Tanúim lesztek.* Az ember csodára és boldogságra van teremtve mégis, csak ennyi lenne magasztosnak hitt emberi küldetése? Évekbe telik, mire az idézett mondatot megértjük. Fiatalon a világot szeretnénk megváltani, sokszor vízen járni. Később szerényebb terveket szövünk, igazságot és békességet lobogtatunk. Idővel, a dolgok rendje szerint, elcsendesedünk, és nem a beteljesedés, hanem a várakozás kínál megnyugvást számunkra. Végül nem marad más, föléje hajolunk, a kezünk lesz hóhérunk és leghűségesebb barátunk. Sötét tükörbe nézünk, benne életünk minden vonása a helyére kerül, mélyen belevésve, múlt és jelen. Vétkeinkben bűnös társunk, vigaszunkban menedékünk. Tenyerünk Veronika-kendő, melyben hitelt nyer minden verítékünk. Nem rántja görcsbe sem öröm, sem bánat. Nem ájtatos, nem is kaján, csupán néma útitársunk. Keserveink árulkodó abrosza, Kálvária, melyre a törések és bőrkeményedések rajzolják fel a stációk szép sorát, Krisztust és a latrokat. Az ember végül lehajtja és tenyerébe ereszti fejét. Nem mozdul, útra készen, egymáson pihen, arc a kézen, lecsukódó tekintet a rezzenetlen tenyéren. Kezünk halotti maszkként őrzi arcvonásunkat. A cserzett bőr pergamenszíne alatt, az erek mélykék hálójában lassan áramlik, kering a történetünk.
* (ApCsel 1,8).
„De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”
