1.
Hó se hullt aznap.
Belzebub beleborzongott: templomba sose járt el önszántából, csak ha nagyon muszáj volt. A vallási áhítatot se nem értette, se nem becsülte. Hogy a gyónás hiábavalóságáról ne is beszéljünk. Szállóigévé vált, hogy az ördög a tömjénfüstöt szenvedi. A harangszótól pedig irtózik: süketül tőle meg! De az ördög mindig is csak önmagát képviselte, a hívságokat, a csalárdságokat, a dorbézolást, a kocsmázást s a mulatozást… a tiltott s általában illetlen dolgokat kedvelte.
Egyszer régen, épp ádventkor, ritka hótlan decemberi napon elvetődött Bukovinába. Előbújt ki tudja, honnan, a pokol kénköves bugyraiból, s hamarjában el is vegyült a sokféle betelepített népek között. Mindenkori feladata volt a bajkeverés, s ki tudja, mi még… talán új tagok toborzása is. Hát, hogy a hideglelős, széljárta vidéken meg ne fagyjon, járt kereken, s hol itt, hol ott bukkant fel a környéken. Hacsak tehette, valamely kuptor közelibe húzódott, hogy meg ne fagyjon. Miközben az elgémberedett csülkeit melengette, fürkészte az embereket, kik, mifélék. Olyanokat keresgélt, akiknek borsot törhet az orra alá: összeveszejtheti, szétzüllesztheti, összeugraszthatja őket…
A válogatásban bizony nem volt könnyű dolga. A gurálok mindig morcosak és teljesen humortalanok voltak. Ebből is láthatta, hogy közöttük nincs sok keresnivalója. Az apró termetű lovacskáikról híres favágó huculok szótlan-mogorvák, koszosak és nincstelenek voltak. S nagy bosszúállók, egy menyecskéért, de egy lóért is ölni tudtak. Még csak az kéne, hogy őt is fahordásra fogják!
A felföldi szászok, németek: egy-tudók, más népekkel bizalmatlanok, és túlsággal szorgosok voltak. Bizony, munka közben le nem álltak beszélgetni! Evangélisták voltak, akkor még roppant nehéz lett volna kitéríteni őket a hitükből, nem úgy, mint ma. Ha indulatba jöttek, a legborzasztóbb káromkodásaik: „Ah, kvatsch!”, „A fene ënné mëg!”, „Vigye el az ördög!”, épp csak megmosolyoghatók voltak. Csúfabbat azonban nem tudtak, s ezzel a szegényes nyelvezettel leszerepeltek, ki is állították magukról a szegénységi bizonyítványt. Még hogy ők lennének a „kultúrnép”! – dúlt-fúlt magában Belzebub. „Szégyellhetnék magukat! Még kárinkodni se tudnak, a tej is megalszik a szájukban…”
A rutének érdekesebbek lettek volna, de ők meg szeszélyesebbek voltak a kanárimadárnál, folyton vakarództak, panaszkodtak, sosem találták a helyüket. Akkor épp pánikba voltak esve: riadoztak, hogy kipusztulnak a világból. Hunyorgott az ördög: „No, ha csak erre vágytok…”
Az ördög azonban a románokban már több fantáziát látott. Ha rájuk tekintett, valamiféle megfoghatatlan rokoni érzületei támadtak. Tetszettek neki: pont olyan berbécsképűek voltak, mint jómaga. Csak ne lett volna köztük annyi betelepült oltyén, értetlen muntyén s eszetlen móc! Ezek között cimborának való alig akadt. Ha barátságot színlelve valamelyiküket lépre csalta, italra invitálta a füstös zugkocsmában, máris gyűltek rögtön köréje a többiek, mint a legyek. Nekik is kellett volna!
Birkatermészetű nép volt, úgymond. Mégis kötekedő s mohó. Igazándiból nem értették, hogy a fura kinézetű ismeretlen mit akarhat tőlük. S ha valami nekik nem volt világos: jaj, annak akire mëgmerkëltek. Egyből nyúltak a bundácska alá a fésziért, s rontottak neki, mint a veszedelem. Egy ilyen alkalommal az ördögnek inába szállt a bátorsága:
„Ne bánts, domnu! Szëgény ördög vagyok, de nekëd adom mindënëm… Amit csak akarsz! Ha këll, akár a hëgyekët ës nekëd ígérhetëm!” A baltás ember csak meredt reá, egy kukkot se értett az egészből. Végül alighanem megsajnálta, s bólintott egy nagyot. Az ördög ezt elértette, s megfogadkozott. Aztán iszkiri! Megfutamodott. Ha akkor történetesen a Szucsáva mellé, az ötfaluba vetődik el, s megismeri a bukovinai székelyeket, bizonyára másképp dönt… Így nem gondolt arra, hogy mi lesz a többi néppel, ha megtartja a szavát.
Hogy mi lett az ígéretével? Mára tudjuk. Alig száz esztendőre rá a román pópák Gyulafehérváron az ördöggel is ësszecimboráltak. A Felföldet megkaparintották, s azonnal elözönlötték. Nem várt ajándékként hullott az ölükbe… De nem csak Bukovina lankástul-hegyestül, hanem a hegyek koszorújától övezett Erdély is!
Szomorú ádvent volt akkor. Hó nem hullott, az angyalok nem dolgoztak. Gyászoltak aznap.
******
Szómagyarázat:
lakadalmazna: lakodalmazna, mulatozna
kuptor: kemence
gurálok: bukovinai lengyelek
huculok: mára beolvadt kelet-kárpáti népesség
rutének: korabeli ruszinok
oltyén, muntyén, móc: tájegységek román népei
kárinkodni: káromkodni
berbécsképűek: birkaképűek, horgasorrúak
mëgmerkëltek: megharagudtak
fészi: fejsze, balta
domnu: úr, gazda románul
ësszecimboráltak: összebarátkoztak
