A színésznő besurrant a kapun, majd tovább. Tekintetével végigpásztázta a folyosót. A világítás gyér volt. Felsóhajtott. Még nem volt harmincéves. Szeme éles volt, vonásai egyszerre lágyak és kemények, arcának körvonala éles, finom. Nem botorkált a folyosón, mert jól látott a félsötétben is. Néhány lépéssel előtte mintha árnyék suhant volna el. Egy kedves, talán nála alacsonyabb, szőke hajú, huszonöt évesnél is fiatalabb árnyék.
– Állj! – kiáltott fel a színésznő –, ezt nem fogom elmondani! – És toppantott.
Az írónő felhúzta a szemöldökét. Hogy nem? De hát miért nem? A színésznő megrántotta a vállát. Amúgy a legkevésbé sem volt dacos a természete, inkább kedves, mosolygós, lágy. Mintha nem díva lenne. Pedig az.
– Mert hülyeség – jelentette ki –, egy árnyéknak nem lehet szőke a haja.
Az írónő sóhajtott. Most akkor a mondatokon fogunk vitatkozni, merült fel benne. Muszáj, egyszerűen muszáj, hogy az elsuhanó árnyék szőke legyen. Szőkesége, legalább szőkeségének emléke ragyogja be a folyosót, a színészek alagútját, a színpadra vezető utat. Szőkesége, amiről már nem tudjuk, milyen volt.
De hangosan nem érvelt. Töprengett. A színésznő, mint aki megnyerte a csatát, szélesen elmosolyodott, szája közelében az érzéki szemölcs vidáman felhúzódott. Barna szemében, akár a napsugár szikrái, táncot járt a dévajság. Megismételte: – Hülyeség, ezt nem fogom mondani. – Az írónő fáradt fejkörzésbe kezdett. – Ahogy gondolod – mondta. – Ám a folyosón nincs sötét, mint olvashatod. Gyér világítás van. És nem véletlenül van ez a gyér világítás, hanem szándékosan, ha feltételezhetjük, hogy létezik írói szándék. Bár a színházban az írói szándék az irodalmi vonalat erősíti, ami a rendezőket bosszantja, mintha gúzsba kötné őket, elszívná előlük a levegőt, kiskorúsítaná a színházművészetet, kevéssé engedné kifejezésre juttatni a rendezői szándékot, mintha…
– Állj! – emelte fel kezét a gyönyörű színésznő. Barna szemében továbbra is szikrák táncoltak, de ezúttal nem dévajul, hanem dühösen növekvő lángokkal. – Nem vitatkozom – folytatta. – Legyen akkor szőke árnyék. Ha ez annyira fontos!
A színésznő besurrant a kapun. Tekintetével végigpásztázta a folyosót. A világítás gyér volt. Felsóhajtott. Még nem volt harmincéves. Szeme éles volt, vonásai egyszerre lágyak és kemények, arcának körvonala éles, finom. Nem botorkált a folyosón, mert jól látott a félsötétben is. Néhány lépéssel előtte mintha árnyék suhant volna el. Egy kedves, talán nála alacsonyabb, szőke hajú árnyék.
– Köszönöm – lehelte halkan az író. És írta tovább: A szőke hajú árnyék a folyosón elhelyezett plakátról libbent bele a térbe. Tekintete a messzeségbe révedt. Feltehetőleg csak a fantázia játéka, a huszonnyolc éves színésznő, aki máris díva, súlyos feladatának része. Lucifer játszik vele, markolja lelkét, hogy képes legyen megszemélyesíteni őt. De ne haladjunk tovább.
– Haladjunk! – toppantott ismét a színésznő –, hiszen nem mellékes, hogy mire jutunk ezzel a Luciferrel.
Az írónő végtelennek tűnő türelme fogyni kezdett.
– Mire jutunk?! Hogy mire jutunk?! Semmire sem fogunk jutni Luciferrel, aki inkább macska, és a hiányzó Istent helyettesíti. Ezt mondta a rendező, elégedjünk meg ennyivel – talán egy pillanatra idézzük fel Bulgakovot, nehogy teljesen alámerüljünk abban a hitben, hogy soha még macska nem találkozott Luciferrel, de ne menjünk tovább egy tapodtat sem! – Most az írónőn volt a toppantás sora. Toppantott is.
– Ne? Miért ne? – A színésznő tekintetében őszinte érdeklődés volt, valódi kíváncsiság, nem műmájer érdeklődés.
Zárójelben: (Éppen ezért választotta őt a szőke árnyék. Ezért lépett le éppen neki a plakátról. Az írónő ebben az esetben nem tett mást, csak rögzítette a történteket. Nem ő találta ki. Nem adott hozzá, és nem vett el belőle.)
– Azért ne, mert nem rólad van szó. Pontosabban rólad van szó, de nem erről a szerepedről, hanem… – Az írónő elbizonytalanodott. De a színésznő, nem véletlenül lett díva már egészen fiatalon, empatikusan a segítségére sietett.
– Jól van, jól. Ám legyen. Jön ez a szőke árnyék, suhan, én meg botladozom a gyér világításban, és megijedek. Vagy nem ijedek meg?
– Nem, nem ijedsz meg. Inkább megdöbbensz. Megdöbbensz és megtorpansz. De nem botladozol, mert fiatal vagy, és kitűnően látsz, a kedved jó, a szerep, amire készülsz, elemi erővel járja át a tested és a lelked, tehát ruganyosan és erőtől duzzadón surransz, ahogyan írtam is, surransz, amikor olybá tűnik, hogy egy szőke árnyat láttál elsuhanni a gyér világításban. És akkor megtorpansz.
Rövid Eleonóra és Romhányi Ibi (Édes Anna, 1983, Újvidéki Színház) -Dormán László felvétele
Az írónő, aki 1985-ben járt először abban a színházban, mint lelkes amatőr, díjnyertes fellépő, három színházi plakátot kunyerált, ki is ragasztotta a szobájában. A bohóc, az Édes Anna és az Übü király előadások plakátjáról volt szó. Később egyetemistaszobáinak falát díszítették. De ez egy másik történet, erre nem kanyarodunk, csak jelezni szeretnénk, hogy emlékeiben élnek a plakátok, él az a plakát, amelyikről a szőke árnyék lelépett. Emlékeiben. De ellenőrizni nem tudja, mert a 40 éves színház remekül megoldott honlapján a ’83/84-es évad plakátjai nincsenek feltüntetve. Döbbenet!
Hagyatkozzunk az emlékeinkre, sóhajt az írónő. De hát nekem nincsenek erről emlékeim, alig voltam egyéves, szomorodik el a gyönyörű színésznő.
– Az alakítások, amelyek átívelnek idő és tér felett, meghalva és megpihenve a színházi esték megismételhetetlenségében, keresik maguknak az utánpótlást. Keresik azt, aki tovább élteti… – Az írónő is elhalkult.
– Tovább élteti a nagy színésznők emlékét, jelenlétét ezeken a deszkákon – fejezte be a mondatot a színésznő. Egyszerűen. Magától értetődően beszélt. Az írónő hálás volt neki, hogy megértette.
– Az írónő ifjúságának megrázó színházi élményei – erre nincs idő – szólt közbe a szigorú szervező, ez már jóval több két és fél flekknél. Az írónő és a színésznő egyszerre bólintottak, ez így volt igaz. Tény.
– De akkor az egésznek semmi értelme. Egy város kulturális lenyomatai a befogadóban és a kollégákban élnek tovább – próbálkozott az írónő. – Egy város napján miképpen köszöntsük a várost, ha nem a művészet teremtette szépség felidézésével?
– Tegyétek, csak rövidebben. – Az írónő bólintott. Végül is ő volt az, aki elragadtatta magát. Rendben. Akkor jöjjön a bevezető.
Bevezető:
Nyolcvan éve született Romhányi Ibi színművésznő, aki már 1969-ben megkapta a legrangosabb jugoszláv színészi elismerést, a Sterija-díjat.
Az idén március 1-jén lesz 60 éves éves Rövid Eleonóra színművésznő. Kérem, jegyezzék fel, és kötelezően olvassák el a Hét Napban Barácius Zoltán 2005. 6. 8-ai, LX. évfolyam 23. számában róla megjelent írást, online is elérhető.
2018 decemberében volt 35 éve, hogy Harag György rendezésében az Újvidéki Színház bemutatta az Édes Annát.
160 éve egy februári napon kezdte el írni Madách Imre Az ember tragédiáját. Egy évvel később, márciusban fejezte be a művet. 150 évvel később, szintén egy márciusi napon az Újvidéki Színház bemutatóján Elor Emina alakította Lucifert.
