2.
Múltunk s jövendők idősíkjai pedig folyton-folyvást összegubancolódni látszanak. De hiszen lólépésben járkál, szikráznak a patái, izzik a lába nyoma: földi ember számára kiszámíthatatlan módon történnek az ördög időugrásai!
A Teremtő árnyékában a dölyfös földi életrevalóságával titkon építgette Belzebub a karrierjét: a szövevényes hálóit, újabb kelepcéit az emberi sorsoknak. Gyakran megesett hát, hogy oda-vissza utazgatott a lyukzáporos, útveszejtő időben. S ha már a pokol kénköves bugyrai úgyis összeráncolták az emberi léptékkel lineárisnak felfogott idő korcát: azért is gyakori precessziós futamai, kalandozásai voltak az ördögnek. Úgy járt oda-vissza, mint valami tébolyult Foucault-inga. Tíz esztendő, tizenkettő… száz év, ezer év ide vagy oda, mit számított az neki? Belzebub mindig is érezte a Teremtő által megszabott gátak igájába foglalt megzabolázhatatlan, kártevő erőt. Az örök engedetlen, akit a Teremtő pimasz nagyravágyása miatt eltaszított a trónusától, tagadhatatlanul élvezte a káoszteremtés szabadságát, miközben határtalan kedvet érzett a bajcsináláshoz. Olykor csupán arra összpontosított, hogy mesteri módon összezavarja a sűrű kárpitszövésű palástunkat – az életünket. S hogy nehezebben ismerjük ki magunkat benne, átszövögette azt valamiféle párhuzamos világok történéseivel. Hiába a „meg van írva”, még a történelmet is megpróbálja megmásítani: a már elmúltakat s a születendőt kénye-kedve szerint befolyásolni!
A mi nagy bánatunkra újszerű és torz képleteket gyártott az emberekről a lőcslábú ördög. Tudományával mindenütt kis és nagy botrányokat, viszályokat, háborúságot okozott. Ideje annyi volt, mint a pelyva, ezért időugrásaiban élvezkedett is: kétezer éve bosszantani s bántani akarja a karácsonykor megszületett Kisjézust. Csakhogy sikertelenül, hiszen az ügyeletes angyalon kívül még a háromkirályok is a kisded jászla mellett őrködtek. Mostanra már kitudódott az is, hogy a hódoló Gáspár, Menyhért és Boldizsár nem közönséges királyok: valójában védőszentek voltak, akik aranyalmaként őrizték a Kisjézust, tömjénillattal és mirhával tartották távol a gonoszt tőle. Akiket a papok vízkereszt napján minden tisztességes keresztény házba elkísérnek, s a nevük kezdőbetűi a szemöldökfájára kerülnek: megvédik a ház népét mindenféle bajtól. Az ördög csak a szemöldökfára pillant: ahol írás van, oda már be sem kopog.
A régmúlt események ködképét összezagyválja, kettős elméleteket gyárt ugyanazon múltbéli eseményekről, dolgokról. Az ördög az évszázadokkal késleltetett emlékezet feltárásaival gyakran a hihetőség bizonytalanságaiba taszítja az örökölt múltunkat: párhuzamos igazságképeket tár elénk. Ilyen-olyan történelmi emlékekkel, mesékkel, mondákkal, szóbeszéddel vagy írott krónikákkal, félig-meddig elpusztított, töredékeiben megmaradt tárgyi leletekkel, régi kincsekkel áltat bennünket. A korabeli írásos emlékekbe, szerződésekbe, egyezségekbe, eskükbe is belepiszkál, mérget csepegtet, port hint rájuk. Elhomályosítja, elsorvasztja őket, igaz történelmi krónikák sorait tünteti el, vagy hamisítja meg. Praktikáival olykor a jeles és tudós történészprofesszorokat is megbolondítja, összeveszejti egyiket a másikával. Az ezer éve szőtt múlt szövetét is megbomlasztani képes…
Addig nézegette az Árpád-házi királyok fején a Szent Koronát, míg egyszer csak megirigyelte. Szerette volna kipróbálni, ám félt tőle, nem is a súlyától, hanem a koronázási procedúrától, hiszen akkor még az esztergomi templomban s a püspök áldása által történt a királlyá avatás. Gondolta, annyit még elbírhat, hiszen épp tettestársa is akad, épp II. József személyében, aki meg a Kárpát-medencét kívánta megszerezni. A kalapos király ugyanis mindenképpen bővíteni akarta a birodalmát. Vakargatta hát a feje búbját az ördög, hogyan tudnának szövetkezni. Végül elhatározták, hogy ellopják és a bécsi udvarba vitetik a magyarok koronáját. Aztán majd eldöntik, hogyan tovább. Megegyeztek abban is, hogy a korona az ördögé lesz, Józsefnek pedig a magyarok országa jut majd. Észrevették azonban, hogy a koronán az országot oltalmazó Szűz Mária képe is rajta van. Hogy védtelenné tegyék az országot, meggyengítsék a népünket, elvegyék a büszke magyar öntudatunkat, Belzebub a koronáról letörte a Patróna zománcképét. De a hiányát valamivel kipótolja kellett. Akkortájt épp valami görög kecskesajtkészítő szállította portékáját az uralkodói házba, s mivel mással is seftelt, hozott a bécsi uraságoknak néhány értéktelen zománcképet eladásra. Kalapos József olcsó pénzen jutott hozzá a gyengekezű, kecskeugrató görög uralkodó, VII. (Dukász) Mihály képéhez. Az ördög, minthogy maga is valamelyest jártas volt az ötvösszakmában, hirtelenjében azt erőltette bele a régi foglalatba. Fel is kellett szegecselnie, mert amint feltette, már dobta is le a korona magáról. Akkor meglátta, hogy erre a műveletre a Mária jobbján és balján őrködő Ráfáél és Uriél arkangyalok haragosan összevonják a szemöldöküket! Mitévő legyen, gyorsan azokat is lefeszítette, a helyükre pedig valami Kon(sztantinosz) császárt és valami Geobitzász nevű, ismeretlen rókaképű uralkodót tett a foglalatokba…
Amikor azonban az ördög a kereszt levételét a kalapos királyra bízta volna (ő maga nem nyúlhatott hozzá, mert megégette volna a kezét), az megrettent, hogy magukra rántják Isten haragját, s ha kitudódik a csalás, még a magyarságét is. Akkor, mintha mi sem történt volna, hamarjában visszaszállíttatták a koronát Magyarországra! A koronaőrök örültek is, meg nem is. Meglátták, hogy az a korona már nem a régi korona… Néhány, a tudományos magyarázataiba teljesen belezavarodott történész azóta is azt elemezgeti: hogyan kerülhetett a Teremtőtől származó Szent Koronára három kis kaliberű idegen uralkodó képe? Csak az ördög tudja… De neki meg félsze, s mi több, annál még nagyobb bűne is van. Merthogy nemcsak holmi zománcképeket cserélt fel, hamisításaival nemcsak a Szent Szűz oltalmába ajánlott országot tette védtelenné, hanem egy egész népet csalt s lopott meg. Egyszer, kétszer, háromszor is… Közben elkótyavetyélte Bukovinát, Erdélyt… Felforgatta az egész Tündérkertet!
Azt mondják, az ördög évente csupán egyetlenegy alkalommal merészkedik be a templomba: Luca napján, hogy megismerkedjen a falu vajákosaival, boszorkányaival. De azért is van a Luca széke, hogy ráálljanak, és meglessék! Úgy tudni, hogy a bukovinai székely legényektől különösen fél, mert azoknak jó szemük van. Rendre fel is ismerik, megkergetik s kíméletlenül elagyabugyálják Belzebubot. Kiütögetik az összes fogát, hogy ama harminc ezüstre ne fájjon!
