9. rész
Mottó: „Észre kell venni, hogy zajlik a háttérben egy rejtett történelem is. Amit a hivatalos történelem vall, és amit magunk is megtanultunk, az bizony nem egy és nem két esetben totális hazugság.” Dr. Drábik János
A farok csóválná a kutyát
Ha újszerű ideológiák borítják el a minduntalan szellemi kalandokba bonyolódó elménket, általában gyanút sem foghatunk, hogy mindaz, ami a konvencionális elvetését szorgalmazza, az valamiféle megújulásokkal jár, de előre megjósolhatatlan felforgatótevékenység-sallangokat is tartalmaz. Új rendiséget követel égen és földön, valamint a művészetekben is, bár a vizualitások terén megnyilvánuló forradalmisága csupán újabb, megváltoztatható színeváltozás.
De mindenképpen változás, amely félig-meddig öntörvényű, és végtére nem a felbuzdult felforgató tömegek mozgássémája szerint kívánna megújulni. És bár gyakran a megkívánt társadalompolitikai mozgások peremén egyensúlyoz, meglehetős komolysággal, komolyra vehetően, mégis ritkán szól bele a politikai alakulásokba, ugyanis az mégsem a sajátja. A bíráló fricskák, gúnyolások, általában burkolt kritikák, fenegyerekes felbuzdulások manapság megszokottak, és lényegében ártalmatlan, javarészt veszélytelen, így következmények nélkülinek, hatásmentesnek tűnő reflexek. Amelyek mégis nagy hatással vannak a(z újraalakuló) társadalmi közegekre.
Mindaddig, amíg nem jön el valamiféle ködös, eleinte ártalmatlannak tűnő kényszer, amely az első, bemutatkozó korszaka után a farkastörvények uralmát követve végül iszonyatos, valószerűtlen pusztítást okoz(hat). Nemcsak a társadalmi struktúrát rombolja szét, de a működő rendszer alattvalóit, sőt az élvonalbeli értelmiségi rétegeit is mélynyomorba dönti, vagy a fizikai el- vagy kipusztulásig üldöz(tet)i.
Nyúlfarok
Régen, az autoritások korszakában talán minden vakhitű vagy túlzó, fájdalmas és korántsem sallang- és problémamentes történésekkel volt tarkítva. Mi, akik túléltünk két-három bukást, nemzeti tragédiát, talán idejekorán megértettük, hogy számunkra a túlélés stratégiája fontosabb mindennél.
Ezt a gördülékennyé tehető stratégiát a magyar nyelvterületeken egységesen kellene/lehetne alkalmazni. Sajnos az 1848 utáni behódolós Bach-korszak óta ez nem így van. Tudniillik, immár az elérte a célját, hogy a magyarság büszke múltja részlegesen jelentéktelen nyúlfarokká váljon a kitalált nagy finnugor rokonság eszményítő tükrében.
Szerencsére vannak (a Magyar Tudományos Akadémia berkeibe soha be nem fogadott) történészek és történelemmel foglalkozó értelmiségiek, akik ellenállnak a mintegy másfél száz éve mesterségesen gerjesztett, furán deheroizáló elméleteknek. Mind a Szent Korona tanát hirdetők lombosodó tábora, mind a finnugor nyelvcsaládok tarthatatlan fantazmagóriáiba belekötő igazságtevők, vagyis a lealacsonyító beskatulyázásainkat szolgáló teóriák ellen küzdők szabadcsapata igazságtalanságérzettől szenved. Az öntudatosságra eszméltetők/sarkallók tábora azonban folyton újrakel, duzzad, és szabályszerű kiigazításokat szorgalmaz. A láthatatlan huzavona, amely a gyanús módosítástanok miatt revideáló igazmondásért kiált, igyekszik nyomást gyakorolni a megkövült tanokat könyvbe író trónolókra, az ellentmondásokat helyrehozni nem tűrő okítókra.
Akkor is, ha a hivatalossá tett álláspontokat a megfellebbezhetetlen igazságtudatú tudós elmék egyszerűen nem hajlandók komolyan venni, felvenni a kesztyűt azok ellen, akik más, archaikusabb, régi legendákat szövő tanokat állítanak. Mondván, hogy tudósok pancserekkel nem egyezkednek. A nagy kérdés: ki miben pancser? A Szent Korona-tan összes állítására legyintők tábora magabiztosan hárít, takargat, hesseget. És ahogyan szószólói Petőfi hivatalossá tett és ismertetett, ködös halála kapcsán sem voltak hajlandók egyetlen alapos, körültekintő, vizsgálódó elemzésre vagy tanácskozásra, az új felfedezések tükrében újra vizsgálható (revideálható?), tényszerű elemek harmonizálására sem hajlandók mostanáig. Amúgy más helyreigazításokat szorgalmazó ellenvetésekre sem… Egy dologról feledkeznek meg csupán: az orosz, kínai, finn… nyelvészek és történészek évtizedes kutatási eredményeit korántsem illik csak úgy lesöpörni az asztalról. De úgy látszik, az ő felelősségteljes állításaikat sem hajlandók figyelembe venni. Ténylegesen volt-e az „átírásunkra” igény, utasítás, diktátum?
Gyalogos és lovas angyalok kora
Mi manapság már visszatarthatatlanul oknyomozunk. Mindenképpen tudni akarjuk a tényeket, a megújítható igazságot. A mi igazságainkat. A nemzetben gondolkodó ember nem hagyhatja magát sokáig ámítani, mert legatyásodik. Ugyanezért nem hagyhatja azt sem, hogy a régi rendszerekben megírott tankönyvek egyszerűsítő csúsztatásait örököljék az elkövetkező nemzedékek. Valahogy elegünk lett a diktatórikus korszakok „merjünk kicsik, lenni” porba rántó diktátumaiból, hiszen a túl hosszú ideig eltartó egytudó elméletek rettentő károkat okoztak már bennünk. Ha csupán ama Bach-korszakot vesszük górcső alá, felfedezhetjük benne annak a máig kényszerítő hatásait. A bécsi udvar lassan múló, nehezen fennható korszaka alaposan belénk szántott.
A kényszeredettségérzetünk valós, a korszak átíró, rendcsináló diktátumokat (t)akar(t). A következő évszázadban bekövetkezett radikális kommunizmus, az oroszpárti, később csak emberarcúnak nevezett szocializmus iszonyatos nyomását, a bográcsgulyásos, színes pántlikás korszak finnugor elméletét továbbító tervének manapság is nagy figyelmet kell(ene) szentelni. Néha úgy tűnik, hogy a régi diktátumoknak így is, úgy is leáldozóban a napja. Csak az örök tudósok tartják magukat a régi eszmékhez, megfellebbezhetetlennek mondott tényszerűségekhez, amelyek egyre nehezebben tartják magukat.
Berkeinkben manapság nem egy vitára és továbbgondolásra késztető munkát látunk dolgozatban, könyvben, filmre véve. A nagy többségük még mindig megkövült elméleteket követ(el), ostromol, cáfol. Egyebek mellett kétségbe vonja a magyar őstörténet-kutatás finnugrista ágának némely haszontalanul kiragadott hunsdorferi, budenzi tételét. Dogmáját. Ezért fontos, hogy az igazságot kereső ellentábor is keményen, megalapozottan bizonyítson. A meggyőzés erejével kell, hogy hasson minden, hasonlóan dogmáknak ellenálló, erős gyökérzetű tanulmány, amely rendbe tenni igyekszik a tudatzavarosságot. A zavart a fejünkben, amelyet immár vagy másfél évszázada erős nyomatékkal reánk testált valamelyik elnyomó rendszer. Azt mondják, nehéz, de nem lehetetlen feladat. Azok az emberek, akik segítettek átvészelni az ingatag korszakokat, évtizedekig az elmúlás rémével viaskodva próbálták kifoltozni a vállalható újratervezett igazságokat. Hogy mily eredményességgel nyerhetnek, még nem tudjuk. Nem ártana időről időre tiszta vizet önteni a pohárba.
Néha úgy tűnik, hogy nincs nagy baj velünk. Isten tervezte és olykor még újra is tervezi a valóság(tudat)unkat. Csupán az elmúlás természetességébe kell belenyugodnunk, hiszen a szellemiségük hatóanyagát úgyis örökre belénk sütötte az értelem. Nincs nagy baj (?) – Isten irányadó gondolatait örököltük.
