Kezdjük egy anekdotával. Elment a színművész a Lidl nevű bevásárlóhelyre. Ahogy ott forgolódik, nézelődik, egyszer csak megszólítja egy hölgy, és azt mondja neki, hogy örül, hogy látja, milyen jó, hogy itthon van, hol lehet majd megnézni őt, mert el nem tudja képzelni, mennyire hiányzik és mennyire szerették őt a Charley angyalaiban.
Fotó: Molnár Edvárd
A színművész meghatódik, egyébként sem mentes az efféle, széles gesztusú megnyilvánulásoktól, aminek hangot is szokott adni. Most azonban szó nélkül marad, meghatottsága elszorítja a torkát és csak pislog. Később, amikor a történetet meséli, már felszabadult büszkeséggel, akik hallgatják, leginkább a címtévesztésen derülnek, pedig más miatt tanulságos ez a kis anekdota.
A Charley nénje bemutatója 2004. december 20-án volt. A Mezei Zoltán rendezésében óriási közönségsikert arató előadás, amelyben a Szabadkai Népszínház magyar társulatának művészei joggal söpörték be a közönség rajongását, a kritika elismerését is kivívta, mint azt a Theater Online-on ma is bárki elolvashatja. ,,Sajtóvisszhang: Színészeink hangja, lába, teste telis-tele villanyossággal, szívük lüktetését hallottuk, csábos a hölgyek arca, ékkő szemük ablakain kiragyog az öröm. Ez a Charley nénje... Mess Attila, a mi ’örökifjú kamaszunk’ királya és egyben királynője is ennek a mulatságnak. (Barácius Zoltán) Egy naív történetet porolt le kellő alapossággal Mezei Zoltán, a jóízlésig stilizálva a jelenetek vezetését. Elkerülve ezzel a csöpögős, giccses és agyonhangsúlyozott típusmeghatározást. Jó ritmusú előadás ez, rengeteg szellemes és mai poénnal fölépített apró kis gesztusokból táplálkozó kifejezésrendszerrel. Ennek az előadásnak 3 főszereplője van: a zene, a koreográfia és Mess Attila (Charley nénje címszerepében!). Jó néha látni tiszta színpadot is, meg olyan előadáson is lenni néha, ahol nem kell gondolkodni, szimbólumokat fejtegetni, asszociálgatni. (Franyó Zsuzsanna)”
A László Sándor rendezte Osztrigás Mici is hasonló közönségsikerrel kecsegtet, a színház honlapja szerint teltházas lesz a január végi előadás, hasonlóan a Sebestyén Aba rendezte Lila ákáchoz.
*
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az olvasókör 1833-as megalakulása óta Szabadka városias vagy vidékies levegőjével és miliőjével, kulturális identitásával folyamatosan foglalkoznak. Mint azt Kalapis Zoltántól tudjuk, és a Létünk folyóirat 2002/1–2 számában elolvashatjuk, az első vajdasági magyar újság 1848 novemberében, Szabadkán jelent meg Honunk Állapota címmel, szerkesztője Szép Ferenc, a Teréz-templom segédlelkésze volt, majd szintén Szabadkán 1871. január l-jén jelent meg a Bácska című „vegyes tartalmú heti közlöny", amely a Honunk Állapota után az első magyar újság volt ezen a tájon. „Általános volt az óhaj, s most is az, hogy legyen Szabadkán egy lap, amely képviselje a polgárok érdekeit a közművelődés terén! ...” – írta a lap első számában a Tájékoztatásul t. olvasóinkhoz című vezércikkében. Az újságot Radics György gimnáziumi tanár indította el és szerkesztette is.
Ósdi lemez, hogy mindennek a kezdeményezésnek, gondolatnak, műnek van aktuális olvasata, ha meg nincs, akkor találunk neki. Nincs ez másként azzal a gondolattal kapcsolatban sem, amit 148 évvel ezelőtt vetett papírra Radics György, és amiben kifejti, hogy szükség van a polgárok érdekeinek képviseletére a közművelődés területén.
Mess Attila színművésznek és a Charley nénje nézői élményét másfél évtized után is lelkesen felidéző hölgynek a Lidl bevásárlóhelyen való anekdotává párolódó találkozása azt igazolja, hogy a szabadkai gimnáziumban történelmet és földrajzot tanító, méltatlanul elfeledett Radics tanár úrnak, Szabadka egykori szülöttének igaza volt. Igaza van!
Anélkül, hogy elvesznénk a közművelődés szerteágazó jelentésének, vélt/valós feladatainak értelmezésében, annyit bátran megállapíthatunk, hogy egyetlen közösség – város – sem engedheti meg magának azt, hogy kulturális identitásának alakítása közben elfeledkezzék a legfontosabbról: a közönségről. Ostorozható a közönség ízlése és igénye okán. Ostorozhatóak a kínálat oldalán állók némelyike részéről azzal, hogy nem hagynak teret másnak, túlságosan sok teret adnak másnak – hogy csak ezt a két, természetesen értelmetlen és minden kulturális tevékenység esetében értelmezhetetlen, de nyilvánosan többször elhangzó, tehát létező végletet vegyük ide.
Azonban nincs olyan kulturális koncepció, ami büntetés nélkül megengedheti magának azt, hogy nem veszi figyelembe a legszentebbet: a közönséget. Ugyanakkor nincs az a közönség, amelyik nem igényli a színvonalat. Ha a kínálati oldalon szereplők tévedést követnek el, annak okát nem ideológiai, értékrendbeli elhivatottságukban kell meglelnünk – akkor sem, ha ez igen divatos –, hanem a minőségben. Hiszen nem egyéb miatt emlékeznek (nem csak a Lidlben vásároló hölgy) Mess Attilára, hanem azért, mert kiváló alakítást nyújtott egy kiválóan megrendezett előadásban (ahogyan azt idéztük).
*
Tasnádi István Nézőművészeti főiskola című darabjának a kiindulópontja nem más, mint az, hogy az állam bezáratta a színházakat, mivel a színészek egyre többször keveredtek vitába a nézőkkel, előadások szakadtak meg. Három év elteltével az óvatos nyitás politikáját alkalmazva lehetőség nyílik arra, hogy újra kinyissanak a színházak, ha és amennyiben a közönség alkalmassá válik a befogadásra. Alkalmassá pedig úgy válik – lesz belőle néző –, ha elvégzi a nézőművészeti főiskolát. Talán váratlan élmény, hogy a Kosztolányi Dezső Színházban, Urbán András rendezésében láthatjuk ezt a bohózatot.
A Nézőművészeti főiskolát töretlen sikerrel játszák Magyarországon, mint azt a Nézőművészeti kft. honlapjáról megtudhatjuk, a 2003-as bemutató óta több mint 275-ször játszották országszerte. Számos kritika tudósít az előadásról, a színészek alakításáról és a rendezői megoldásokról, értelmezik a darabot, de kevésbé szólnak a közönségről. Arról, hogyan is viselkedik a darab alatt a néző? De feltételezhejtük, hogy a közönség kacag, visít, kapaszkodva kuncog, felröhhen, zavarba jön, kiveszi a részét az interakcióból.
A Kosztolányi Dezső Színház honlapján a decemberi nyilvános próbán készült fotó arról tanúskodik, hogy a közönség remekül érezte magát. Felszabadultan szórakozott. Nevetésével értékelte a színészi teljesítményt és értékelte önnön helyzetét.
Kucsov Borisz, Mess Attila és Mészáros Gábor (Molnár Edvárd felvétele)
Számos értelmezés szerint ez a darab és előadás a hatalom és a művészet viszonyáról szól. De az is lehetséges, hogy ez egy rendkívül intim és zárt darab, ami csakis a színház lényegével foglalkozik, a színésszel és a nézővel, az ő viszonyukkal és lehetőségeikkel, lehámozva magáról mindazt a nyűgöt, ami elvárásként a századok alatt rárakódott erre a viszonyra, rárakódott a színészre és a nézőre.
Mondjuk ezt annak ellenére, hogy a rendező a VMSZ, a Magyar Mozgalom és a Szerb Haladó Párt színházhoz való viszonyával indít, arról tudósítva, miképpen és miért, milyen céllal kívánják bezáratni vagy nem bezáratni a színházat Szabadkán a nem is túl távoli jövőben. Mert nem több ez a helyi viszonyokat ábrázoló, kacagtató poénnál, amellyel a rendező lokalizálja az előadást, szinte megmutatja a néző felelősségét, megfricskázza a politikát és érzékelteti a KDSZ színészeinek viszonyulását a helyi hatalomhoz. Jót tesz ez a monológ az előadásnak, iróniája nem metsző gúny, de jelzés – nincs vele mit kezdeni, így van, ha így van, mint ahogyan a 2003-as bemutató idején is volt és valószínűleg lesz is. De ez mellékszál. Nem érinti a színház, a színházi élmény lényegét, a színész és a néző bensőséges viszonyát, ami azonban – minek kellene egyébként nézőművészeti főiskola – valamikor megszűnt vagy akadozik.
A készülő előadás egyik szándéka, hogy visszaépítsen valamit az elveszett, fölélt, számos fölösleges szóval és kritikai attitűddel megterhelt viszonyból, kizárva mindent, ami nem tartozik a színész–néző viszonyhoz. Éppen ezért sokkalta lényegesebb a lokalizálónál a nyitójelenet, amiben a színészi játék középpontjában az utánzás áll – ha nem akarjuk is, felidéződik bennünk Arisztotelesz Poétikájának Szathmári István tanárunk által még a középiskolában ,,belénk vert” mondata az utánzásról. ,,Az eposzírás, a tragédiaköltészet, a komédia, a dithürambosz-költészet s a fuvola- és lantjáték nagy része, egészben véve mind utánzás. Három tekintetben különböznek egymástól: más eszközökkel, mást és máshogyan – tehát nem ugyanazon a módon – utánoznak.” Abban a pillanatban, hogy a nyitójelenet elhelyezte bennünk a szituációt, amely szerint ők utánoznak, mi pedig elragadtatottan élvezzük ezt, megteremtődik a benőséges, zárt tér, amelyben aztán az előadás minden jelenete értelmet nyer – nem azért, mert felhőtlenül nevetünk és szórakozunk (a nézők gondolatainak letapogatása, bélbolyhtisztítás, katarzist mérő izotóp), hanem azért, mert a jelenetek a színészekért vannak. Urbán oly módon játszatja a színészeket, hogy felszínre hozza belőlük mindazt, amiért valamikor úgy döntöttek, hogy színésznek állnak. És a színészek töményen, folyamatosan és izzó módon játszanak. Alig-kellékekkel, alig-díszlet között, jelenlétükkel töltve meg, játszva be a teret. A nézőművészeti főiskola hallgatójaként valóban ,,kijárjuk” az iskolát és lerakjuk a vizsgát – tanáraink úgy játszanak velünk, nekünk és önmaguk kedvére, hogy ha valóban létezne, és ránk volna kapcsolva, a kellő pillanatban kilengene a katarzist mérő izotóp.
Úgy tűnik, hogy tanáraink – Vancsók Márió (Mess Attila), Szagolnyák Imre (Mészáros Gábor) és a tanársegéd Színházi Lacika (Kucsov Borisz) – irányításával felfedezzünk magunkban a nézőt, azonban ez nem így van. Hanem inkább talán úgy van, hogy Mess Attila, Mészáros Gábor és Kucsov Borisz színészi teljesítménye elfeledteti velünk, hogy önmagunk karikatúrái vagyunk, egykori lelkes önmagunk fáradt másai, miközben megmutatják, hogy a színészi tehetség és munka mindenkiből képes nézőt faragni – ennél több csak az lehet, ha biztosan tudjuk, a következő lépés nem az, hogy minden nézőből, aki elvégezte a nézőművészetit, színész is lehet – ráépített master tanulmányokkal.
A Nézőművészeti főiskola a színész tiszteletén és a néző megértésén alapuló darab. Tanulságos bohózattá azáltal válik, hogy felszínes és mindentudó, long life learning világunkból kiemelve ráébreszt arra, hogy a művészi élmény megteremtéséhez nem elégségesek a marketing-Vancsók találmányai és ezerhatszáz oldalas tanulmányai, ahogyan a meg-nem-értett-színészóriás Szagolnyák igaz szenvedése és a bársonyfüggöny-öltönybe öltözött Színházi Lacika vizet forralló, papírt lángra lobbantó nézése sem. Ahhoz Mess Attila madárutánzására, operettes tánclépéseire, Macbeth-hangjára, Mészáros Gábor nagyszerűen el- és nem túljátszott érzékenységére van szükség, amellyel folyamatosan felhívja a figyelmet visszfogottságára (önmagában hordozza büntetését és jutalmát-attitűdjével) és szükség van Kucsov Borisz őrült tekintetére, amelyről sohasem tudni, hogy önmaga, a tanár urak vagy éppenséggel a nézők ellen fordul-e? Kucsov Borisz szenvedő és boldog alanya és tárgya az oktatásnak, tanársegédi mivoltában bizonyos pillanatokban a két tanár fölé magasodik – ezt eljátszani óriási munka. Az ő színészi feladata központi, hiszen a két tanár úr segítségével meg kell mutatnia, hogy mégis csak – minden váncsai szerkentyűn és minden szagolnyáki-sztanyiszlavszkijos átszellemültségen túl – a színház bársonyfüggönyéből varrt öltönyben járó a néző(művészeti főiskola) gyakorlati oktatója.
*
Radics György szerkesztő úr ma is értékes és aktuális szavai találkoznak a Lidl nevű bevásárlóhelyen a színművészt megszólító néző szavaival. A találkozás nem véletlen, hanem szándék szerint való. A szándék pedig nem más, mint színházi kedvcsináló.
