5.
Mi kellett volna tehát neki a kiteljesedéséhez? Hát hogy megharagítsa az égieket! Még több tánc s mulatság, mert azt aztán hamar megszokta. Amikor a székelyek közé befészkelte magát, kedvcsinálónak gyakran hívták meg az ünnepségeikre: táncmulatságokba, lakadalmakba, guzsalyasba… S úgy tűnt, hogy meg is kedvelték a kecskesajtos képét. Használta is az alkalmat, apró bűnökre tanítgatta az örömködő népeket: italozásra, pipálásra s a táncra. A legényes silladrit sántán is úgy járta, hogy csak úgy döngött alatta a kecskebogyós deszka! Be sok ügyes figurát lestek el tőle a legények! S a táncával hogy csiklandozta a leányok máját!
Pedig Belzebub messziről pont úgy nézett ki, mint egy kifordított gallér. Hogy az ábrázata rútságán enyhítsen, valahonnan szerzett ropogósra vasalt fehér szedett inget, hozzá lájbit s bársonkakabátot viselt. Szűk harisnyát nemigen láttak rajta: de bő gatyát vagy pedig bricsëszt hordott, alig-karimás fekete kalapot s ormótlan rámás csizmát. Azzal is hasztalan takargatta a patáit: daggyosnak, topának tűnt. Aztán mégis szívesen meghívták sokfelé, mert ritka szép ajándékot vitt magával mindenhová. Valami szemfényvesztés lehetett azonban a dologban: azt mesélik, hogy ezeknek az ajándékoknak virradatig valahogy mindig nyoma veszett…
Most, hogy megpofozták s csúffá tették, lemondott a karácsonyi mulatozásról. Eloldalgott, s vízkeresztig nemigen mutatkozott… Azazhogy nem teljesen így volt, merthogy menetelt is be már másnap a hadiki Csobot-kápolna melletti füstös kocsmába. Ott gyakran megült. Nagy italozó hírében járt, de tán még nagyobb kártyás volt! Úgy mondják, a lapjait szemmel követni nemigen lehetett. Talonmáriást, rablóultit, durákot, betlit egyaránt, s mindent játszott, ami viszi a szegény ember pénzét. Ráadásul még jósolni is tudott, olaszos tarottot, szapora trapolát is. (Nyelvészek mondják, hogy talán abból lett a székelyes „trappol”, vagyis a „szalad” kifejezés.) És jósoltattak is vele az emberek, tudni akarták a biztos/bizonytalan jövőjüket, a hasznukat s talán a kárukat is. Örömködés, bánatkodás kérdése volt: lesz-e esküvő, gyermekáldás, gyarapszik-e a vagyon. Meddig tart még a móduvázás, mi lesz a kocsideréknyi éhes szájjal, ha a nadrágszíjparcellák nem teremnek eleget? Talpon maradnak-e Bukovinában, vagy ki kell vándorolniuk Amerikába?
Az ördög pedig egyre hihetetlenebb dolgokat mondott. Népek ide-oda vándorlását, de még a nagy háborút is megjósolta volt: az orosz betörését, galíciai s bukovinai frontot. Aztán román vasgárdisták kegyetlen rablóhadjáratait, népek sarcolását, éheztetését, üldözését, későbbecske szegény radóci s hadiki zsidók elhurcolását, s így tovább. Hitték is, nem is, s akkor még nem derülhetett ki, mennyit kitalált, s mennyit füllentett.
Egy biztos, hogy elámította, de meg is tévesztette, s folyton rossz útra terelte tanácsaival a népet. A pap s az őrangyalok szörnyülködve látták, mekkora divat lett sokaknál a kártya. Hívságok közepette a könnyű pénznyerés látszata. Belzebub megállíthatatlan volt: akárhogy is visszacsalogatta az asztalához, akiknek korábban elnyerte a pénzét, a fél vagyonát is. Hogy éhen ne vesszen a családjuk, újabbnál újabb kölcsönöket kértek tőle, s mégis, egyre mélyebb nyomorba estek.
„Maj’ ha visszajövök a móduvázásból, mëgadom kamatostul…”
„Azt te csak gondolod!” – vigyorgott az ördög, s urasan lökte oda az aprót, mint a kutyának a májat. Fiaztatta a garasokat, s ámította, hitegette azokat, akik egyre közelebb kerültek hozzá. Kivárt, hisz annyi ideje volt, mint csűrben a pelyva. Végül is mindig ő nyert. S ha megharagudtak rá nagyon, hogy el ne tángálják, hát gyorsan fizetett egy-egy engesztelő kört, azzal elintézte a dolgot. Ez sem került sokba neki: a pénze idő elteltével mind papírfecnivé vagy laposkaviccsá vált. S hallják-e? Ha Jézus egyszer a vizet borrá változtatta, hát ő sokszor varázsolt a mosóteknő vizéből is pálinkát! Akár kocsmát is nyithatott volna a tudományával. Igaz, mesélik, hogy attól a részegeskedők másnap rendre mocskos, szappanleves szájjal ébrednek, s aznap egy falat kenyér nem ment volna le a torkukon.
Most azonban nem is a mulatozásokról kellene beszélnünk. Vagyis nem csupán arról, hogyan próbálta gyarapítani a maga pokolbéli táborát, ritkítani a kemény bukovinai székelyek sorát, megnyirbálni, összekócolni az emberségességüket s megújuló reményeiket. S ahogy kellett, minthogy templomba nem járt, s dolgozni sem akart világéletében, idő után megrendült az emberek bizalma benne. Így számára a füstös kocsma maradt csak, ahová azonban sokan betévedtek, s így az ördög a falu viselt gondjairól egy ültében értesülhetett.
Még hogy a papok ellene prédikálnak? Na, attól aztán kirázta a hideg, s nagyokat prüszkölt. Azt hitték, hogy megfázott, s az ivócimborák egymás után fizették neki a fokhagymás pálinkát: „Hallod-e komám, mi lenne, ha még szeretnéd ës?”
„Isten éltessën! Karácsonyig gyógyulj mëg!” De ettől csak még jobban kaffogott.
A legnagyobb ünnep az örömünnep. Gyertyafények, hajnali misék, csilingelő lovas szánok s karácsonyfák emlékeztették arra, hogy most a Kisjézus az úr a háznál. S a népnek nem volt elég a harangok zúgása sem. Annyi betlehemezés és királyjárás volt az ötfaluban, hogy az ördög szinte megzavarodott tőlük. Aztán lépten-nyomon karácsonyi köszöntőket kántáló gyermekekbe botlott mindenütt az utcán. Zúgott is a feje a sok harangozástól, csengettyűszótól. És jöttek az úton szembe’ ijesztő maszkákba öltözött kolompoló csobányok, csumák, akik végigdorbézolták a falut! Előbb azt hitte Belzebub, valami messziről jött nyëpótok, unokatestvérek, vagy mi… Aztán látta, hogy azok csak falubeli legények, akik elállják az útját, pénzt kunyërálnak tőle, majd megtáncoltatják, s ha kell, ha nem, a nagy hóba lökik, megfürösztik…
Karácsony másnapján még házhoz is eljártak, s az Istvánokat és a Jánosokat köszöntötték:
„Örvendjünk és adjunk hálát Isten szënt fëlséginek,
Hogy mëgadta érnünk Krisztus születése napját!
És azt ës eltöltötte, s átléptetëtt, úgy mint:
Szënt István mártír és Szënt János ëvangélista napjára!
Kívánjuk, hogy Isten ő szënt fëlsége továbbra ës tartsa mëg,
És oltalmazza őket mindën szomoruságtól!”
Hallják-e, kihúzták őket az ágyukból is! Ha erővel kellett, megkötözték őket, kivitték a kapu elé, ráfektették egy sulykolópadra, s jól a pantallójukra vertek. Igaz, hogy utána jóféle vigasztalást, bort vagy pálinkát kaptak, hogy erőre kapjanak.
Akkor bizon’ meghátrált az ördög, végképp elege lett a székelyek karácsonyából! Még az éjjel kereket oldott, s egy fertály ideig hírét se vették az ötfaluban. Állítólag nem is hiányolták.
silladri: bukovinai székely tánc, legényes és páros
lájbi: mellény
bricsësz: priccsesnadrág, csizmanadrág, gyakrabban fekete posztóból, szövetből, ritkábban kordbársonyból
daggyos, topa: másnapos, lassú, tohonya
móduvázás: Moldvába járás, hosszan tartó távoli idénymunka
nadrágszíjparcellák: szabálytalan, apró megművelt földterületek
csobányok, csumák: a karácsonyi ünnepkör idején pásztoros, bundás öltözékű maszkos alakoskodók a bukovinai székelyeknél
nyëpótok: rokonok
kunyërálnak: kéregetnek
