Kovács Istvánt van szerencsém személyesen ismerni. Rengetegszer megfordult családi házunkban, hiszen egy osztályba jártak a bátyámmal az általános iskolában, amikor még mindketten Zentán éltek. Az első emlékeim vele kapcsolatban azok, hogy már akkor is filmekkel szeretett volna foglalkozni. Rendkívül sok kitartással elérte, amire vágyott, 2018 októberében pedig a diák-Oscar-díj bronz fokozatával jutalmazták Ostrom című rövidfilmjét.
Beszélgetés a kezdetekről, filmekről és kollektív traumáról.
Mutatok neked valamit, kíváncsi vagyok, emlékszel-e erre.
– Egy fotót fogsz elővenni.
Tehát megvan még a pillanat.
– Persze, pontosan tudom, hogyan készült az alkotás. Ez volt az első „munkám”. A tesómmal együtt csináltuk, és igazából a szerencsének köszönhető, hogy a láng ilyen formájúra sikeredett. Firearm lett a neve. Egy dezodorral fújtam a tüzet, a nővérem meg egy ősrégi 2,1 megapixeles fényképezőgéppel elkapta a pillanatot.
A gyerekkori kíváncsiság a mai napig megmaradt?
– 17 évesen döntöttem el, hogy filmrendező akarok lenni. Megnéztem David Lynch filmjét, a Mulholland Drive-ot, és nyilván ebben a korban nagyon fogékony az ember mindenre. Ráadásul a gimiben akkor kezdett el tanítani Sipos Zoltán, az ő órái és gondolatvilága pedig egészen más, és egy ilyen kis közegben, mint Zenta, felfrissülést jelent. De hogy ez a gyerekkori kíváncsiság mennyire maradt meg, azt nem tudom. Inkább részekre, részletekre figyelek fel. Sétálok az utcán, és látom az emberek mozdulatait, de ezekből a mikrotörténetekből egyelőre nem tudnék filmet csinálni. Az Oscar-shortlistbe bekerült egy Caroline nevű film, amely nagyon aktuális sztorit dolgoz fel. Arról van szó, hogy a bébiszitter bennhagyja a kocsiban a gyerekeket, és mindebből hatalmas káosz alakul ki. Amerikában sorra olvasni ezeket a rövid újságcikkeket, és mindig csodálkozom azon, hogy milyen érzékenységük van ezeknek a filmeseknek, hogy ennyire minimál történetekből filmet készítenek. Ehhez képest meg itt vagyunk mi, akiknek van vagy volt egy meghatározó élmény az életükben – a háború –, amely elnyomja ezeket az apró történeteket.
A Friss Hús Budapesti Filmfesztiválon a Csúszópénzzel már kaptatok is díjat, méghozzá a közönségtől. Milyen a viszonyod a közönség és a kritika relációjában?
– Nem feltétlenül kell, hogy egyezzen a kritikai vélemény az emberekével. Sokszor láthatjuk egy mozisikernél is, hogy az adott film nem rengeti meg a világot, vagy nem hoz újdonságot, ennek ellenére a közönség imádja, de a fordítottjára is bőven van példa. Eddig a filmjeink kapcsán a közönség és a kritika hasonlóképpen gondolkodott, persze mindig vannak kritikusabb hangok, de olyankor is az építő jelleget érzékelem.
Egyetlenegy dolog miatt rendkívül irigyellek, méghozzá azért, mert dolgozhattál Sztarenki Dórával. A Betonzaj című alkotásodban ő játszotta a főszerepet. Az HBO Terápia című sorozatában figyeltem fel rá, azóta pedig gyakorlatilag minden lépését követem. Te hogyan találtál rá?
– (Nevet) Pont a Terápiában láttam én is, és a Betonzaj Diája nehéz szerep, mert kell hozzá a megfelelő fizikum, emellett egy kimagasló tudású színésznő, akiről a néző elhiszi, hogy tényleg kick-boxos. Ő nem végzett színész szakon, de amikor művészcsaládból származol, akkor ilyen irányba szocializálódsz az évek során. Nagyon sokszor szó nélkül tud kommunikálni, egy-két gesztussal jelez a kamerának. Az operatőröm, Dévényi Zoltán titokban már elküldte Dórinak a forgatókönyvet, így amikor hivatalosan is megtörtént a felkérés, már pontosan tudta, mit várok tőle. Azóta is kérdezget, hogy mikor dolgozunk már együtt, és ha lesz egy karakter, amely illik hozzá, biztosan felkeresem.
Mindig van egy érdekes kiindulópont a filmjeidben, amelyek abszolút nem elcsépeltek. Ez így van a Csúszópénzben, a Betonzajban és a Szürke senkikben is. Mennyire vagy ugyanakkor történet- vagy karaktercentrikus?
– Szerintem mindegyik filmünk úgy tud karakterközpontú lenni, hogy az nem megy a történet kárára. A Betonzajnál is rengeteg mellékszálat követhettünk volna, de ezeket békén hagytuk, és csak a szereplőre és az ő motivációira figyeltünk. Ugyanígy a Szürke senkikben is, ahol a férfiak állandóan a nőkről beszélgetnek, de a vásznon egyetlen nő sem jelenik meg. Szóval ez kéz a kézben jár: fontosak a karakterek, mert általuk fókuszálunk a sztorira is.
A nőkkel kiemelten foglalkoztál az Asszonyok lázadásában is, amely a Zitzer Köztársaság történetét dolgozza fel dokumentumfilm formájában. Mennyiben más megtalálni a hús-vér emberek motivációit egy ilyen környezetben?
– Sokkal nehezebb. A dokumentumfilmezés teljesen más világ. A fikcióban tudom, hogyan működnek a hatásmechanizmusok, nyilvánvalóan ezt tanultam, erre készültem gyermekkorom óta. Az Asszonyok lázadásában pedig csak azt mondhattam el, amiről száz százalékig tudom, hogy igaz. Az oromhegyesi történetnél egy momentumban bizonytalanság merült fel, és ez rettentően nehéz dolog, egyben lelkiismereti kérdés is, mit és hogyan jelenítesz meg. Én azt az utat választottam, hogy megmutattam, mit láttam a saját szememmel, és nem állítottam, hogy valóban körbevették a tankok a falut, mert több mint két évtizede történt valami, amiről azóta is több pletyka kering. Ilyen szempontból nagyon nehéz ez a műfaj, ráadásul borzasztó érzékeny témához nyúltam, hiszen emberi sorsokról döntöttek azokban a napokban.
Volt még egy nagyon komoly munkád a videojátékok terén. A Call of Duty WWII-ben a játékot megszakító bejátszásokat és az intrót készítettétek el. Ez is egyfajta kitérő volt?
– Épp abban az időszakban jelent meg a Szürke senkik, és a Digic Pictures (3D-s animációk, CGI-s jelenetek készítésével foglalkozó vállalat – a szerző megjegyzése) felkért arra, hogy készítsek filmeket. Gyerekként én is sokat játszottam a számítógépen, és tudom, hogy mennyi filmszerű dolog történik a játékokon belül. Nagyon élveztem, hihetetlenül sok munka van ebben. A forgatókönyvet már készen kaptam, rendezőként pedig viszonylag nagy szabadságom volt, hiszen a digitális térben minden lehetséges, de figyelni kellett arra, hogy a kameramozgások és a szereplők ne csináljanak olyat, ami a való életben ne lenne lehetséges.
Ez egy külön felkérés volt, hiszen tudták, hogy a háborús tematika közel áll hozzád. Ott volt az Idegen föld, a Szürke senkik, most pedig az Ostrom. A vajdasági magyar irodalomban az elmúlt években több, a 90-es évek történéseivel foglalkozó regény jelent meg. Ilyen Sirbik Attila, Danyi Zoltán vagy éppen Orcsik Roland alkotása, de Bencsik Orsolya, Benedek Miklós és Terék Anna is érinti a témát. Mondhatjuk azt, hogy ennek a generációnak ezek a gyerekkori emlékek jelentik a kollektív traumáját?
– Úgy gondolom, hogy igen. Szerintem a háborús kilencvenes éveket a mai harmincévesek fogják úgy feldolgozni, hogy nem álltak kapcsolatban előbbi rendszerekkel. Nekünk az első emlékeink közé tartozik az, hogy mit is jelent egy kiló paradicsom, hogy mekkora népünnepély volt pár tábla csoki, vagy hogy az élet császárainak hittük magunkat, amikor egy zsák kiflit kaptunk. Mi elfogadtuk azt, hogy áramszünetek vannak, és hogy alkalomadtán rázkódik a kocsi Szabadka felé, mert előtte a tankok megrongálták az utat. Ezt nyilván másként érzékeltük, mint azok, akik már felnőtt fejjel vettek részt az egészben. A 2010-es éveket sem mi fogjuk felidézni, hanem azok, akik az ezredforduló környékén születtek. De ez nem szabály, sci-fit is lehet úgy készíti, hogy az ember nem jár az űrben. Bárki bármiről csinálhat filmet, vagy írhat könyvet, de másként fog hozzá a munkához, ha átélt bizonyos eseményeket.
Nem félsz attól, hogy beskatulyáznak? Hogy háborús filmeket készítesz?
– Hát… Nem. A filmkészítés egy tudás, amelyet az ember megtanul, megszerez a tanárai, a mentorai által, és mindegy, hogy ezt bűnügyi, thriller, vígjáték vagy éppen háborús filmben kamatoztatja. Jó filmet kell csinálni, és kész. De nagyon gyorsan változik a filmkultúra is, hiszen egyre több az on-demand tartalom, és a filmek nemcsak egymással, hanem már a televízióval is versenyeznek. Hihetetlen belegondolni abba, hogy amit másfél évtizede A Gyűrűk Urában csináltak, azt ma egy Trónok harca epizódban viszik véghez. Régen a legnagyobb színészek nem mentek sorozatokba, mert nem érte meg nekik, manapság pedig simán kifizetik őket. Őszintén, velem is előfordul az, hogy leülök megnézni egy sorozatrészt, mert az rövidebb, mint egy film, aztán ott ragadok előtte, és több időt elvesz tőlem, mint egy kétórás film. De az élmény akkor is összehasonlíthatatlan, mert a moziban, nagyvásznon egészen más követni a sztorit, mint a laptop képernyőjén. A tévé hatásaiban soha nem fogja utolérni a mozit, de épp az az igazi kihívás, hogy most kössük le a néző figyelmét.
