban hasonlóan a közemberhez, a valóságállapotokról nyugtázó, bölcselkedő vagy lefitymáló véleményt fejt ki. Mert olykor a szókimondása zavaros, kendőzetlenül nyers, akár sértő vagy támadó is lehet. Miként is történhetett volna az expresszivitásból az elvonatkoztatásba való váltás, ha nem éppen az efféle lehetőségek miatt? A társadalmi váltások nyomán/mellett mondvacsinált éllovasként a művész ekkor vagy nyíltan agitál(t), vagy titkos jelzéseket ad(ott) a dolgok állásáról. Azaz, a kor állapotáról, a társadalmakat sekélyesen vagy mélyen érintő alakulásokról.
(Ön)minősítések
A határozott jelzéseket adó művész szerepköre ellentmondásos, de hozzáállása az időszerűséghez köztudottan zaklatott, olykor igen vehemens. A szókimondásos felelősségtudata itt csak nyomokban, vagy szinte egyáltalán nincs jelen. A mai művész művészetének, alkotásainak a hatásmechanizmusát nem jól ismeri, utóhatásaiért, következményeiért a felelősséget már nem vállalja. Néha forradalmi, gyakrabban csupán öntörvényű a hozzáállása, így a kebeldagasztó egy-tudóság, de a legtöbb esetben az ingerlő szenvedély jellemzi.
Tegyük hozzá, mindennek ellenére ez olykor jól is áll neki. Főként, ha nem egy erőltetetten kiizzadt véleménynyilvánításról van szó. A durvaságok ellenében a politikus művészet finoman cizellált kritikus hangneme mindenképpen a rokonszenvesebb vonása. Mert a szélsőséges művészet (ha a nemtörődöm esztétikai érzék teljes hiányával kérkedik, de mégis annak nevezhető) a legtöbb esetben csupán megbotránkoztatni képes. Képtelen ugyanis az elmélyültségre, felszínes marad, csupán a hanyag szélsőségességével, a harsány tetszés-nem tetszés ledér megnyilvánulásaival kérkedik. Így könnyen elvetheti a sulykot, az idétlenség és az ízléstelenség terhét is egyszerre magára rántva nem az időtlenség árnyát keresi, hanem a perc-emberkéknek kedvező/megfelelő rövid és talmi élményt adja. Intrikus megszólalásaival, úgymond, az időszerű társadalmi pillanatok kritikusa, de dicstelen, fricskázó törpelépéseket megtevő hőse, de akár a pojácája is lehet. Ez csak a művész komolyságától, komoly, körültekintő, harcias hozzáállásától függ.
Elképesztő manapság a modern kori művészettörténet türelmes és következetes hozzáállása a művészet kakofonikus voltára…
(Tév)utak vagy (ki)utak
Mi köze van a történelmi (mélypontos) kataklizmáknak a művészetekhez? Természetesen csupán annyi, hogy a tényleges valóságtartalmukat a művész sajátos módon érzékelheti, és finomított rostjaiból általa módosított valóságtartalommal töltheti fel őket.
A művész nem okvetlenül „párton” kívüli. Nem okvetlenül univerzális, nemzetek felett álló (nemzetközi érzületű) gondolkodó lény. Emberi, erkölcsi tartása, hitvallása, de józan lelkiismeretessége is legyen. A rendkívül bonyolult társadalmi történések lázadó figurájaként támogathat, tiltakozhat, állást foglalhat. De lehetőleg ne éljen a populista, a kritikátlan tömegeknek tetsző olcsó, fellengzős fogásokkal. Ha csak nem szarkazmussal, kétélűséggel, józan humorral…
(Külön)vélemény
A kultúra értékes és leginkább értékelhető/értékelni érdemes rétegét a való világban történő tárgyilagos tájékozódás adja, ami az értelmiségi létünk miatt/által lehetséges. Tudományos alapjait a középkori felosztású művészetek tágas értelmezése adja meg. Ebbe a felosztásba belefértek bölcseleti tudományok is, a filozófia, a geometria, a matematika vagy akár a nyelvtudomány/nyelvtan…Míg az esztétikai és érzelmi alapjait a később karcsúsított lírai művészetfajták teremtették meg: a lélek érzelmi állapotai révén megszólalni képes irodalom, képzőművészet, zene és színház.
Ahogyan a közélethez és a közállapotokhoz mindegyre jobban idomultunk (ezek a jelenkorban felkínált, demokratikus lehetőségeink), egyre jobban eltávolodtunk az emberi lélek éteri tisztaságokat elérni óhajtó tökéletesedési céljától. Tudniillik, a kendőzetlen véleményhez és a szabad szólaláshoz való jog másfajta rejtjelzésű ösvényekre, utakra kényszerítette. Ha a tárgyilagosság mércéjével mérünk, mindig tudjuk, mennyi az annyi, mettől meddig mehetünk el, vagy meddig érdemes elmennünk. Ha túllövünk a valós szellemi képességeink határain, akkor annak a demagógságnak messzemenő következményei lehetnek. Míg a harsányságtól eltávolodó, szemlélődő és ingereket, impulzusokat magába szívó, gyűjtögető, rendszerező, okfejtő értelmiségi nem csupán átéli, de túlélni képes a mindenfélékkel megmételyezett kort: különben nem lehetne utódlása a kultúrának.
Nagyjaink azon példaképeink, akik hatalmasan teljesítettek a zűrzavar eluralkodásának a megakadályozására. Vagy akik igyekeztek rendet teremteni a házunk táján. Akik, ha a közösségüktől értékeset kaptak, arra törekednek, hogy hatványozottan adjanak/adhassanak vissza valami értékeset és maradandót, ugyanannak.
Kármentő*
A mai napig sok szó esik kármentőinkről, értelmiségeinkről, akik vállalásaikkal rendet teremtettek a gondolatainkban. A mi régi és új traumákat megélt, sebezhető, de minduntalan feltápászkodó közösségünk ügyeiben, néha zavar(odot)t gondolatvilágában, világlátásában és világképében, csakúgy, mint az önmagunkhoz és a világhoz igazodni kívánó művészetünkben. Képzőművészetünkben, irodalmunkban, a zenei vagy a színházi életünkben. Mindezt elvegyítve a történelmi traumákkal átszőtt politikában.
Ha azt mondjuk, provinciális jellegű, röghöz kötött, nem átfogó jellegű, parlagias, az ötvenes, hatvanas, hetvenes… évek megbéklyózott és mégis termékenynek, találékonynak és magasröptűnek mondható kultúránkat éltető szellemi nagyjaink súlyos küzdelmeiről is beszélünk. A nemes, közösséget mentő szellemiség megteremtőire (ráncba szedőire) gondolhatunk, akik előtt elsősorban a közösségünket megtartó igyekezetükért, áldozatos munkájukért mindenképpen fejet kell hajtanunk. Mert nemcsak a két háború közötti, de a világégéseket követő nehéz idők is megosztani és szétcincálni, szétzúzni akarták a megmaradt szellemi erőnket, tartalékainkat. Szívósan beágyazott értelmiségi rétegünk mégis mindig hűséggel szolgált bennünket, és megtartó erővel bírt.
Találékonyságuk mindig a saját közösségét féltő, óvatos és taktikus, ugyanakkor harcos szellemiségű volt. A józan, szabatos lehetőségeket és kiutakat kereső kármentő erőket képviselték.
* (kár-mentő) ösz. fn. 1) Csapra vert hordó alá tett alacson dugáju faedény, hogy a kifolyó bor, ecet stb. kárba ne menjen. 2) Vas tepsi, melybe a nyárson sültnek zsirja csepeg. 3) A dikis alá való talpbőr, hogy a csizmabőr ki ne vágassék. 4) A csűr szakaszának belső oldalfala. Nevének mindenütt megfelel, minthogy mindenütt némi károsodástól óv.
