10. rész
Eszmélet
„A méregetésbe a politikum folyamatosan beleszól, de ez a világ minden lapjánál így van, még annál is, amely azt hirdeti magáról, hogy független” – mondta találóan egy interjújában Léphaft Pál karikaturista-grafikusunk a független újságírásról. Mondata megszívlelendő és alkalmazható, jó példa a művészi függetlenség szövevényes útvesztőinek a jellemzésénél is. Mert látszata van annak, hogy a művészet még manapság is lépten-nyomon kéretlen akadályokba ütközhet. Olykor megfelelési kényszere van, máskor meg élesben támogatott, megtűrt vagy éppenséggel (ki)tiltott. Így volt ez a múltban, és letompított formában így van manapság is. (?)
Az öt ágra verődés múltbéli kínjai
Habár egykor számtalan nehézséget okozott számukra, a külhoni magyar művészek máig úgy érezhetik, hogy a száz év előtti határmódosítások javarészt csak bajokat tetéznek. A határátrendezés megnehezítette küzdelmes életüket, átrendezte a megszokott művészeti közegüket, alkotói szokásaikat, beidegződéseiket. Úgy tűnik azonban, hogy érdemben mégsem változtattak az egységtudatukon. Mert a határok átléphették ugyan az embereket, de sem rövid, sem hosszú távon nem tudták átformálni a gondolkodásukat. Az új szabályok és a tiltások hosszú időn át megnehezítették, majd felújították és bonyolították a közösségtartó vagy kulturális kapcsolatrendszerüket. Az „átnevelődés, átneveződés” általában nehézségeket okozott nekik, akadályokat állítva befolyásolta a működésüket. A nagy többségük azonban az újjászerveződő, szláv nyelveken beszélő társadalomhoz alkalmazkodni akart, mert a túlélése érdekében is idomulnia kellett. A művész, ha alkalmazkodik is, képtelen felülírni önmagát. Az új törvény(szerűség)ek a régi életviteli és gondolkodási beidegződéseket némileg befolyásolták, de nem kezdhették ki, nem másíthatták vagy nem szüntethették meg. Az új intézményrendszerekbe való kényszeres beilleszkedésük sem járhatott teljes sikerrel, hiszen a hol gyors, hol lassú átkapcsolások kényszerítő/kényszeredett kísérletei ellenére is gyorsan kiderült, a vér nem válik vízzé, az ember az marad, aki. Minden meglévő vagy kiépülő politikai formáció, rendszer a működtethetősége érdekében lojalitást kér az alattvalóitól. Akkor is, ha idegenként vagy mostohagyerekként kezeli őket. Ha kulturális eltérések vagy ellentétek mutatkoznak, idomítja, a saját képére, neki megfelelőre gyúrná őket. És még idomítva sem fogadja őket teljesen a bizalmába, mert tud valamit a kényszerítés és a kényszeresség hátrányairól.
A határmódosítások révén kisebbségbe kerültek esetében válaszút, gyógyír a bajaikra nem volt, nem is lehetett. Ezért az átállás kényszerpályájára állított elme a megmaradása érdekében hosszú kalandozásokba kezdett. A saját és éltető közössége érdekében hagyta magát átalakítani, miközben maga is alakította a sorsát, hol ügyesebben, hol kevésbé jól. Erősödve vagy asszimilálódva, gyengülő öntudattal, évtizedeken át próbált megbirkózni a feladattal, és bedolgozta magát a többség alkotta közösségbe. Helye lett a nap alatt, sikerült felküzdenie magát az egyenrangú pozíciókig. Miközben a művészete a külső hatásokat is befogadva különlegessé, talán nemesebbé is vált.
Dióhéjban a függőségek koráról
A vajdasági magyar értelmiségiek vergődése 1918 után nem volt tartós. A kisebbségi sorsban a tétova tanácstalanság lett volna a legrosszabb szövetségese: itt vagy küzdenie, vagy alulmaradnia lehetett. Idő kérdése volt, hogy a feleszmélése után az újraorientálódási lehetőségek közepette az újraszerveződési igényei markánsabban körvonalazódjanak. Ekkorra megfogalmazódtak az új államban való együttélési szabályok megismerésére tett józan kísérletek: az újraszerveződés és az adaptáció párhuzamos igényei. Bár a szigorúan átszabott határrendszer az értelmiségi réteget az avantgárd művészeti törekvésektől az egyre nehezebben átjárható mesterséges határzárakkal is ideiglenesen elválasztotta, az addig elsajátított avantgárd ismeretek segítették művészeinket abban, hogy a megújulások megkezdett útján haladjanak tovább. És ha zavartalanul nem is folytathatták a rebellis avantgárd törekvéseket, de tudatában voltak annak, hogy a kissé szégyenlős expresszív, kubista vagy konstruktivista törekvéseikkel is a változások korát élik meg, és hogy művészetük ekképpen fog megerősödni, megújulni. Már 1921-ben Nagybecskereken avantgárd hetilapot jelentettek meg emigráns (Magyarországról átszökött baloldali) és hazai értelmiségiek közösen. A nagybecskereki Fáklya rövid életű, alig olvasott hetilap volt. 1922 és 1925 között Újvidéken jelent meg a Kassák tanait hirdető Út című aktivista folyóirat, melynek szerkesztője Csuka Zoltán volt. És habár Balázs G. Árpádon kívül csak kevés művészt foglalkoztatott igazán az expresszív és kassáki felhangokkal tarkított alkotásmód, próbálkozásai jót tettek a délvidéki művészet fejlődésének. Az Út a szerbhorvát nyelven megjelenő Zenit avantgárd folyóirat modernitásokra törekedő szerb és horvát művészeivel is jó kapcsolatot ápolt. Amikor végül 1923-ban a szabadkai Festőművészek Klubja révén híre ment, hogy Balázs G. Árpád, Oláh Sándor és Farkas Béla festőművészek Hódi Géza és Lenkei Jenő emigráns magyarországi festők társaságában vajdasági képzőművészek szervezett tagtoborzására tesznek újabb kísérletet, nyilvánvalóvá vált abbéli szándékuk is, hogy ugyanekkor megpróbáljanak bekapcsolódni a Jugoszláviai Festőművészek Egyesületének munkájába is. A tagtoborzások és a beágyazódási törekvések természetesek voltak. Művészeink legnagyobb gondja talán az volt, hogy mivel a belgrádi szervezetek nem ismerték a rátermettségüket, a vajdasági magyar művészekre másodrangúként tekintettek. Hasonlóképpen, mint ahogy a központosított új hatalom, amely az első időkben előszeretettel számolta fel a magyarság iskoláit, régi egyesületeit. Lehet-e mondani, hogy gyakran megtűrtként kezelte őket? A közös kiállításokon a későbbi években is gyakran kizsűrizte vagy csak mértékkel dicsérte őket, hozzátoldva, hogy még van mit fejlődniük. Hogy mennyi volt az idegenségérzet, a befogadóképesség hiánya vagy az irigység az efféle megállapításokban, arról Balázs G. Árpádtól a húszas évektől, egészen Ács Józsefig a hatvanas évek elejéig, többen is írtak.
Megmaradás
Tényként kezelhető azonban, hogy a ridegség és visszafojtottság hangulatkeltései után megindult egy pozitív folyamat, amely az értelmiségi rétegünk elhúzódó önvédelmi harcára és természetesen a megújulni vágyásra, önszerveződésre késztette alkotóinkat. Az első kínálkozó alkalom, hogy művészeti ernyőszervezetüket megalapítsák, az 1923 szeptemberében lezajló palicsi országos kongresszus volt. Ekkor a Bárány Szálloda különtermében mintegy száznyolcvan alkotást láthatott a közönség. A kiállítást később Topolyán is igen nagy sikerrel mutatták be. Az év végén szabadkai székhellyel megalakították a Vajdasági Képzőművészek Egyesületét, mely kisebbségi érdekszövetségnek hivatalos nyelve a szerb lett, de amely szerveződéssel elindíthatták a megmaradásukért vívott harcot. Világosan megfogalmazott céljaik között voltak: a művészek anyagi megélhetésének biztosítása, a művészet népszerűsítése, kiállítások rendezése, kapcsolatfelvétel külföldi művészeti egyesületekkel cserekiállítások megszervezése ügyében, a művészet határnélküliségének hangsúlyozásával. Minthogy ügyük látszólag pártfogásra talált mind a belgrádi illetékes minisztériumban, mind művészeti berkekben, az egyesület megbízásából Oláh Sándor Budapesten már a Nemzeti Szalon vezetőségével cserekiállítás megvalósítási lehetőségeiről is tárgyalt. Eközben a régebben a Nagybányai Művésztelepen sokat alkotó Balázs G. Árpád szövevényes kapcsolatteremtési lehetőségeket szorgalmazott a Nagybányai Művésztelep köré gyűlt erdélyi, majd a felvidéki művészekkel, illetve művészeti csoportosulásokkal is… Rövidre fogva, úgy tűnik, hogy az utódállamok megalakulásakor az elszakított területeken élő magyar művészekben továbbélési kételyek ébredtek ugyan, de a problémákkal való megküzdésük és a megmaradásuk lehetőségének tudatában ez nem képezett áthághatatlan akadályokat. Művészeink újrainduláskor is a határtalannak tekintett művészet megvalósításának érdekében dolgoztak.
