6.
(Németh Istvánnak)
Elfogyások
Szavak, évszázados, örömteli, ékes szavak Németh István veretes mondataiban.
Miközben az egykori, híresen ünnepélyes templomzúgások székelykevei híveire gondolok, előtűnik a falu utcáján végigsétáló termetes figurája, érdeklődő és derűhordó férfiarca. A nyolcvanas évek végén egyszer-kétszer témalesőben ő is meglátogatta az al-dunai székelységet, hogy a Magyar Szóban évtizedekig hűséggel közölt Vasárnapi írások sorozatában a mi emberi sorsainkat, a lélek-képleteinket is megrajzolhassa, és az elménkbe karcolhassa.
A legújabb balkáni háború előtt, a még népesedő/izmosodó Székelykeve olykor italosan is túlozó, derűs vendégszeretetének árnyékában, féltő tekintettel érdeklődött a hogylétünk felől. Most már megértem, hogy miért. Akkor még telt házas volt a Szent István nevét viselő templomunk, és még nem volt okunk panaszra. Telt házas volt a templomunk, ahogyan az iskolánk és a Vadász kocsma is… Azóta már csendesebb a falu. Árválkodni kezdtek egykor igen forgalmas utcái, homályba borultak házainak vaksi ablakai, de még Isten patinás, szépen karbantartott háza is huzatosabb lett. Megfogyatkozott a népünk, elmúltak mozgalmas, vidám és szomorú híreket hordozó napjai.
Akkoriban leginkább az élet nehezét megélt, kérges tenyerű, szerethető emberekről szeretett írni Németh István.
Leginkább idősebb emberek foglalnak helyet most a templomtest foghíjas padsoraiban. Fegyelmezetten, mint régen, és mind szorosan imára kulcsolt kézzel, ahogyan egy templomban illik. A bukovinai őseink mélyen vallásos fegyelmezettségét örököltük. Ennek a tartásnak otthon elég nagy hagyománya volt mind az ínséges, mind a kényelmesebb időkben.
A helyiek vallási szokásait éltető „túlélők” most is jó előre elfoglalják megszokott helyüket. Ők mindig is ide tartoztak. Erős lelkű székelyi asszonyok zsolozsmáznak, imádkoznak imamalomszerű pörgésben, öntudatosan, fölös, képmutató ájtatosság nélkül, hosszasan és őszintén. Tudom nagyjából, hogy mi jár a fejükben: manapság főként a népességfogyásra kérnek halaszthatatlan válaszokat. Megoldásokat kérnek a Jóistentől…
Németh Istvánnak a Magyar Szóban évtizedekig megjelenő vasárnapi írásait olvasgatom nagy szeretettel. Böngészgetem a szív hangján megírt, elárvult népünkhöz szóló remény- és kegyeletteljes írásait. Lassan rájövök, hogy mi az éltető igazság és a divatos bölcselkedés közötti különbség. Mit nekem most az avantgárd irodalom tarkasága, ha ezekben a régen leközölt veretes írásokban találom meg most önmagamat és a magunk letűnőfélben lévő emberi világát?
Olykor furcsának tűnő kérdések fogalmazónak meg mostanság bennünk…
Lesznek-e majd örököseink?
Még nincs egyértelmű(sítő) válaszunk az elmúlt évtizedekben/években bátortalanul megfogalmazott kérdésre. Tudniillik, hogy amennyiben a helyzetünk (hathatósan) jobbra nem fordul, a délvidéki magyarságnak és kultúrájának egypár évtized múlva, a fogyásuk mértékének ismeretében, marad(hat)nak-e még szellemi örökösei. A háborúk (háborúink, háborúik) utóhatásait firtató, az alig megmaradás sovány vigaszával leplezett, a túlélések hitével/sójával behintett sarjadzásai, tüskék.
De bebizonyosodott, hogy a műveltségünk a bennünket minden rossztól megóvni képes erős burok. Évtizedekig jól szuperált. Valahogy úgy is hozta a sors, hogy igen találékonynak és életrevalónak kellett lennünk mindig, és talán vagyunk mostanság is. Így a túlélés érdekében majd egy évszázad elteltével is minduntalan új gondolatokat, eszméket, zászlóra tűzött programokat és stratégiákat dolgozunk ki, új célokat állítunk maguk elé, melyek közül a művészeti életünk is valamiféle vezérürüként szolgál. Olykor egy életen át józan kitartással, a kreatív meggyőződés és a hit bizonyosságával, létünket szent(esítő) erejével.
Ki kellene találni már végre valamit, ami előbbre visz bennünket a gondjaink megoldásában. De ehhez időről időre a kulturális és a nemzeti összetartozás-érzetünkkel kell dűlőre jutnunk. Igazítanunk kell mindkettőn. Mert mintha ezen a téren is lennének ki nem mondott gondjaink…
Küszködés
Ha magunk mögé lesünk, azt is láthatjuk, hogy a „régiek” küszködve, dohogva, szünet nélkül szinte csak miattunk, nekünk alapoztak. Akkor is, amikor lelkesen a vidékiséget (provincializmust) hirdették, és amikor az újjáéleszthető hagyományápolási lehetőségek feltárásával, a fejlődőképességünk lehetséges módozatainak az újrarakásával, a megszervezésének és továbbadási lehetőségeinek számbavételével töltötték az idejüket. És akkor is, ha csupán az alkotással törődtek hagyományos, netán forradalmi módszerekkel.
Vagy egy évszázadnyi idő telt el a nagy szakadás óta, mégis, a felgyorsuló fogyás félelmén, rémén, mértékén kívül nem változott szinte semmi. Persze hogy nem adtuk fel. De a lankadó figyelmünk gyengít bennünket. A csökkenő energiáink, óvatlanságunk a laza nemtörődés veszélyeit segíti elő.
Hol döcögünk, hol araszolunk, hol erőltetettséggel küszködünk a megmaradásunkért. Mesteri találékonysággal haladunk valamerre (valószínűsíthetően jó irányba). Vagy Isten tudja, miféle végkifejlet felé…
Napraforgó
A napraforgó mindig az éltető nap felé forog, mert az élteti, az erősíti a magvait.
Ahogyan mi is (leginkább) az összmagyar kultúra sugarait isszuk be magunkba a legszívesebben. A kisebbségi létbe szenderülésünk után a legfőbb feladatunk az (volt és lesz), hogy a gyors alkalmazkodóképességünk igénybevételével bennünket megóvó varázskört húzzunk magunk köré. A burok védettséget, és nem a kirekesztettséget hivatott szolgálni. Elősegíti azt, hogy tovább táplálhassuk azt a bennünket megtartó, parázsló, olykor csak pilákoló szellemi egységet, amelyet a századelő második évtizedére szétzúzni szándékozott a trianoni térdre kényszerítés révén. Elfuseráltak bennünket, és ezt azért sosem feledhetjük. Egyrészt mert folyton eszünkbe juttatják. Másrészt mert a második világháború végkimenetelével megéledő pusztításterhével egy idegenszerű hatalom túl hosszú ideig a markában tudott bennünket.
Valahogy, sovány, de tanulságos képletként így áll össze bennünk az Apáinktól megörökölt kimond(hat)atlan gondolat. Melynél bizonyára jóval összetettebb, bonyolultabb és megerőltetőbb volt a túlélési stratégiákat felállító értelmiségiek munkája. Mert fontos pillér volt az értelmiségi lét új pozícióinak feltalálása és megerősítése. Akár az irodalom, akár a színház, a zene vagy a képzőművészet terén is irányítani szerették volna. Ez utóbbi folytatólagosan, szinte önjáró módon történt…
Stratégia
Amikor a legfőbb stratégia a szocialista ihletettség modernizáló hatása, amely a világba/világunkba beágyazódás lehetőségének, sikerre vitelének lehetséges módozata volt, abba írók fulladtak, művészek haltak bele, és felejtődtek el.
Az irodalom nagy eredményeinek a felfrissítése és továbbvitele újfajta ápolásokat és másfajta neveltetést igényelt (volna). Mégis, a többség mindig kitartott a hagyományos világérzés felemelő, példamutató tiszteleténél. Amelynek reflexióit hűséggel, fenntartások nélkül követte az egykor igen népes olvasótábora. Mert az arculatát megismerni és tisztábbra csiszolni összetettebb feladat volt. Az irodalmi berkekben a törvényszerű működtetés pozitív/negatív hozadékai állandósult szellemi gazdagodásunkkal jártak. De a regionális sajtó is bőven kivette/kiveszi a részét a nevelőmunkából. Akárha népnevelésből, népművelésből, az értelmiségi réteg kineveléséből, istápolásából, mindannyiunk terebélyesedéséből vizsgázott: kitűnőre.
