7.
Néha áldás, néha átok…
Mária Trézsi, amikor megtudta a teljes madéfalvi igazságot, megenyhült a székelyek iránt. Volt neki egy délceg magyar katonája, gróf Hadik András generális. Azt mondják, a császárné még szerelmes is volt belé. Az bizony minden ellenségét megfutamította, így nem csoda, hogy a császárnő hamarjában erdélyi gubernátort csinált belőle. Akkoriban a bécsi udvar nagy végre beismerte, hogy bolondot csinált magából, amikor a csíki székelyekkel oly rútul elbánt. S a siculicidiumot feledtetni akarták. Ennek okáért a szegény moldvai, pusztinai, belényesi, sóstázlói, s mit tudom én… csángók közé vegyült menekült székelyeket nagy kegyesen az alig lakott felföldre telepítették át. Van tehát magyarázata annak, hogy a mai napig ezeket a bujdosó székelyeket is csángónak hiszik. Ők tényleg elcsángáltak! De a Jóisten akarata volt, hogy végre igazságra leljenek, s boldoguljanak. A bécsi udvari kincstár életet s vagyont kínált fel nekik: kocsit, lovat, szerszámokat s földeket kaptak, csak hogy talpra állhassanak. S akkor beengedte székelyeket Bukovinába! 1776-ban és ’77-ben létrehozták Istensegítset és Fogadjistent. Tavasztól karácsonyig építették fel a két falut, templomostul. 1783-ban II. József lett a császár, de ő is Hadik Andrásra hagyta a betelepítés folytatását. S akkor ültettek oda még három falut: 1786-ra befejezték Józseffalvát, Hadikfalvát és végezetül Andrásfalvát. Így végződött hát a madéfalvi székelyek kálváriája. Mások szerint meg így kezdődött el az igazi történetük. Mert ezek után már a felföldi Szucsáva nevű folyócska mentén dicsőíthették az Urat. Még ma is mondják, annyira szerettek ott lakni, hogy amikor betelepítették őket, még csak 2687-en voltak! De aztán rájuk szakadt a körülbelüli jólét, s alig száz év alatt a lélekszámuk megháromszorozódott. Bukovinában találták ki a szaporaságot, az bizony nagy áldás volt: ínséges időkben azonban átok!
Amikor az ördög meghallotta, hogy Bukovinában új népesség született, kíváncsi lett rájuk! Emiatt felcaplatott a pokol bugyrából megint, bé Bukovinába, s ott közöttük szépen elvegyült. Apróbb csínytevésekkel próbára tette őket, de az eszességükért végül módfelett megkedvelte őket. S a dëckalének mondott erdélyi kerítésszaggató után a bukovinai gyümölcspálinkájukat is. Merthogy néhány kupica után mindig rájött, mennyire szerethető ez a bükkfafejű népség. Csakhogy néha kijózanodott: így aztán mindig két irányba gondolkodott Belzebub. Olyan volt közöttük, mint Bolond Mihók: egyszer csupa jókedvéből jót cselekedett volna, másszor meg akaratlanul rossz fát tett a tűzre. S mert az ördög magányos volt, ugyanezért: megbízhatatlan. Elég sokat sündörgött mások fehérnépe körül. Nősült is volna, nem is, mert hozzá való tűzrőlpattant menyecske nemigen akadt. Vagy ha lett volna, nagy hirtelen meggondolta magát: az agglegényi kényelmet nehezen adta volna fel. Aztán, talán emiatt, mindenféle huncutságokat elkövetett, s elég sok háborúságot okozott a székely embereknek.
Így jutott el a keresztapaságig is. Hadikfalva leggazdagabb emberének volt egy szem málészájú fia, azt rebesgették, hogy valójában a környék erőszakos nagybirtokosának, Wolánszkynak a törvénytelen csemetéje. Más nemigen akarta, s végül az ördög vállalta el a keresztapaságot. Na de nem is volt benne köszönet. A keresztfia elég nyünyüke legény lett. Sehogy se tudott megnősülni! Ha épp lett volna kivel, hát nem volt mivel. S megfordítva… Még javában tartott a farsangi időszak, szaporák voltak a mulatságok a faluban, de nem akadt hozzá illő, táncos lábú leányzó.
– Kërësztapám, nem tudna ingëm mëgnősíteni? Mán megint mindën lëján foglalt! – kérlelte a tedd ide, tedd oda legény.
– Jaj, dehogynem, kërësztfiam! Há’ mé’ nem mondod? Üsmerëk két eladó lëányt ës, ëppen nincs mátkája ëgyiknek se! Jóravaló, szófogadó mind a kettő, csak valahogy túl dógosak, nem nagyon szeretnek bálba mënni…
– Az nem ës baj! Csak szépëk, egészségësëk lëgyënek. Láthatnám-ë őköt? – örvendett meg a legény.
– Hát, az ëggyik inkább csak olyan közepës: tiszta, házias… nem épp szëmrevaló. Mindég inkább csak az udvarig mënne ki, ha ëpp valami dóga akad künn. Nem nagyon szereti a jövést-mënést, ëgy kicsit olyan Jézus Mária-féle. Vagy tán úgy ës híjják…
Fëlfortyant erre a legén, hogy aszongya:
– Mi az, hogy Jézus Mária-féle, kërësztapám? Biztos van annak rendës neve ës!
– Hát, én nem tudom, kërësztfiam, a faluba’ mindënki csak Jézus Máriának mondja.
– Na, ezt nem hiszem el! Nem és nem! Mënjünk, lessük mëg…
Na, odamennek a leány kapujához, s amint belestek a kulcslyukon, látják ám, hogy éppen szorgoskodik a leány! De épp farral volt. A legény többet akart látni belőle, s ahogy ott meresztgette a szemét, véletlenül odakoppintott az ajtóra. Megperdült erre a leány. De erre megugrott, úgy megijedt a legény, hogy majdnem feldöntötte az ördögöt!
– Jézus Mária! Be csúf! Hát ez a maszkabálba való! Fussunk, kërësztapám, me’ jaj nekëm, ha utolér!
– Ugye, mëgmondtam, hogy Jézus Máriának híjják? – szaporázva sántikált utána az ördög.
Na, akkor elmentek meglesni a másikat is. A kapurésen bekandikáltak. S hát, uramfia, ez a leány bizony sokkalta szebb volt! Ott üldögélt békésen a pitvarban, a nap szépen beragyogta az orcáját. Épp kötögetett valamit, s olyan szépen dúdolgatott magába’, hogy ha Kodály előbb születik meg, hát menten bekapcsolja a fonográfját! Megenyhült, megnyugodott a legény. Megtetszett neki, egyből beleszerelmesedett:
– Kërësztapám, nekëm ez a szëmrevaló kéne! Mutasson bé neki! S amint csak lehet, kérjük ës mëg a kezit!
De alighogy ezt kimondta, valami gyermeksírást hallottak. A leány nagy hirtelen felpattant, s beszaladt a házba. Pillanat múlva vissza. Kihozott valamit, visszaült a helyére, s hát mit látnak? Megoldotta az ingje elejét, s egy kisbabát kezdett el szoptatni!
Na még csak az kellett.
– Há’ de kërësztapám! Ez a lëján mëgesëtt! Hát nem lássa, ez szoptat!
Megharagudott most az ördög:
– Na és! Te, kërësztfiam, hát nekëd sëmmi se jó? Ez itt szép, dógos, takaros, egészségës! Mindene van! Teje van! Ideje van! Akkor hadd szoptasson!
csángáltak: bolyongtak
dëckalé: fenyőpálinka
nyünyüke: pipogya, nyámnyila
fëlfortyant: felindult, dühös lett
hogy aszongya: azt mondja
