1.
„Az emberek meghalnának egy olyan dologért, amelyet igaznak hisznek. Viszont nem halnának meg olyasmiért, amiről tudják, hogy hazugság.”
Nem vagyunk dörzsölt történészek, de hiányos ismereteink mellett is olykor világosan látjuk a tényszerű ismeretek helyett a ködös, a lehetséges, a cáfolható, a valószínű/valószerűtlen, az alátámasztott/alátámasztható, a bizonytalan vagy téveszthető szálakon futtatott érveléseket és egyoldalú állításokat. A hivatalos álláspont azonban konkrét, azonosítható hibákat, megtévesztéseket és következetlenségeket is tartalmaz, holott ezek fő sodrását tankönyvekbe írva tanuljuk és tanítjuk is. Némelykor eszünkbe jut, hogy talán komoly helyreigazításokat igényelne a honfoglalást és a Szent István-i koronát övező, karcosra sikeredett szemléletmód. Erre azonban sehogyan sem akar sor kerülni, a ficamok kiigazításának ügye rendre elodázódik. Bár a régebbi történészi állítások egy részének valószínűsíthetően több mint sérülékeny pontjai vannak, az ellentábor objektivitásra törekvéseit a hivatalos álláspontot képviselők mégis rendre lesöprik az asztalról. A hivatalos vizsgálatok kiigazító gépezetét így szinte lehetetlen beindítani…
A történelmünk utolsó másfél-két évszázadában idegen hatalmak kívülről erőltettek ránk féligazságokat és csúsztatásokat. Ezek bódító pirulaként hatottak a magyarság(tudat)ra. Lám, a monarchista politikum fondorlatainak hatásossága. Mindmáig még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy hogyan következett be a vélt vagy a tényleges honfoglalás. Egyesek szerint honvisszafoglalás. A Feszty-körkép zseniálisan ábrázolja a lehetséges tetszetőst. A határtalan festői fantázia dicsérete ellenében mégis úgy véljük, hogy nem pont úgy zajlott le. Hogy talán nem is 896-ban volt, amikor óramű pontosságával érkeztek (haza) a talán még fehér lovat áldozó pogánynak mondott, egy évszázaddal később viszont már kereszténytudatú magyarok. A jámbor földművelő morvák, bolgárok és egyéb szlávajkúak territóriumára érkeztek volna? Vagy egy már közös élettérbe. Manapság, valamiféle meglepetésszerű, merész, cseles… haditettként gondolunk a hon(vissza)foglalásra. Bár László Gyula kettős honfoglalás-elmélete alátámasztja, hogy a magyarok bejövetele nem holmi hirtelen és erőltetett migránsáradat volt. Lehetséges, hogy 896-ban mi már itt is itthon voltunk? Hogy akkori beözönlésünk inkább nevezhető hazatérésnek, és talán egy tervszerű, évszázadokig elhúzódó letelepedés végkifejlete volt?
Iskoláinkban évtizedekig az egyoldalú, erőszakos benyomulás merev, száraz szövegezéseit tanították. Ami pedig valószerűbb, hogy mi már évszázadokkal a hivatalos honfoglalás ideje előtt a Kárpát-medence védett ölében tartózkodtunk. Attila halála után legfeljebb még kétlakiak voltunk, és ide-oda portyázgattunk. Talán így igaz, és az egykori hírforrások nyugodtan nevezhettek bennünket szkítáknak, hunoknak, avarok ivadékainak vagy hunnus-magyaroknak…
Mi úgy gondoljuk, hogy a magyar történelem meglévő makacs fehér foltjait valami kívülről jövő fondorlatos szándékoltság, mesterségesen támasztott zavarosság uralja. Mindig is féltük az ismeretlent, a rosszul feltett kérdéseket, de a merev vagy hamiskás válaszadásokat is. Többek állítása szerint a 18. század végén adódott lehetőség arra, hogy a történelemtudatunkat megmételyezzék, ha úgy tetszik, a monarchista birodalom szélsőséges állásfoglalásával aláássák. Azok pedig, a finoman áthangolt hamis állításaikat addig szajkózták, amíg hinni kezdtünk nekik. És miközben az ellentmondásos talányosságokkal, áthallásokkal, átfogalmazásokkal bíbelődünk, kitalálták nekünk a finnugor rokonság ördögét is, melynek tévhitével még manapság is ijesztgetjük egymást. Pedig tudjuk, hogy e kitaláció a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása előtt még nem létezett. Valószínűsíthetően a Bécsi udvarban találták ki. Az osztrák nyelvtörténész, Josef Budenz kedvelt feladványai voltak, és halszagú szavak fecnikbe csomagolt, bábeli fejtegetései lettek. Úgy tűnik, csupán azért találták ki, hogy a rebellis és a keleti véreire büszke magyarságot elbizonytalanítsák, könnyebben betörjék, és akolba kényszerítsék.
A latin „divide et impera” (oszd meg és uralkodj) valaha a Római Birodalom politikai stratégiája volt. Működési elve szerint ez a leigázás leghatékonyabb gyengítő módszere, amikor is mesterkedésekkel előbb finoman megbontják az egységét, majd zavarossá téve a leigázandó prédanép múltját, előbb tudatlanná és kiszolgáltatottá teszik, később a védőréteg hagymahéjait is lerángatják róla.
Sűrűn el kellene hát gondolkodnunk azon, hogy lehetségesnek találjuk-e az egy csapásra hont foglalás tényszerűvé tételét? Eléggé nehezünkre esik elképzelni, hogy alig száz év leforgása alatt, győztes és vesztes, legfőképpen pogányvesztéses csaták mellett egy erős, tartós keresztény királyságot önerőből létrehozni lehetséges. Karddal és/vagy kereszttel?
Vajon a „honfoglalás” idején voltak-e keresztény tudatú magyarok? Tudniillik, egyre több arra utaló jel van, hogy a honfoglaló (honvisszafoglaló) magyarjaink nemcsak ismerték a keresztény vallást, hanem netán már gyakorolhatták is? Az ötletet főként sírokban talált tarsolylemezeken és függőkön ábrázolt kereszt-motívumok sora adja, tárgyi bizonyítékai vannak tehát a kereszt jelképes használatának. E leletekre már Huszka Jenő 19. századi régész, történész is felhívta a figyelmet. A kereszt szimbóluma a Turáni ornamentika c. könyvében is megjelenik a griffes-indás motívumkincs mellett. Az elmúlt másfél évszázad történészprofesszorai e motívumok elterjedtségéről kevésszer és bátortalanul nyilatkoztak. Sokkal kényelmesebb elhitetni velünk, hogy a 896-os honfoglalás telitalálat, és hogy I. Szent István előtt a magyarok a kereszténységet csak hírből ismerték. Hogy első királyunk jó diplomáciai érzékkel a nyugati birodalmak fenyegetései miatt tette meg országát és népét hivatalosan is kereszténnyé. Tudjuk, hogy a történéseket nem csak (érthető) trónviszály övezte, amelyből véres pogánylázadás is lett, amit csak komoly német haderő segítségével lehetett leállítani. A büntetés, Koppány felnégyelése, a pogány magyarok kiirtása…
Mi ez, ha nem valamiféle manipulációs zavar? Kételkedhetünk ma is folyton. Ezer év után még azt sem tudjuk biztosan, hogyan történt az országalapító királyunk megkoronázása? Hogy I. Szent István valóban a felkent királyunk lett-e?
Hisszük, hogy jeles krónikásaink régen ezt még tudták. Azt is, hogy a Szent korona II. Szilveszter pápai áldásával érkezett hozzánk. Azonban mára két ellentétes állítás feszül egymásnak. A hivatalos/ismertebb szerint a Szent Korona talán még meg sem volt Szent István idejében! Legalábbis Bertényi és Nemeskürty professzor urak szerint. Ha viszont már megvolt, akkor két különálló koronaként. Az egyik fele íves, égtájas keresztpánt – de így csak befejezetlen lehetett, mert fura önmagában meg sem állhatott (corona latina). A másik egy külön(ös) koronaabroncs (corona graeca). Tehát, külön „gyárban” készültek, külön életet éltek a találkozásukig, amikor is végül sikerült a két részt egybeilleszteni. Ez mintha naiv feltételezés, vagy mese lenne. Aki már közelről láthatta a Szent Koronát, ilyesmiket nem feltételezhet. Már az is felháborító, ezer megválaszolhatatlan kérdést vet fel. A lényeg: egyszer már sikerült porrá zúzni a magyarság büszke meggyőződését, hogy birtokolhatja a világ legcsodálatosabb szakrális ékszerét, relikviáját. Ezt másodjára nem engedhetjük meg…