Márika

Vonat fut a távolban. A mozdony füstje, mint egy némafilmben, fátyolként lobog utána, ezüstös csíkot húz dohogva a hóba süppedő láthatáron.

Ma nem jött a posta, és a kenyeres autó sem tudta a havat áttörni. A leszakadt vezetéket már áramtalanították. Holnapra is havazás várható. Nincs levél, sem újság. Viszont van csutka a sparhelt alatt, újságpapírral ügyesen begyújtottam. Kint egy fejsze hangja visszhangzik a kis erdő felől. A szomszédban valaki szalmát visz az istállóba. Amott vizet húznak. A távolban kutya ugat. A közelben ajtó csukódik. Semmi sem zakatol, csak emberi mozgás kelt könnyű zajokat. Teszek a tűzre. Pattog az akác, árad a meleg. Kitöltöm a kávét, és nézem a virágdíszes findzsát. Emlékekkel megszentelt profán szertartás, ahogy érte nyúlok, és számhoz emelem. A jegyzeteimet nézem. Rövidesen lejáró határidők, félbemaradt kis ünnepi írás, az alkalmi rajz sem készül el. A kolléganő fotót kért rólam, a rádiós vicces nyilatkozatot az ó- és az új évről, szombaton tévés szereplés. Mi lesz az ajándékokkal?

Most hó van. Ismét teszek a tűzre. Harangoznak. Megmelegítem az ebédemet. Jólesik, leves is van. Hátradőlök. Elszunnyadok. Ki mosogat el? Rakni kell a tűzre. Aztán gyorsan bealkonyul, és mire a gyertya vagy a régen használt viharlámpás a villanyhoz szokott faluban előkerül, kinn sötét nagykendőben hangtalanul házról házra jár az alkonyat. Benn meleg, barna konyhákban szuszog a falu, a tűzhelyek tövébe kerek macskák kuporodnak, lábbeli szárad, a platnin fazékban halkan víz duruzsol, a sütőben cserép melegszik, és héjában krumpli sül. Cserhajú tököt vágok szép szabályos kockákra, két darabka szalonnával tepsiben sül a vacsorám. Ülök tétlenül ebben a hirtelen jött falusi létben, és a sütő ablakát nézem. Barátságos a kép, nincs látványterror, sem reklám, sem villogás, csak a vacsorám. A szalonna koronaként kunkorodik szépen. Itt egyszerűbb minden. A gyertyák is fehérek. Ha serceg valamelyik, vagy kormol a kanóca, le kell vágni a végét. Előveszem a mézest, öntök egy pohárral. Fahéj és csillagánizs meg szegfűszeg, jócskán méz, ennyi kell, és vagy három hét, hogy az ízek, illatok összeérjenek a jóféle pálinkában. Ez ilyenkor az igazi ital titka. Valaki kopog. Ajtót nyitok. Senki, csak Jóska, a fiatal szomszéd.

– Jó estét!

– Jó estét! Kerülj beljebb – leteszi a bundáját, ami se nem suba, se nem kabát, hanem olyan szolgálati téli gúnya, amelyet a traktoristák kapnak, külseje zöld ponyvavászon, belseje meg mű bárányirha. Megörülök a társaságnak. Leülünk.

– Önthetek?

– Nem is tudom, nem ezért jöttem, de legyen, hátha segít.

– Mi a baj, szomszéd? – húzom fel bölcsen a szemöldökömet.

– Márika.

– Márika? Mi baj van azzal a szemrevaló, szorgalmas jótét lélekkel?

– Ő a jegyesem.

– Persze, tudja ezt mindenki. Na, Isten, Isten! – fölhajtjuk a mézes pálinkát , közben a szememmel biztatom, folytassa már, amit elkezdett. Egy pillanatig tétovázik, a poharat forgatja, majd kiböki.

– Gyereket vár – néz rám fürkésző szemmel, mintha tőlem remélne segítséget. Ilyenkor mi mást tehet az ember, tölt még egy pohárral. Ezúttal nem kell biztatni.

– De nem tőlem van! – mondja, majd mint aki túl van a nehezén, egyből fölhatja a poharat, és rám szegezi sötét tekintetét, mintha élet és halál ura lennék. Nézem a dolgos kezét, nagy tenyere van, az ujjai erősek, látszik, hogy nem földdel dolgozik. A faluban ácsműhelye van. Kinézek a szemüveg alól, de hallgatok, mert mi a fenét kérdezzen ilyenkor az ember. Meg vagyok győződve róla, hogy Jóska sem azért jött, hogy valaki felokosítsa, csak kikívánkozott belőle, és ahogy mondani szokták, a vendégpapnak mindig könnyebb meggyónni bűneinket, mint a saját pásztorunknak.

– Ne értsen félre, nagyon szeretem, jó családból való, és még a gyermeket is elfogadnám, de már nem merek kimenni a faluba, mert mindenhol összesúgnak mögöttem, még a templomban is. Már kocsmába sem járok, pedig nem az ital, hanem a társaság miatt mennék oda. Sógor! Tudja maga nagyon jól, hogy itt még bolt sincs, mondhatnám, semmi sincs, ahol valamilyen, bármilyen társas életet élhetnénk. Megszűnt a zádruga, az iskolával a művelődési egyesület is. Egyedül néhány idősebb asszony jár össze hetente kézimunkázni. Én ezt nem bírom tovább. Tudja, úgy gondoltam, hogy szép csendben elengedem, és menjen mindenki a saját útjára.

Ekkor ittuk meg a harmadikat. A gyertya még bírta, a tűz már alig, két vastagabbat tettem rá.

– Mit hallottál, mit suttognak mögötted, szóba került valaki más?

– Amikor Bözsi nénitől hazajött a múltkor, láttam, hogy valami történt vele, de nem firtattam. Később mégis megkérdeztem, és ő csillogó szemmel újságolta el nekem, hogy sms-t kapott Gábristól, aki azt üzente neki, hogy gyereke lesz. Nem az sms, hanem a gyerek lepett meg, mert, hogy is mondjam, mi betartjuk a törvényt. Még nem voltunk úgy – itt megállt, de kisvártatva folytatta –, nem nyúltunk egymáshoz. Érti? Nem találom a helyemet, a munka sem megy. Úgy érzem, hogy kivet magából a falu. Nem bírom elviselni. Mit csináljak Márikával? Nem akarom gyalázatba keverni!

– Tudod – lassan kezdtem, hogy közben eszembe jusson valami értelmes gondolat –, sok mese kering ilyenkor faluhelyt. Emlékszem, a falusi bába – régen volt – gyerekkoromban mesélte, hogy ilyenkor Luca után nem jó a csillagok alá kijárni, mert a kertekben, a fák koronája alatt, alacsonyan szállnak az angyalok, néhol az udvarokat is tüzetesen végigjárják. Van, hogy – a púpos Samu mesélte – a kutakba is belenéznek, még a padláslyukon is bekukucskálnak. Aztán éjnek derekán ólakba húzódnak, és párás jószágok közt melengetik kezüket, lábukat, szárítgatják lenge égi ruhájukat. Lehet, hogy Bözsi nénédnél ilyen mesét hallott Márika, és különben is, nagyon sokan ugratják egymást sms-ekkel meg álhírekkel.

– Sógor, nem olyan mese van a dologban. Azt mondja Márika, hogy személyesen látogatta meg Gábris. Azóta egyre rövidebb elöl a szoknyája. Érti?

Hihetetlennek tűnt a történet, de nem Gábris járt az eszemben, hanem Jóska, hiszen szégyenben maradt. És érdekes, még mindig ragaszkodik Márikához, pedig egy kis faluban, ahol mindent tudnak egymásról az emberek, sőt még annál is többet, ott nagyon nehéz megmaradni egy ilyen eset után. Ültünk még egy ideig, hallgattunk. Jóska után még vacsoráztam, aztán elfújtam a gyertyát, lefeküdtem. Reggel ismét csutka, papír, tűzgyújtás, kávé. Forgattam ismét a findzsát, lassan iszogattam a feketét, amikor nyolc óra tájban lépteket hallottam. Jóska verte le csizmájáról a havat.

– Na, hogy aludtál?

– Sehogy. Átbeszéltük az éjszakát.

– És?

– Megtartom Márikát! Nem törődök a faluval, mondjanak, amit akarnak. Különben, Gábris nekem is küldött sms-t. Azt írta, ne féljek magamhoz venni Márikát. Így teszek – egy kis habozás után folytatta –, ja, az éjjel nem esett, és megtisztították a bekötőutat is.

Mintha egészen más ember állna előttem, Jóska teli volt bizalommal és reménnyel.

– Na, akkor csomagolhatok is. Isten veled!

Pásztorok mentek fogatos szánkóval a városba, ők vittek az állomásig. Aztán futott velem a vonat ég és föld között, száguldottunk az ezüstösen vakító téli láthatáron. Elpilledtem. Éjfél után sms jött.

– Fia született Márikának! – Gábriel, az égi seregek vezére.