5.
Csúsz(tat)ások
A múlt század egyik leghírhedtebb mondása a liberalizálódott művészi közegben, hogy mindenki művész. Nehéz ennek vagy az ehhez hasonló kijelentéseknek behódolni. A nyugati szellemiség akadályokat átlépő környezetében sokan mégis úgy érezték, gondolták, hogy e mondat kimondásával egy fantasztikus, a szabadságjogokat maximalizáló kor-érzülettel járó új aranykor nyitányának, eljövetelének a szem- és fültanúi lehetnek. Ami az emberiség egy felfénylő új korszakának a beköszönte is egyben. Hamar rá kellett volna jönni e gondolatnak a ficamosságára, bátorító kudarcosságára. Ez a lehetőség azonban, az emberiség végzetes történelmi zűrzavaraiban, valahogy elsikkadt. Rá kellett jönnünk, hogy a biológiai létünk és a puszta megmaradásunk sokkal fontosabb, mint a művészeti óceánjaink megvalósítási szándéka. Mert hiába a lélek(fel)szabadító gondolatok, ha üres a kosarunk. Nem hiszünk abban, hogy az éhező művész (legyen az költő, zenész, képzőművész…) képes lenne a legmagasabb színvonalú, elmélyült alkotásait szenvedései közepette létrehozni. Legfeljebb hébe-korba, tanácstalanul, kimerülten és éhezve, a kétségbeesés tehetetlenségében és keservében, a lemerülő akkumulátorából képes kipattantani egy-egy szikrát… Sem Van Gogh, sem Csontváry, sem Petőfi, József Attila vagy Radnóti… nem fenyegetettségükben voltak zseniálisan termékenyek, amikor a gyomruk korgott: esetleg akkor, amikor átmenetileg, két éhezés vagy valami egyéb, őket kínzó gondok között szuszhoz jutottak. A magasröptűségüket is bizonyára ekkor villogtatták.
Az ember persze, ha idealistának születik, vagy fantaszta, elhiszi a szélsőségesre tömörített felfújható igazságait. Csak ritka esetben végzetesen tárgyilagos, pedig sokszor és előszeretettel hangoztatja az őszinteségét. Mégis, a rég kifejtett gondolatait állandóan újra tudjuk értelmezni. (Tünékeny, áttetsző, átszínezhető, deformálható igazságaink vannak?)
Elképesztően türelmes (meglehet, néha nem eléggé elővigyázatos vagy következetes) manapság a modern kori művészettörténet, amikor a kétes értékeket felmutatni kész alkotói opusokat taglalja: és manapság talán már túl laza a hozzáállása a számára újszerű műalkotásokhoz. A jócskán túlszaporodott, kritikátlan művészet(közel)i jelenségek kakofonikus voltához. Ezért úgy érezni, néha szélsőségeket vagy semmitmondó „sallangokat” enged be a művészet küzdőterébe. Ugyanakkor már az sem vitatható, hogy a modern szemléletmódjának sokféle tapasztalása van az újabbnál újabb művészeti mutatványokról, amelyek bármelyik művész-zseni számára az újszerűség örömét jelentik. Ezt megtanulta, ezért olykor, talán az apaszthatatlan kíváncsiságából eredően túl hiszékeny, engedékeny vagy óvatlan/kritikátlan az újszerűségekhez való hozzáállása. Így, bár szakmailag pedáns, és megkérdőjelezhetetlen a felkészültsége, olykor a döntnöki komolysága is kockán forog: mi van akkor, ha az új jelenség gyorsan felejthető, és utóbb mégsem bizonyul igaz művészetnek? Tehát, a művészet elemzője is igen sebezhető, aki gyakorta különös szimpátiával, szenvedéllyel kezeli az újszerűt vagy a sokkolóan új művészi mozgásokat és ténykedéseket. Így rejtjelezés nélküli, viszont sok esetben ellentmondásos, olykor kockázatos lehet az autodidakta művészetek vonulataihoz való empatikus viszonya.
Távlatiság, visszafelé
A zseniális Csontváry vagy a tőle világeszmélésében/világlátásában is fényévekkel lemaradó tisztelt Rosseau, a mi Nagyapáti Kukac Péterünk és még sok, a saját korát valahogyan túlélni akaró autodidakta képzőművész rátermettségét manapság már szinte senki nem kérdőjelezi meg. A meggyőzésekhez azonban évtizedeknek kell(ett) eltelniük. A liberalizálódó, lazuló kulturált társadalom sokszor vonzalommal viszonyul azon ismert vagy kevésbé ismert autodidakta művészekhez, akik szubjektív mércéiket és (képességeiket) latba vetve igyekeznek egy valóban erős életművet létrehozni… Míg mások pusztán kalandor módjára viseltetnek a művészet iránt, és az önkifejezés kényszeres terhe alól kibújva a kritikai mércéjüket csupán önmagukhoz (itt: a szerény képességükhöz) igazítják. Holott a művészetnek ténylegesen létezhet egy illékony, térben, időben és dimenziókon is áthatolni képes általános fokmérő rendszere, amely megbízható módon, rostaként képes elválasztani az ocsút a búzától. És az még akkor is jól működik, ha a modern művészet ezerféle kibúvót keres a megkötöttségek átverésére, hiszen ért a bevett regulák megkerüléséhez, és nemritkán olyanféle „mixelt” feladatokat lát el, hogy még a giccse(se)t is beleépíti a művészi eszköztárába. (Ha azt szándékosan, ténylegesen vezérvonulataként kezeli, azt abszolút provokációnak nevezhetjük. Akár ha a műkedvelő, akár ha a kevésbé művelt közönség számára készíti azokat provokáló szándékkal, hiszen az ízléstelenséget rájuk erőszakolja. „Előretolt” minőségként kezeli és érvényesíti a lelketlen, visszatetsző valóságábrándot és a művi, szilikonízű halandzsáit.)
Mindehhez azonban nem csupán időnkénti fellángolásai, afféle felvillanásai kellenek, hanem igazi alkotói életpálya szükségeltetik…
Mivel egy–másfél évszázada sokfelé elágazott a vizuális kultúra, azóta a klasszikus művészettörténet tudományága is megváltozott. (Ahogyan a művészet is valamiféle, mára rendhagyóvá vált „felforgató” tevékenységbe kezdett…) Nem csak egyszerűen szakosodott, külön évszázadok, letűnt kultúrák megkövült stílusegységeivel, de különösen a modern korszak nagy művészeti kihívásainak és tendenciáinak a szakosító taglalásával, boncolgatásával tömbszerűen foglalkozik. Erősen eltérően attól, amit a régiek képviseltek az átfogó jellegű, polihisztori képzettségükkel. Ma egyre gyakoribb, vagyis már megszokott jelenséggé vált a „szakosodás”. Művészettörténészeink manapság inkább egyetlen művészeti korszakkal foglalkoznak, esetlegesen ezzel is csak parciálisan, de specializálódott minőségben (és minősítésben). Jó példa erre Pap Gábor művészettörténész, aki a magyar Szent Koronával foglalkozik szenvedéllyel évtizedek óta. A hagyományos értelemben vett tudoraiktól kezdve a művészeti írókig, kritikusokig, elméleti írókig, egyébként is, ismételten: szenvedéllyel. Ahogyan a mai világban művésznek tekintik a szenvedélyes autodidakta alkotókat, úgy a művészetek publikálható elemzéséhez olvasottság, megfelelő tájékozódási készség és a tárgykör, illetve téma mellett sem okvetlenül kell a diploma. (Sic!) Persze, bizonyító erejű, azért nem árt, ha van. De ma mintha elégséges lenne a művészetekben való jártasság és vonzalom. No és feltétlenül a művészi világban végbemenő folyamatok minél pontosabb ismerete. Ma mindenhez érthetünk egy keveset, ami nem elég, csak elégséges. Úgy tűnik azonban, mára túlságosan felgyorsult az idő, és a felpörgetett idősíkjaink is valahogy összekuszálódtak… Időhiányban szenvedünk, és felszínesek lettünk manapság. Alig vagyunk képesek az elmélyült tanulmányozásokra, a pontosító jellegű elemzésekre. Megbabonázottan, tünékeny lakatok és zárak előtt állunk…
