Mire a levelek másodszor is lehulltak, egy krakkói kórházban – most Crnjanskit olvasok – keserű cikóriát isznak az álmatag katonák, és halállal hálva keresik az élet igazságát. Az író vért köpött. Lázálom gyötri, és Egon Čarnojević mélykék meséi a furcsa, áttetsző fellegekről, a sötétzöld tengerről és egy titokzatos szigetről, melynek neve: Szumátra! Álmában kicsordul a nyála, összefolyik tér, vér és idő. Kék erdőket lát, Katarót, Borneót és Celebeszt. Néha otthon jár. Az ablaknál, narancsszínű fényben, törékeny asszonyka áll. Crnjanski vizenyős szeme a nő mezítelen nyakán, mint Szamarkand alkonyatkor, perzsakék. A császár halott, és az ágynemű is kloroformszagú. A kis lengyel nő közelebb hajol, ágyára ül, s míg apró, gyöngyfehér mellén nagy, violaszín szedrek gyúlnak, addig a fülébe súgja: Vigyél magaddal! – és sok másik, susogó, lengyel mondatot. Crnjanski sápadtan hallgat, arcán halvány tbc-rózsák nyílnak, ajka, mint jégbe zárt csónak sávja, acélkék.
