Hölgyeké az elsőbbség, hogy egy ilyen ósdi fordulattal éljek. Mégsem ezért szerepel a címben a nagy író előtt a lánya, Erika Mann neve. Hanem azért, mert Tilmann Lahme A Mannok című nagyívű könyvéből megtudtam, hogy ő volt az, aki a családi legendát, mítoszokat a legerőteljesebben építette. Az apján is végiggyalogolva, belőle is kitaposva a helyes politikai döntést – ha úgy kellett. Erika, a biztos támasz, a határozott, erős nő, az agitátor, haditudósító, színészi és írói képességekkel megáldott, a mítoszgyártó, apját érzelmi zsarolásokkal kényszerítő. Nem volt benne kímélet és mértékletesség. Érdekes személyiség, magával ragadó és ijesztő – egyáltalán nem meglepő, hogy az anyának, Katia Mann-nak életük alkonyán Erikával vannak súlyos összetűzései, mint ahogyan az sem meglepő, hogy az apa végül éppen vele kerül a legközelebbi munkakapcsolatba – nem is okvetlenül az írást értve ezen, hanem a művészet szervezését.
Tilmann Lahme A Mannok című könyvének megjelölése családregény. Pedig a legkevésbé sem regény, hanem kultúrtörténeti munka. Nagyszerű és szerteágazó munka, amely elsősorban a család belső kommunikációjából építi fel a Mannok történetét. Levelek, naplók, nyilatkozatok, újságcikkek, páratlan kutatómunka eredménye. Nem túlzás ez, pedig tudjuk jól, nem kevés munka foglalkozik a családdal, annak tagjaival külön-külön is. Elfogulatlan, nagyvonalú, de józanul szemlélő. „Hírnév, luxus, irigység, színlelt szeretet és keserves vágyak” – ez áll a könyv borítóján. És mindezt igazolja a könyv. De ennél sokkal többet is megtudunk. Mégpedig azt, hogyan kell és lehet felépíteni egy terméket. A termék pedig nem Thomas Mann, hanem Thomas Mann és gyerekei.
Azt gondolnánk, hogy a Nobel-díj segíti legjobban a termék építését, de hamar kiderül, hogy legalább ennyire segíti a politika, a politizálás, a politikai állásfoglalás. Vannak időszakok, amikor sokkal jobban segíti ez utóbbi, mint a világ legjelentősebb irodalmi díja. Talán egy rettenetes korban ezen nem is csodálkozhatunk – ahol Hitler az úr, ott muszáj a politikai állásfoglalás, az emigrálás, a szembehelyezkedés. De vajon valóban így történt? Valóban egyértelmű volt Thomas Mann számára a döntés? Nyelvétől, kultúrájától megválni, nem a hazájában megjelentetni a könyveit a legkevésbé sem volt könnyű. Tétovázott, hezitált, mérlegelt, töprengett – Erika Mann megoldotta a dolgot. Egy harcos politikai aktivista, erős és bátor fiatal nő, aki addig gyúrta az apját, amíg el nem érte nála a helyes döntést. Janet Flanner 1941-ben a New Yorker-beli cikkében egyebek mellett Erikáról és öccséről is ír: „Erikát és öccsét, Klaust Janet Flanner világutazókként mutatja be, akik mindenütt sikeresek és közkedveltek. A német emigrációs közösséget szorosan a kezükben tartják. Azt mesélik, hogy csak az mondhatja magát igazán menekültnek, aki bírja Klaus és Erika Mann áldását.”
Az összes tehetséges Mann gyereket jól megismerjük ebből a könyvből. Emberi, hogy mindig akkor szenvedtek apjuk nevétől, amikor túl voltak valamin. Amíg a valami előtt voltak, addig mindig apjuk nevével éltek, hogy megszerezzék, megoldják, elérjék. Ez mit sem von le érdemeikből, de nem is teszi könnyűvé az eligazodást. Talán két dolgot megerősít a könyv: a Mann gyerekek egész életükben a szüleik pénzéből éltek és valósították meg önmagukat – Golo Mann volt az egyetlen, aki más utat választott. Szívszorító és sokatmondó a döntése, amely értelmében ő nem a családi sírboltban nyugszik, hanem messzebb tőlük, egyedül. Másfajta egyedüllét ez, mint Klaus Manné, akit Cannes-ban temettek el. Golo Mann-nak a halála után vállalt egyedülléte két dolgot juttat az olvasó eszébe, elolvasva ezt a mesterien megírt könyvet: az egyik, hogy Golo Mann volt az egyetlen Mann gyerek, aki felnőtt emberré lett, és nem maradt meg Thomas Mann örökké nyafogó gyerekének, a másik pedig, hogy a Mann család tagjai olyan erős szálakkal kötődtek egymáshoz, hogy sem gyűlölködés, sem féltékenység, sem a földrajzi távolság nem tette lehetővé a megszabadulást, a különállást. Az csak a sír megválasztásával volt lehetséges. Ijesztő felismerés, de mindennek ára van. A Mann-féle termék építésének ez is része, ugyanúgy, mint Erika Mann legendáriuma: apja József könyvének kéziratát sötét napszemüveg mögé rejtőzve ő maga csempészte ki müncheni házukból, amely körül hemzsegtek a nácik; szegénységük és kiszolgáltatottságuk; Agnes Meyer felbecsülhetetlen és maradéktalan anyagi, erkölcsi, szellemi támogatásának eltagadása által saját hősies küzdelmük ecsetelése. Ennek a magatartásnak lett az eredménye, hogy amikor Thomas Mann halála után egy évvel nemcsak Erika Mann, hanem Monika Mann is könyvet írt apjukról, akkor Erika Mann dúlt-fúlt, megszakította a kapcsolatát húgával. Még az anya is azt írja fivérének, hogy utálatos lányának (Monikának) sajnos nagy sikere van őszintétlen, hamis és illegitim könyvével. Erika Mann úgy véli, húgának nem áll jogában könyvet írni az apáról, mert az apa kapcsolata Monikával sokkal erőtelenebb volt. Húga a dúló-fúló, dühös nővérnek, aki egyértelműen és a maga képére akarja megalkotni Thomas Mannt az utókor részére, Monika Mann figyelemre méltóan emberi és bölcs levelet ír: „Nem merül-e alá ez a fatális eset a »világ örvényében«, nem áll-e jót mindenki magáért, csak nem függünk (esetleg) szóbeszédtől? Nincs-e helye itt egy kis humornak?”
Évtizedekkel később Elisabeth Mann Borgese, a kedvenc gyerekecske Monika Mann öröksége körül pereskedik. Ennek szomorú és méltatlan részleteit megismeri, aki elolvassa a könyvet. Álljon itt csupán annyi, hogy a pénzen kívül Elisabethet a családi örökség, anyai nagyanyjukat és gyermek édesanyjukat ábrázoló festmények, anyai nagyanyjuk naplói és más tárgyak egyáltalán nem érdekelték.
A Mann család amerikai életét és életvitelét féltő gonddal óvta, vigyázta és támogatta, amerikai fogadtatását megtervezte és kivitelezte Agnes Meyer, Eugene Meyernek, a Washington Post tulajdonosának és kiadójának felesége. Ennek a rendkívül bölcs, jóérzésű, körültekintő nőnek köszönhetett talán legtöbbet a Mann család. Nemcsak azt szervezte meg, hogy rajongó és dicsőítő írások jelenjenek meg az íróról annak fellépése előtt, nemcsak előadását fordította le németről angolra, de megélhetésüket, fényűző házuk felépítését is támogatta – a család mindent elkövetett, hogy hozzáférjen a „gyalázatos Agnes” (ahogyan maguk közt nevezik) pénzéhez. Mélyen emberi a folyamat, amelynek során Erika és Klaus Mann meggyőzik apjukat arról, hogy Agnes Meyer morális kötelességének érzi, hogy segítsen neki. És nagyon is emberi, hogy amikor ez megtörtént, akkor ennek az íróban nem volt mélysége, nem volt határa, nem volt vége – a hála fel sem merült (egyikükben sem), ellenkezőleg! Voltaképpen gyűlölték az asszonyt, aki – talán – szerelmes volt Thomas Mannba. Gyűlöletük vagy abbéli elképzelésük, hogy Meyer asszonynak kötelessége a Mann család feltétlen (anyagi) kiszolgálása, közvetett és közvetlen formában, egészen közönséges mondatok megfogalmazására ragadtatta őket. Thomas Mann úgy hagyta el Amerikát, hogy szándékosan nem búcsúzott el Meyer asszonytól. Terhesnek érezte társaságát. Van ebben valami megindító – ugyanúgy, ahogyan a gyermekei mindig csak utólag érezték tehernek apjuk nevét, de amíg valamit el akartak érni, addig bátran és egyértelműen éltek vele, úgy Thomas Mann is csak akkor érezte terhesnek Meyer asszony társaságát, amikor már megvalósult minden álma – pénz, rang, siker, csodálatos ház. Erről a baráti, emberi egyensúlyt nélkülöző kapcsolatról számos bekezdést olvashatunk, de mindegyiknél sokatmondóbb az a rész, amelyben az Európába visszaköltözött, nyolcvanhoz közeledő Thomas Mann születésnapja alkalmából smaragdgyűrűt kunyerál: „A »szimbólum« szóról eszébe jut egy »gyerekes vágyálma«, amelyet nemrég álmodott: »hogy tudniillik a születésnapomra egy gyűrűt ajándékozott, szép drágakővel ékeset, smaragd volt, és a gyűrű egy olyan láncnak lett volna a szimbóluma, amely innen és tőlem átnyúlik az óceánon Washington D.C. városáig«. Álmában úgy örült a gyűrűnek, »mint gyermek, aki vagyok, olyannyira, hogy vágyálmom meg is gyónom Magának«. Ez még mindig nem eléggé világos, és ezért kiegészíti ugyanazon közvetett, de mégis félreérthetetlen módon, ahogy évekkel előbb segítséget kért tőle a házépítéshez vagy ahogy azt közölte vele, hogy Elisabeth lánya szeretné, ha megajándékozná őt a gazdag barátnő. »Ha (a vágyálmot) olyan csacskaságnak tartja, mint amilyen valószínűleg az, akkor ne vesztegessen rá többé gondolatot sem, szavakat még kevésbé.« A válaszában Agnes Meyer röviden, de »melegen« reagál a smaragdgyűrűs vágyálmára, így érzi Thomas Mann, »gondol« az ólomkatonára és a gyűrűre, írta az asszony. »K(atia) és Erika jót fognak mulatni, ha (a gyűrű) csakugyan megérkezik«, jegyzi fel naplójába.”
Agnes Meyer nem teljesítette Thomas Mann smaragdgyűrűre vonatkozó kívánságát. Ezt a család vállalta magára, de mivel a smaragdgyűrű túl drága lett volna – annak a családnak, amely egész életében az apából élt jól –, turmalint választottak. Agnes Meyer utolsó levelében „búcsúzott a nagy embertől és egy nagy, bár egyoldalú szerelemtől: a levél végén megköszönte Thomas Mann-nak, »hogy életemet és törekvéseimet úgy felemelte és megszépítette«”.
Az írói nagyság nem kötelez emberi nagyságra – ezt jól tudjuk. Az emberi gyöngeségek pedig nem kisebbítik az irodalmi műveket. Egy kivételes, különleges család történetét átfogó módon megismerni – szellemes, színvonalas, óriási kutatómunkát görgető könyv által – ugyanolyan izgalmas, mint könyveiket olvasni. Olvassuk A Mannokat, olvassunk Mannokat!
