Lehet Chaplint nem kedvelni, unalmasnak, akár ellenszenvesnek találni, de nem lehet nem elismerni művészi zsenialitását. Ennyi év után is. Sir Charles Spencer Chaplin filmjeiben nem csak főszereplő volt, sokszor írta és rendezte filmjeit, ha kellett, zenét szerzett. Valószínűleg ő volt a legkreatívabb, legnagyobb hatású személyiség a némafilm világában, ráadásul magánéleti botrányai sem ártottak hírnevének, noha élete végéig elkísérték.
Ő maga állítólag azt szerette volna, ha az Aranylázról emlékeznek rá halála után, de A csavargó, A kölyök, A diktátor… sokak szemében egyenlő Chaplinnel. Azzal a Chaplinnel, akit a némafilmmel azonosítunk elsősorban, és talán eszünkbe sem jut, milyen lenne Chaplin a színpadon. Nekem legalábbis nemigen jutott eszembe, mégis kíváncsivá tett a budapesti Vígszínház első idei bemutatójának hirdetménye a világhálón. „A Chaplin család Eszenyi Enikőnek engedélyezte, hogy Magyarországon elsőként rendezhesse meg Charlie Chaplin egyik legnagyobb hatású művét, A diktátort. Főszerepben ifj. Vidnyánszky Attila, a színpadi változatot Vecsei H. Miklós írja” – írta többek között valamikor a színházi idény kezdetén a sajtó.
Az internet világában nem nehéz akár háromszáz kilométerről is színházjegyet váltani. Mégis meglepett, hogy szinte minden körülöttem érkező színházlátogató az enyémhez hasonló „lepedővel” érkezett, pontosabban egy A4-es formátumú nyomtatvánnyal, amelyet otthon nyomtatott ki a netes jegyvásárlás után. Ennyire kevesen vásárolnának hagyományos módon színházjegyet?
A kérdésre nem is kerestem a választ, inkább elmélyültem a kultúrtörténeti szempontból is jeles épület megtekintésében, ahol Molnár Ferenc, a legsikeresebb magyar drámaíró házi szerzőnek számított. Az érkezőket is igyekeztem megfigyelni. Vajon őket mi vezérelte november 23-án a színházba? Aktuálpolitikai sziporkák, kultúréhség, színészi bravúr… netán gyermekkori Chaplin-filmemlékek?
A színház persze megtelt este 7-ig, a jegyeket rég eladták. Ez a magyar fővárosban nem ritkaság, még akkor sem, ha eltelt bizonyos idő a bemutatótól, és az első kritikák is megjelentek már. Úgy tűnt, a többség túlnyomórészt pozitívan fogadta a kétórás film mellett is csaknem háromórásra nyúlt előadást. Óriási bravúr a kettős szerepet vállaló fiatal színésztől, ifj. Vidnyánszky Attilától ez a három óra, már csak fizikai értelemben is. Ahogyan a filmet „viszi” Chaplin, ő ugyanúgy uralja a színpadot. Chaplin mozdulatait, gegjeit, tekintetét nem kis dolog megjeleníteni, ezenkívül tudni kell esni, repülni, egykerekűzni, zsonglőrködni, „zagyva beszédet” tartani, méghozzá inogva egy soklépcsős állvány tetején… s ez – ki tudja, mennyi gyakorlás árán – kiválóan megy Vidnyánszkynak. Egyszerűen nehéz a szemünket levenni róla, mert belakja a Vígszínház korszerű, mély, számos bravúr lehetőségét rejtő színpadát akkor is, ha kisemberként az igazáért küzd, és akkor is, ha félkegyelműként őrjöng. Pedig ott van a kiváló Szilágyi Csenge, Hajduk Károly is a nyomában. Párját ritkító színészi játék – olvastam kritikusok tollából, amit magam is így éltem meg. Kivéve azt a hatperces szónoklatot, amelyet Chaplin mély meggyőzéssel tart a tolerancia, az emberi jogok, a béke védelmében a film végén. Az előadásban mintha erre nem futotta volna a főszereplő energiájából, mert az eredeti kissé erőtlen utánzatára emlékeztetett.
Talán tévedek. Lehet, hogy ma egy előadás eleve nem adhatja vissza azt, amit a film 1940-ben magától értetődően kiadott magából, mert az a világ nincs, eltűnt, megszűnt. Persze vannak diktátorok, és vannak elszenvedők is, épp ezért A diktátor időszerű marad, de megismételhetetlen az a pillanat, amelyet ez a film 1940-ben a világ letiprására készülő Hitler képébe vágott, amitől igazából bátor, egyedi, vagy ha úgy tetszik, zseniális. Eszenyi Enikő rendezése bizonyára emiatt is és úgy általában a remake szintjén mozog. Ez azonban nem zavaró.
Az áldozatok világát sok humorral, mély empátiával mutatja az előadás. Rendkívül érzékletes és szimpatikus például a pudingjelenet. Az asztalt körülülők halállal „hazardírozó” néhány perce visszahozza a némafilmek magával ragadó hangulatát. A résztvevők féktelen bohócokká válnak, miközben a halállal játszadoznak. De a szerelmi szál is vonzó. És sorolhatnám. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a színházi stáb valamennyi tagja kitett magáért, nagyon kreatív ötleteket valósítottak meg. Csak Antal Csaba díszletét említeném, ahogy a diktátor fő kellékeit: a lépcsőt, az emelvényt, a mikrofont, a széket és az asztalt használja.
Végül még egy tipp: érdemes a filmet újranézni a színházi előadás előtt. Rendkívül jó minőségben megtalálható (hol máshol?) a neten.
Charlie Chaplin: A diktátor (Vígszínház, Budapest, 2018)
Szereplők: ifj. Vidnyánszky Attila, Wunderlich József, Hajduk Károly, Gados Béla, Szilágyi Csenge, Ember Márk, Lukács Sándor, Igó Éva, Király Dániel, Hullan Zsuzsa, Zoltán Áron, Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Réti Nóra e. h., Viszt Attila, Ertl Zsombor e. h., Reider Péter e. h., Rudolf Szonja e. h., Márkus Luca e. h., Antóci Dorottya e. h.
Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Pusztai Judit
Koreográfia: Bóbis László
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendező: Eszenyi Enikő
