Mottó: Nem arról kellene tehát filozofálgatnunk, hogy szabad-e új dolgokat megálmodnunk, hanem hogy azoknak éltető jellegük/funkciójuk legyen.
Igazodás és felelősségtudat
A tömegvonzástól nem lehet elkülönülten kezelni, leválasztani a magasröptű kultúrák szószólóit. A mi közösséget és közönséget egyszerre toborozni képes alkotóink mintha folyton valamiféle lemaradásoktól tartottak volna. A múlt századelőn nemcsak Budapestre, hanem Bécsbe, Prágába, Párizsba vagy Berlinbe és Münchenbe is járhattak tanulmányutakra. Sokat tapasztaltak meg a furcsa, kibontakozó összművészeti miliőből, amely akkoriban forradalmi újításokat hozott Európának. A virtuális képzelet és a manifesztumokba tömörített új művészeti mozgalmak merész nyelvezete azonban igencsak megváltoztatta az arculatát. 1909-ben a sokakat szent őrületbe taszító futurizmussal, a Kandinszkij által felfed(ez)ett lírai absztrakcióval, 1918-ban pedig a depresszív és nemtörődöm Dada kiáltványával vette kezdetét a nagy átalakulás, és azonnal jócskán túlszárnyalta a darabos expresszionizmus addig elhitt merészségeit.
E változásokra itthon csak kevés művészünk volt felkészülve. Ők azonban nem hiába pazarolták az alkotói energiájukat. Akik a háború befejeztével végül hazatértek az országtestről leamputált régiókba, a helyüket keresték, és megpróbálták a lehetetlent: újraalapozni, azaz újjászervezni kezdték a kisebbségbe kényszerített közösségi kultúrát, és istápolni a bizonytalan jövőjű művészlétet.
A modern világ korszerűsítő avantgárd gondolatokkal megspékelt ideáira délvidéki művészeink eleinte a klasszikus mesterségbeli fogásokon túl szinte csak bravúrosan egyszerűsítő újabb csuklólazításokkal válaszoltak. De ez is szép haladás volt. Európa nagyvárosaiban a revoltált zászlóvivők sok mindent előszeretettel megváltoztatni igyekeztek, harsányan korszerűnek tartották magukat, és a változásokat elengedhetetlenül szükségszerűnek gondolták. Ezért a polgárokat felháborító különféle izmusok, irányzatok harsány kiáltványait, túlzó manifesztumait egymás után jelentették meg plakátokon, brosúrákban, újságcikkekben.
Itthon az effélének még nemigen volt keletje, művészeink visszafogottan és csak jóval később szoktak hozzá a kiáltványok vészjósló furcsaságaihoz. Lemaradásokkal vették át tehát a megújító művészeti eszméket. Talán mert az értékmentés fontosabb feladatuk volt, mint az újszerűség hajhászása.
(A gondtalan kísérletezésekre nálunk még nem volt igény. A dermedező művészeti lét felélesztésére azonban többszöri kísérletet tettek. Balázs G. Árpádéknak céljuk volt a művészeink szervezett fellépése. Például 1923-ban Szabadkán a rövid életű Vajdasági Képzőművészek Egyesületének megalakítása révén a Belgrád felé igazodás lehetősége, amely sokkal fontosabbnak látszott az avantgárd előtti hajbókolásnál és a behódolásnál).
Helyrehozatali kísérletek
A kisebbségi lét rozoga állapotaiban az eróziók befoldozásának a szükségszerűsége általában komoly hiányosságokba ütközik. Ezek jól körvonalazódnak, de az égető bajaira megoldásokat kereső legnagyobb stratégái is csupán teljesíthető részigényeket képesek megfogalmazni. A gyengülő, elbátortalanodó öntudatunk: az elgyengülés és a biztos ellehetetlenülés forrása. Míg erősödésünk a túlélést és a továbbfejlődésünk ígéretét jelzi. Hasonló igénnyel, mintha ütött-kopott ereklyék, jól alapozott romos várrendszerek, ódon úri kastélyok, pusztuló parasztházak újjáépítésére törekednénk. Újraépíteni úgy, hogy az új vetekedjen a régi patinájával, önazonossá válhasson. Hogy retusálja/restaurálja az örökölt értékeink globális tárházát.
Csak tiszta forrásból
Hogy hogyan működtethető jól az egészséges öntudatunkat helyreállító műveletsor gépezete, azt a potenciális őstudástól kezdve történelmünk eredeti (olykor csalárd módon valakik által megmásított vagy félremagyarázott) forrásanyagaiból nyerhetjük ki. Ez a „csak tiszta forrásból” elmélet szószólóinak a feladata elsődlegesen, és a szellemi vezetőink letisztult látásának köszönhető.
A kisebbségi létben hol húzódik az egészséges öntudatunk pontosított határmezsgyéje? Meg kell-e állnunk a „szuverén” átrendezéseknél, a kurtító jellegű politikai korlát(oltság)oknál? Óvatos előkészülettel, önérzettel, tudatosan/szándékkal/elhatározottsággal mikor és hogyan szabad átlépni a kényszerítő szabályokat? Hogyan lehet egyszerre megőrizni az óvó és gazdagító hagyományo(záso)k fejleszthető, átörökítő emlékét? Otthonunk melegét, azaz a helyünk varázslatos szellemét? Miközben feladatunk az értelem megszakíthatatlan kötelessége lenne: helyrebillenteni a nemzeti önazonosságunkat, és megóvni identitásunkat, mindeközben korszerűnek is lenni?
A Délvidéken immár vagy fél évszázada a korszerűség kényszere/gondolata a fontos. De mert nekünk a túlélés a legszentebb kötelességünk, találékonysággal, rafinériával, néha alkudozva, akadozva-dadogva, mégis mindenáron: akarjuk. És mert a korral haladva kell együtt élnünk a mindig kissé idegen többségi társadalom kultúrájával, lehetőségünk szerinti partneri viszonyban kell élnünk vele. Azaz: vele szimbiózisban. A bekeményítések és a liberalizálódás korában, egyként. A sanda és sunyi politikai ellenőrzések korszakában olykor a koloncviselést is kötelezővé tették. Akár a vajdasági képzőművészetben, akár a vajdasági magyar irodalomban, a színházi vagy zenei életben. A kiugrás lehetőségét a nagyívű változások modernizáló kényszere, sok helyütt az avantgárd, a neoavantgárd, az utána következő irodalmi és művészeti mozgalmak jelentették.
Tanár úr portréja
Kisnapló átfogalmazva: dr. Szeli István egyetemi tanár, kritikus, a vajdasági magyar irodalmi és tudományos élet egyik kiemelkedő egyénisége volt. Irodalomtörténeti munkássága mellett egyik fő szervezője és irányítója volt a vajdasági magyar irodalomnak. Akkoriban már tagja az 1979-ben szervezett Vajdasági Tudományos Akadémiának, és kutatója a hetvenes években fejlődésnek indult jugoszláviai magyar irodalomnak. De régi híve a jófajta hagyományoknak, így a folklórban és művelődéstörténetben is otthon volt. Irodalomtörténészként elsősorban a vajdasági magyar irodalom hagyományaival, történetével és a magyar–délszláv kulturális kapcsolatokkal foglalkozott.
E sorok írója még 1988-ban, szeptemberi időben (egy–másfél évvel azelőtt, hogy megkapta volna a Magyar Írószövetség életműdíját), az ifjabb Keck Zsigmonddal és Hevér Jánossal meglátogatta őt. Szeli bácsi és Keck Zsiga édesapja, Kossa János (aki a Magyar Szó alapítói közül is első főszerkesztője volt), régi munkatársak és barátok voltak. Ez bizonyára megkönnyítette a látogatásunkat. A Tanár Úrnak a vajdasági magyar képzőművészethez csak áttételesen volt köze. Minthogy a Tanár Úr minden, a vajdasági magyarság megmaradását és fejlődését szolgáló megmozdulást támogatott, őt is a TAKT szimpatizánsának éreztük. Hevér János célja volt felkérni őt egy következő évi temerini TAKT-os előadásra is, amelyre utóbb sajnos mégsem került sor.
A látogatás még egy apropója, az új könyvének való megjelenése volt. Az erózió ellen (Forum, 1986) tömör részében épp a megmaradásunk lehetőségeit latolgatta/fejtegette. E könyv fedőlapjának megrajzolását a könyvkiadó tervezőszerkesztője, Kapitány László rám bízta. Így a megjelenése után az eredeti címlapgrafikát, egy barnás tónusú akvatinta-rézkarcot is, Hevér pénzén bekeretezve elvittük neki ajándékba. A TAKT szervezője külön feladattal is megbízott: hogy megpróbáljam elkészíteni a Tanár Úr portréját. Bátortalan portrérajzoló voltam, de lelkesültségem folytán nem sokkal később sikerült is egy elég jó szénrajzot készítenem róla. Portrérajznak jobban sosem örültem.
*Számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el dr. Szeli István (1921–2012) munkásságát. A Magyar Írószövetség életműdíja mellett kiérdemelte a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetést, a Bethlen Gábor-díjat, 1989-ben odahaza a Vuk Karadzić-díjat. Szülővárosától, Zentától Pro Urbe díjat kapott 1997-ben, Péterfi Vilma-díjat 2004-ben.
