Nagynéném mesélte valamikor a következő történetet. „Amikor megszületünk, Isten ledob egy fél szem diót az égből. Ezek vagyunk mink. A fél szem dió meg csak esik, esik sokáig. Nagyon sok ilyen fél szem dió esik le az égből. De mielőtt elérnék a földet, összetalálkoznak egy másik fél szem dióval. Ha az a két fél teljesen összepászol, akkor összekapcsolódnak, és így folytatják útjukat a földig. Így vagyunk mi is egymással. Amikor megtaláljuk a párunkat, onnantól csak vele folytatjuk az utunkat.”
Ha a tánc eredetét kutatva visszanézünk az elmúlt századokra vagy akár évezredekre, láthatjuk, hogy a kezdetekben a tánc inkább egy szakrális cselekmény része volt, mintsem öncélú szórakozás. Tánctípusaink közül gondoljunk csak a karikázóra, erre a kimondottan női táncformára. Ez egy, a középkorból eredeztethető lánc- vagy füzértáncforma, a mulatság nélküli napok tánca. A tánc jelentéstartalma után kutatva kiviláglik, hogy az magában hordozza a tavasz nagyböjt alatti megidézését és annak hírül adását. A táncoslányok az együtt éneklés és az együtt mozgás révén – a magasabb szakrális/rituális cél elérése érdekében – személytelen szereplőivé válnak a táncnak. Ez a fajta magatartásforma a magyar férfitáncoknál hiányzik. A férfiaknál ez még akkor sem érhető tetten, ha az adott mozgásforma körtánc jellegű. Kezdetnek már ennyi is elég ahhoz, hogy a szemünk előtt lassan kirajzolódjon a női és férfi princípium, annak minden összetevőjével. A nő a passzív, a férfi az aktív. A kettő így lesz egymásnak ellentéte és kiegészítője is egyben. Hold és Nap, sötétség és fény már ősidőktől meghatározták pontos helyünket térben és időben. A nő és a férfi világban betöltött szerepét néphagyományunkban világosan meg tudjuk különböztetni. Itt pontos rajzát és kereteit kapjuk meg nembeli hovatartozásunknak. Ellentétben napjaink mindent összemosni vágyó elképzeléseivel.
Hogy még tisztábban lássuk a különbséget női és férfi táncos között, nézzük tovább a nemek szerepét táncainkban. Ha a táncok kialakulását vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ezek a táncformák visszanyúlnak a civilizáció kezdetéig, a tánc kialakulásának pillanatáig. Eljutunk abba a korba, ahol táncbéli szerep és jelentés még együtt halad, s csak jóval később tolódott el a sivár hétköznapi szórakozás irányába, miközben a kultúra egészében is elveszítette elsődleges szerepét, jellegét. A vadászó és gyűjtögető életmód, valamint a tánctörténeti kutatások is megerősítik, miszerint a férfiszólótáncok a korabeli fegyvertáncokra vezethető vissza, ami már önmagában meghatározza a férfi szerepét a társadalmon belül. Ezért is jut más szerep a női táncoknak és karaktereknek, akiktől visszafogottságuk okán is távol áll a virtuskodó magatartás. A hagyományos ősi múltban gyökerező kultúrák ereje éppen abban van, hogy zárt közösségeik révén és hagyománytisztelő mivoltuknál fogva meg tudták őrizni ezeket az ősi tulajdonságokat, szakrális kötődéseket. A magyar néphagyomány ebbe a kultúrkörbe tartozik. Éppen ezért ez a formai nyelv, minta és mondanivaló az évszázadok alatt olyan változásokon esett át, úgy formálódott és tökéletesedett, hogy azt a hagyomány világában mindenki megérthette.
A kor, amiben élünk, igyekszik meghatározni és formálni nemcsak a művészet keretein belül, hanem a hétköznapi életben is betöltött nemi szerepkülönbségeket. Mai viszonylatban ez a mindent elsöpörni kívánó igyekezet inkább elmosni készül ezeket a különbségeket, határokat. Férfi- és női szerep megértése és elfogadása társadalmunkban alapvető feladat. A néptánc ebben a folyamatban semmi mással nem pótolható, elévülhetetlen segítséget tud nekünk nyújtani. A magyar néphagyomány szerint a férfi- és női szerep határozottan szétválasztható. A test használata, a motívumok megjelenése, maguk a viselkedésformák leginkább a páros táncokban érhetőek tetten. A megfelelő testtartásnak mindkét félnél meg kell lennie, mert ha nincs, akkor a mozdulatok görcsösek lesznek, szétesnek. A tánc ebben az esetben nem születhet meg. A férfi az, aki biztonságot nyújt és irányít. A nő gondoskodik és alkalmazkodik. De mindkét fél – a magyar nyelv által kiválóan kifejezhető fogalom: két fél, amelyek csak közösen adnak egészet – csakis akkor tud igazán kibontakozni, és akkor válik eggyé, ha a mozdulataik összhangban vannak. Egyedül amúgy sem lehet páros táncot járni. A magyar néptáncban a férfi az irányító, mégis, ha tánc közben csapásol, a nő lesz a támasza, hogy figurázni bírjon. A nőre támaszkodik, akinek mindez szól. Mert neki mutatja be figuráit, minden táncbéli virtus egy célt szolgál, hogy elnyerje a kiválasztott nő tetszését. A nő pedig azáltal, hogy követi párját, és alkalmazkodik hozzá a páros táncban, eléri saját egyéniségének a kibontakozását. Csak ebben az összhangban tud mindkét fél kiteljesedni, ez lesz az összetartó erő kettőjük között.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
