Szteppelj, szólt az okos szárnyatlan, a dolgozó. Stoppoljak? – nézett riadtan a karcsú testű, nagy szemű szárnyas. A katonák és kapusok arrafelé fordították a fejüket, egy pillanatra meg is dermedtek. Tényleg, mi akkor a feladat? Szteppeljen vagy stoppoljon a jó alakú, karcsú testű, nagy szemű hím? Szteppelj, mordult az okos, szárnyatlan nőstény, a dolgozó. Esze, mint a tenger. Agyveleje jóval fejlettebb, mint akár a királynőé, így kárpótolta a természet. Dolgozhatott, robotolhatott, de okosabb volt mindőjüknél. Élete rövid, nem úgy, mint a megtermékenyített és ezért szárnyát vesztett királynőé. Sokféle, bonyolult feladat elvégzésére volt alkalmas. Szteppelj, szűrte újra a szót állkapcái között. A jó alakú, karcsú szárnyas hím megrezzentette három pár lábát, és kétségbeesetten nézett körül. A katonák, rablók és kapusok lesunyták a fejüket, és ezer irányba távoztak. Nem akartak részesei lenni ennek a megalázó leszámolásnak. Éltek a gyanúperrel, hogy féltékenységi ügyről van szó. Valami módon hiba csúszott a genetikába, és a szárnyatlan, kis szemű, ám rendkívül fejlett agyvelejű nőstény idegszálai összekeveredtek, és ahelyett, hogy a munkájára összpontosított volna, a karcsú hímre összepontosított, amely viszont – értelemszerűen – nem törődött vele, hiszen az ő dolga a nőstény megtermékenyítése. Ennyi az ő élete. Ezért testének karcsúsága és szépsége. Általa él tovább az állam. Lesznek katonák, dolgozók, rablók, kapusok és hímek. A szerelem kérdése nem merült fel benne. Most aztán szteppelhetett az okos, rámenős, kegyetlen és nagyívű karriert álmodó dolgozó előtt, akinek szárnycsonkjai rebegtek a szélben, állkapcsa rezgett, óriási agyveleje rovására aprócskává lett szemei összeszűkülve méregették a karcsú testet. A hím riadtan kereste tekintetével a királynőt. De arra más feladatot rótt ki a természet. Vagy stoppoljak? Szép próbálkozás egy nem túl eszes hímtől. Zoknit vagy csatárláncot akarsz stoppolni, röhögött fel az egyik kapus, de azonnal elnémult az okos dolgozó apró, szúrós szemétől. Csak a szél rezgett, ahogyan a költő azt meg is írta: „Szél, a bábokat most el ne fúdd!” A karcsú hím újra megrezegtette három pár lábát, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy szteppel, de úgy is, hogy stoppol. Úgy volt vele, a többértelmű szavakkal nem fárasztja magát, ezen tán nem fog múlni az élete, végül is az okos, ám kíméletlen dolgozónő nem közölte, hogy mit ért stoppolás alatt (ha nem szteppelést mondott). És ha valami elvárást nem pontosítanak, akkor nem is várhatják el annak teljesítését. Nem tudta, hogy ez a megbomlott agyú és jellemű egyed, amelyik néhány perc múlva az életére fog törni, éppen erre építi a tervét. Jó válasz tehát nincs, de ezt a szerencsétlen, karcsú hím nem tudja. Másodpercekig nem történik semmi. A karcsú, nagy szemű hím ijedtsége kezd elmúlni, magabízása visszatérni, lassan abbahagyja lábai rezegtetését. Tekintetével a királynőt keresi.
A hangyák egyértelmű és világos életet élnek. Ki meddig. Mindenki addig, amíg be nem teljesíti a feladatát. Társadalmi funkciójuk szerint épül fel a testük. Nincs rivalizálás. Nincs lázadás. Nincs okoskodás. Legalábbis eddig a pillanatig, ma reggelig, amíg ez az őrült dolgozónő rá nem mordult a karcsú testű hímre, nem volt. A nyugalom mámorító évezredei nem voltak sohasem unalmasak, hiszen dolog mindig akadt: betörtek hozzájuk, területüket el akarták foglalni, máskor hatalmas esőzések borították államukat, vagy tücskök telepedtek rájuk. Rájuk éppenséggel nem, mert ők a híres svájci hangyákhoz tartoznak, nem maggyűjtők, de a maggyűjtőkkel, bizonyos La Fontaine közlése szerint, ez is előfordult. Akiről az is feltételezhető, hogy többet tudott a hangyákról, mint azt a kutatók feltételezhették. Volt idő, amikor azt állították, tévedett, hiszen maggyűjtő hangyák nincsenek is. Holott csak ott nem voltak, ahol keresték őket. Ebből is látszik, hogy nem elég keresni-kutatni. Hanem ott kell keresni-kutatni, ahol rá is lehet akadni. Honnan tudni azonban, mire hol lehet ráakadni, ha nem keresik-kutatják?
A katonák katonásan és gyorsan távoztak. A rablók útnak indultak, hogy pótolják a rabszolgákat. A kapusok szaglásztak. Az érkezőt szagáról felismerik, ha nem tartozik közéjük, be nem engedik. A királynő nézelődött. Látta és hallotta ugyan a napsütéses reggelt és nászt megzavaró incidenst, de nem igazán törődött vele. Van karcsú alakú, szép testű elegendő. Ezért az egyért, amelyre az okos dolgozó, úgy látszik, valamiért pikkel, nem fog ujjat húzni. Szereti ugyan, mert teste hajlékony, feladatát jól végezné, megvan benne a kellő odaadás, de ahogyan a mondás tartja, amikor fel kell áldozni a kezet, akkor nem mentik meg a kisujjat, csak azért, mert hasznos. Ennek így nem sok értelme volt, tehát a királynő átgondolta: nem mentem meg a kisujjat. Hátha akkor nem kell feláldozni a kéz többi részét. És bólintott. Nem szívesen vallotta volna be, még magának sem, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került. Nem is tudta megérteni, miképpen történhetett, hogy felbomlott az öröktől létező rend. De aztán megnyugodott. Végső soron: köze?! Van neki ahhoz valami köze, hogy miképpen zajlik tovább az élet? Az ő bolya rendben van, más jövendő királynőkkel mit sem kell törődnie. Küzdjenek meg ezzel a megbomlott dolgozó egyeddel ők, a nőstények. Ösztönösen döntött, engedett a vadul tekingető, okos, szárnyatlan nősténynek. Egyébként sincs arról elképzelés, pláne tapasztalat, hogy mennyiben veszélyezteti ez a rendkívüli akció, ez a lázadó viselkedés a jövőbeni bolyok számát. Mindössze azért, mert ez a bomlott módon viselkedő dolgozó éppen az ő bolyában van? Ez pech, legjobb nem venni róla tudomást. Megmozdította hatalmas torát, figyelme máris átterelődött a többi dolgozóra, a járatokra, a kapusokra, a rabszolgákra, amelyek szorgalmasan dolgoztak, nem is voltak igazi rabszolgák, hanem inkább rablott dolgozók, hiszen ugyanazt a munkát végezték, mint saját bolyukban végezték volna, csak éppen elrablott állapotban.
A karcsú testű már kezdte jobban érezni magát. Lehelyezte három pár lábát. Megpihent. Az elsatnyult nőstény, amelynek szárnyát egyébként társai rágták le, már döntött. Megérezte a félelem szagát. Édes bizsergés futott át szárnycsonkjain. Felidéződött benne régen elfeledett, elnyomott álma, hogy királynővé váljon. Nem értette sohasem: mi döntött az ő sorsáról?! Hogyan alakulhatott úgy, hogy belőle egy okos, sokoldalú, mégsem eléggé hosszú életű munkás legyen? Gyönyörű teste volt. Ragyogó szeme. Amíg kicsivé nem zsugorodott, pontszerűvé. Szorgalmasan dolgozott. Minden bonyolult feladatot ellátott. Elhessegette magától az elégedetlenséget, mígnem egy reggel megpillantotta ezt a karcsú, szép testű hímet, ami eszébe juttatta többrehivatottságát. Próbálkozott sétával, gyors léptekkel, próbálkozott más módokon is, illegette szárnycsonkjait, hogy felhívja magára a figyelmet. De nem sikerült, mert nem sikerülhetett. A szerencsétlen, karcsú testű a hangyatársadalom becsületes, egyszerű tagja volt, nem merült fel benne, hogy a fennálló renden változtatni kellene. Szét sem nézett. Körül sem tekintett. Tudta a feladatát, ahogyan a katonák, a kapusok és a többi szorgalmas munkás. Neki egy jövendő királynő körül lesz dolga. Éppen ezért érte váratlanul a dolog. Szteppelj! Vagy stoppolj? Neki ilyesmihez nem lehet semmi köze. Végül is nem táncos-komikus, nem egy úri szabó, hanem egy karcsú alak. Körülnézett. A kapusok háttal neki, szaglásszák a levegőeget. Mások a járatokban ügyködtek. Megint mások elindultak a tetvek után. Voltak, akik a raktérkészletekkel foglalatoskodtak. A karcsú testű hím, társaihoz hasonlóan, az édes illatot érezte, a tavasz bódító, nászra csábító illatát, és nem volt egyéb vágya, mint hogy beteljesítse küldetését: felrepüljön, és a levegőben, akár egy trapézművész, kellő eleganciával, begyűjtesse a jövő hangyanemzedékhez szükséges nedvét egy jövendő királynővel. Éppen cihelődött, amikor a hang elhatolt a tudatáig: szteppelj!
Ilyenre még nem volt példa a hangyatársadalomban. Mindeddig a dolgozók között, noha okosabbak és legtöbben vannak, nem volt ilyen. Nem akadt köztük lázadó, nem akadt köztük olyan, ami saját többrehivatottságában való meggyőződése okán veszélybe sodorja a világukat, a bolyt. Minden hangya ijedten végezte a dolgát, de közben arra figyelt, mi lesz a karcsú, szép testű hímmel. Nem azért, mert nem lett volna több, nem lett volna másik. Hanem azért, mert a jövőjük került veszélybe – annak az egy karcsú testűnek a kimúlásán könnyedén túltették volna magukat. Tudták azonban, hogy ezzel nem oldódik meg semmi. Éppen ellenkezőleg! Még csak akkor kezdődik a baj! Hiszen az okos, de összekeveredett idegszálú dolgozó, ha végez is a karcsú hímmel, ha megingatja is a szárnyas nőstények, jövendő királynők tekintélyét, semmit nem old meg, csak felborítja a létezésük rendjét, az együttműködés alapelvét, a mindenki a maga helyén törvényét.
Egyébként ez is új volt, a tekintély érzésének, elvárhatóságának megjelenése – eddig ez sem volt a társadalmukban. Eddig mindenki úgy tudta, hogy beteljesíti a maga küldetését, elvégzi a maga dolgát. Minden megváltozott azzal az egy szóval, hogy szteppelj! Minden a feje tetejére állt.
A karcsú testű úgy ítélte meg, hogy elvonult a veszély. A levegőben úszó édes tavaszillat magával ragadta, elzsongította, útra indította, szárnyakat adott neki, pontosabban erőt adott szárnyaihoz. A királynő magában már lerendezte a dolgot, átnézett a karcsú testen, szemével a többit kereste. Butácska volt, úgy gondolta, ha ezt az egyet odadobja az okos dolgozónak, maradnak éppen elegen. Az okos, szárnyatlan nőstény, a dolgozó, esze, mint a tenger, agyveleje jóval fejlettebb, mint bármely királynőé, átgondolt mindent. Úgy érezte, nincs vesztenivalója. A neki hátukat mutató munkások, katonák, kapusok, karcsú testű, szárnyas hímek, pláne nőstények, de még az a nagy torú királynő is kinevették volna, ha meghátrál. Zúgott testéhez képest óriási agyveleje. Apróra zsugorodott szemei előtt káprázott a mozgásba lendült boly, amelynek jövőjét kockáztatja, hiszen nem léphet sohasem a királynő helyére. Elviselhetetlen volt ez az érzés. Stoppolj! – mordult a karcsú testű, szárnyas here felé. Vagy szteppelj? Már maga sem tudta, melyikre gondolt. Végül is mindegy volt, egyiket sem tudja teljesíteni, hiszen már emelkedik, állkapcáján nászi vigyor terül szét, néhány röpke pillanat, és elvegyül a többi karcsú nőstény- és hímtest között, hogy a levegőégben teljesítse hangyahími kötelességét. Az okos dolgozónő a csapdaállkapcsú rokonaikat megszégyenítő sebességgel – ilyen sebesség gyakorlatilag nem is létezik – kapott a karcsú test után.
Dr. Finley Barmenner hangyalógus, aki éppen arrafelé végzett kutatást, egy tanulmányt szentelt a jelenetnek, amely ennek a történetnek is alapul, útmutatóul szolgált. Dr. Finley Barmenner külön fejezetben tárgyalta az atipikusan viselkedő dolgozó utolsó mozdulatát és eltorzult tekintetét, amit összevetett az emberi társadalomban ismert önpusztító, önzésen, irigységen alapuló attitűddel. Ennek lényege, hogy dögöljön meg a másik, ha beledöglünk is mindahányan. Barmenner, aki a hangyalógusok között rendkívüli tekintélynek örvend, azzal fejezte be tanulmányát, hogy nem kizárható, hogy emberi visszahatásról van szó, ami komoly veszélybe sodorhatja a hangyák társadalmát, és aminek a lényege, hogy a teljesítményalapú értékelés helyébe a vágyvezérelt önmegvalósulás (és nem önmegvalósítás, emeli ki a tudós) került.
Egy kulturális antropológus, dr. Lousanne Crightmason a Barmenneri hangya-reflex című tanulmányában az emberi társadalom egyedei felől értelmezve az ilyen fajta emberi viselkedés irányába nem megengedő hangyalógus megfigyeléseit, arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben el fog harapózni a bolyokban az ilyen megbomlott dolgozó hangyaegyedek száma, mégpedig az emberi társadalomban bekövetkezett és visszafordíthatatlan folyamatok miatti idegességből kifolyólag, ami nemcsak a hangyákra hat, de azokra sokszorosan – éppen a hasonlóság miatt. Az idegesség oka dr. Lousanne Crightmason szerint pedig nem más, mint a valós teljesítmények miatti frusztráció. Amennyiben az emberi társadalomból a valós teljesítmény fogalmát kivezetik, úgy megszűnik a nyomás – Crightmason szerint nincsenek különbségek teljesítmény és teljesítmény között, tehát mindegy, hogy ülve és állva pisilésről, differenciálszámításról, a Mann családról szóló nagyívű dokumentumregényről vagy sörpongbajnokságról van-e szó. A frusztráció megszüntetésének megoldása a teljesítmény fogalmának a kivezetése. Ha ez megtörténik, akkor eltűnik az emberek közötti frusztráció, és megszűnik a „dögöljön meg a másik, ha beledöglünk is mindahányan”-féle magatartás, ez pedig meg fogja szüntetni az élővilágra is hatással lévő idegességet. A hangyák csak ezáltal menekülhetnek meg, zárta tanulmányát dr. Lousanne Crightmason.
