Matuska Márton publicista egyike a megbecsült, Magyar Örökség díjas újságíróinknak. Ám jóval több újságírónál: a bátorságát dicséri, hogy ő az 1944–45-ös délvidéki vérengzések egyik elismert kutatója. Lelkiismeretes, kitartó, az árnyékos múltat vallató ember. Mondhatnánk, világhírű, hisz az egykor Európa országaiba szakadt magyarok is jól ismerik, de Amerikába, Ausztráliába szakadt honfitársaink is, akár az írásai által, vagy személyesen is. Matuska Márton még a hetvenes-nyolcvanas években, a jugoszláv időkben tiltott vagy rosszallott tényfeltáró munkásságáról vált ismertté. Az elsők között volt, aki a második világháború befejezésekor a kivégzéses történtekről: a több tízezer ember életét követelő kegyetlen megtorlásokról írni merészelt. Akkor, amikor még tanácsos volt nem puhatolódzni a kényes témák felől: felemlegetni a simán letagadott múltbéli bűnök „kényesebb” részét. Persze, a kutatásaival akkor sem volt teljesen egyedül. A tiltott témák felemlegetése óta sokan foglalkoztak e témával: változó mértékben, de szenvedélyesen. Őket jelen írásunkban nem soroljuk fel.
Matuska Márton, akiről most írni szeretnék, a témában igaz úttörőnek bizonyult, még a 90-es években dúló délszláv háború sem tántorította el a kutatásoktól. Ekkor is kitartóan, széllel szemben ment. 1990 októberétől 1991 februárjáig a Magyar Szó hasábjain szinte naponta közölte a Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcáját. Ami merészség volt, és nemcsak neki válik a becsületére, hanem az általa megszólaltatott túlélőknek, a közlési lehetőség megadása miatt pedig napilapunknak is.
Ha munkája csak e cikksorozat megírása lett volna, akkor is múlhatatlan érdemei lennének. De szenvedélyes kutatásait e témában több évtizede folytatja, az is lehet, hogy kisgyermek kora óta cipeli magával. A nehezen felkutatható részleteket nem csupán a részben eltüntetett, hanyagul vezetett, hiányosan megmaradt levéltári dokumentációkkal támasztja alá. A megszólalni immár nem félő túlélők vagy szemtanúk által hűen felidézett/elmondott szörnyű eseményekről is hűen számol be, és körültekintő pontossággal. Tényfeltáró írásaiban azokról a rettegő hallgatást követelő szégyenteljes eseményekről szól, amelyeket 1944 ősze és 1945 márciusa között Tito dicső partizán halálosztagai az őslakosság megcélzott nemzetiségi részével és megszervezetten követtek el a Bácskában, Vajdaság-szerte…
A megtorlás napjai című könyve 1991-ben jelent meg először a Forum Könyvkiadó és a Magyar Szó közös kiadásában. Első újrakiadása 1992-ben, már magyar, német, francia és angol nyelven volt, melyet újabb kiadások követtek, legalább hat-hét alkalommal. Mondhatnánk, szomorú témájú sikerkönyv, mely után további könyvek következtek: a Hazánk, a mostoha 1994-ben. Majd a Hiányzunk egymásnak 1997-ben. A 2001-es kiadású Temerini razzia című könyvben társszerzőként szerepel. Majd következnek az Újvidéktől Újvidékig, a Három mártírunk, újabb cikksorozatai, majd könyvei: Az elhallgatott razzia, a Megvert pásztorunk 2008-ból stb. A 2013-as Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/45, amelynek kiadója a Keskenyúton Alapítvány…
Matuska Mártont én még 1976-ban ismerhettem meg a temerini TAKT ifjúsági művésztelepén tevékenykedő édesöccse, a keramikus Matuska Ferenc révén. Akiről viszont egynéhány évvel ezelőtt jól sikerült portrérajzot is készíthettem. E portrérajz láttán üzente nekem Márton: gratulál a portréhoz, nem nagyon remélheti, hogy őróla valaha is ilyent rajzolnának, ezért az öccséről készítettet voltaképpen irigyeli…
Nem számított arra, hogy egy kis késéssel, de az övére is sor kerülhet. Idén, a születésnapja után, drótpostán küldtem neki el ezt a krétarajzot. Örömmel nyugtáztam, hogy tetszhetett neki, ugyanis a köszöntő levelemre egy középiskolás kori vidám kis történetével válaszolt:
„Tudod, hogy én ezt miért nem tudom viszonozni? – írta. – Néhai Kerac Milan volt a gimnáziumban a rajztanárunk. Egy alkalommal kitett a katedrára egy Dante-gipszfejet. Két órán át azt kellett rajzolni. A második óra vége felé a hátam mögött állva figyelte az én kínlódásomat. Szúrta a hátamat a tekintete. Végre megszólalt:
– Mátuská! Mágának ném kéll rájzolni! Mágá csák tánulja még a mívészetterténelmet!
Azóta szoktam járni képkiállításokra. És egy kicsit: tánulom á mívészetterténelmet.”
