Interjú Pap Ágota pszichológussal Mi a gyerek? című könyve kapcsán
Pap Ágota szabadkai pszichológus. Munkája során gyakran kerül kapcsolatba gyerekekkel, szülőkkel, emellett maga is anya. Nemrég jelent meg Mi a gyerek? című könyve, melynek ötletgazdája, (társ)szerzője és szerkesztője. A könyv számos, gyerekekkel foglalkozó szakembert és szülőt szólaltat meg, miközben választ igyekszik találni arra a kérdésre, hogy milyennek látjuk ma a gyerekeket. A pszichológust a könyvről, gyerekvállalásról és gyereknevelésről kérdeztük.
• Hogyan született meg ez a könyv?
– Maga a gondolat szülői visszajelzésekből merült fel. Sokszor elmondják, hogy ők hogyan élik meg a gyereket. Sok problémával, nehézséggel szembesülnek, nem azt láttam, hogy kihívásként, boldogságként élvezik a gyereknevelést. Aztán ahogy összeállt a könyv, nagyon megkönnyebbültem, mert sokkal pozitívabb kép tárul elénk, mint hittem. Bízom benne, hogy a szerzők válaszai hitelesek. Amikor fölkértem őket, hogy vegyenek részt a könyv elkészítésében, csak feltettem a kérdést, hogy mi a gyerek, és ehhez semmiféle magyarázatot nem fűztem. Nem volt kikötés, hogy milyen szempontból vagy megközelítésből várom a válaszokat. Egyedül a terjedelemhez és a határidőhöz ragaszkodtam. A könyv három részre tagolódik. Az első rész egy összefoglaló arról, hogy korábban hogyan határozták meg a gyerek fogalmát. A középső rész tartalmazza a válaszokat. Olyan embereket kerestem, akik a gyerekek szocializációjában, fejlődésében valamilyen módon részt vesznek, akár szakemberként, akár szülőként, akár úgy, hogy más szerepben kapcsolatban állnak gyerekekkel. A könyv harmadik részében a kapott válaszokat foglaltam össze: hogyan definiáljuk manapság, pontosabban 2018-ban a gyereket. Ebben már a saját szakmai gondolataim is benne vannak.
• Milyen szerepeknek kell megfelelniük manapság a gyerekeknek?
– A szülőnek általában van egy olyan, félig titkolt, félig nem titkolt vágya, hogy a gyerek visszaigazolja azt, hogy ő mint szülő valamit jól csinál. Minden szülőben van egy félelem: szeretni fog-e a gyerekem, bármit is teszek? Minden szülői tett befolyásolja, hogy milyen lesz a kapcsolatom a gyerekemmel. Ez nyilván a saját szüleinkkel való kapcsolatunkból is eredhet. Hogy a gyerekemtől mit várok el, és milyen szerepbe bújtatom őt, az tőlem függ. Hogy hagyom-e őt gyereknek lenni, az szintén attól függ, hogy én hogyan élem meg őt. A saját felnőttgondjaink megtárgyalása nem a gyerek feladata. Nem lehetnek folyamatosan csak a boldogságunk biztosítékai. Nem lehet tőlük elvárni, hogy ők azért legyenek, hogy mi elmondhassuk: valamit letettünk az asztalra. Ne azért legyen a gyerek, mert annak „ideje van”, vagy mert társadalmi elvárás, vagy mert azt olvastuk a magazinban, hogy sok gyereket kell világra hozni. Akkor szülessen meg egy gyerek, ha két ember ott tart az életében, hogy együttesen meg tudják lépni ezt a lépést. Ha később mégis különválnak, attól még a gyerek létének értelme van. Tehát a gyerek sem oka nem lehet a válásnak, sem annak áldozatává nem tehetjük őt. Ebben kell nagyon tudatosan az ő szerepeit is leosztani. Ő továbbra is gyerek, nem pedig az egyik szülő új partnere vagy a másiknak a helyettesítője. Nagyon fontos, hogy a gyereknek gyerekszerepek jussanak, és ne ruházzuk fel őket túl korán felnőttszerepekkel.
• Milyen kép él jellemzően a fejünkben, amikor úgy döntünk, hogy gyereket vállalunk?
– Onnantól fogva, hogy egy gyerek a világra születik, egy megváltoztathatatlan állapotról van szó. Ezt nem lehet előre felfogni. Sokszor mondják, hogy „majd ha gyereked lesz, megérted, meglátod”, és ez sokáig nagyon bántó mondat marad. Úgy gondolom, nem korrekt úgy visszajelezni, hogy csak azért, mert neked nincs gyereked, te ezt nem értheted. Az viszont biztos, hogy a szülő a nap huszonnégy órájában szülő, tehát nem lehet ebből a szerepből kibújni. Lehet egy-két napot megpihenni, dolgozni a házasságon, barátokkal összejönni, és közben másra bízni a gyerek gondozását, de attól még szülők maradunk. Mielőtt megszületik egy gyerek, érdemes belegondolni, hogy miért vállaljuk. Hogy szebbé, boldogabbá tegye az életünket, anyává vagy apává tegyen minket, az valószínűleg nem az a vágy, amit ráhúzhatunk egy gyerekre. A gyerek születése mindenképpen új szerepet ad nekünk, de ne ez legyen az oka, hogy meg akarjuk tapasztalni a szülőséget.
• Nagyon sokat beszélünk arról, hogy milyen szép dolog is a gyerekvállalás, miközben a vele járó nehézségeket hajlamosak vagyunk elhallgatni. Ennek mi lehet az oka?
– Jó kérdés… Elgondolkodtató, hogy ha a problémákat túlhangsúlyoznánk, akkor utána mennyi gyereket vállalnánk. Még így is sok gyerek nem születik meg, akinek talán kellett volna, más gyerekek pedig túl későn jönnek világra. Ez is problémákat hoz magával, hiszen egy korosabb szülő nyilván másképp nevel egy gyereket, erősebb lehet a gyerek felé az a fajta elvárás, hogy gyorsan nőjön fel. Korábban biológiailag meghatározott volt, hogy körülbelül hány éves korig szülhetnek a nők, most már van lehetőség arra, hogy később váljunk szülővé. A gyerekvállalással járó rossz dolgokról pedig talán azért nem beszélünk, mert ha szülő vagy, és szereted a gyerekedet, akkor ezek megoldódnak.
• A mindennapi logisztikai nehézségekről nemcsak nem beszélünk, de sokszor nem is gondolunk rájuk.
– Szél Dávid, egy ismert magyarországi apablogger említette egy konferencián, hogy egy házasságban sokféle feladatot kell megoldani, sokféle házimunkára sor kerül. Van az a házimunka, amit a nő végez, és van az, amit a férfi, ezenkívül van még az érzelmi házimunka és a láthatatlan házimunkák sora. Ez utóbbiakhoz kötődik a logisztika. Szél Dávid szerint a láthatatlan házimunka általában a nőkre hárul. Ez azokat a feladatokat jelenti, hogy ha például tudom, hogy nincs otthon kenyér, akkor bemegyek a boltba, és megveszem, ott eszembe jut, hogy tejföl sincs, ezért azt is leemelem a polcról. Lényegében azt kell fejben tartani, hogy mire van szükség. A nő ezekről nem beszél, mert annyira magától értetődő házimunkáról van szó. Ezért is láthatatlan: mintha nem is lenne. Az érzelmi házimunka pedig arról szól, hogy a gyereket ide meg oda kell vinni, de később már amott kell lennie, ekkor és ekkor pedig meg kell oldani a felügyeletét. A logisztikának ez a része általában szintén a nőkre hárul. Ha mégis az apa végzi ezeket a dolgokat, annak általában nagy a visszhangja: a férfi beszél róla, hangot ad neki, a nő csak csöndben megcsinálja. A sok logisztika sokszor sajnos kiűzi a hétköznapokból a tartalmas együttlét lehetőségét, ezért van az, hogy gyakran inkább csak hétvégén élünk családi életet. Pedig nem mindig az a fontos, hogy órákon keresztül együtt legyünk a gyerekkel. Ha úgy adódik, néha elég lehet 20-30 perc is, de akkor annak odafigyelve, megértve, a gyerek felé fordulva kell történnie. Miközben máskor lehet, hogy órákig ott vagyunk mellette, de a nem valódi jelenlét nem elegendő, mert azzal nem tudjuk a gyereket biztosítani arról, hogy odafigyelünk rá, és szeretjük.
• Lehet a gyereket túlszeretni?
– Nem. A gyereket szeretni vagy nem szeretni lehet. A túlszeretésen általában az elkényeztetést értjük, ami azt jelenti, hogy többet megadunk neki a kelleténél. Ha anyai szemmel nézem a kérdést, akkor az merül fel bennem: ki más fogja szeretni a gyerekemet, ha nem én? Nyilván tudnom kell megállni, tudnom kell megérezni, hogy eddig terjedek én, és innentől fogva már a gyerek van. Tiszteletben kell tartani az ő fizikai létét és azt az igényét is, hogy bizonyos dolgokban szabadon megnyilvánulhasson, önálló lehessen. Oda kell figyelni arra, hogy ne mondjak ki, ne érezzek, ne éljek meg helyette dolgokat. Ez nem könnyű, nagyon komoly szülői feladatról van szó.
• Hogy lehet megtalálni az egyensúlyt?
– Ez egy tanulási folyamat, amit nem lehet megúszni. A tanulás pedig mindig arról szól, hogy közben hibázunk. Néha megtapasztalom azt, hogy valamit jól csináltam: pont akkor álltam le, amikor kellett, jó, hogy nem mentem tovább. Például lehet, hogy az ötévesnek még segítek a fürdésben, de a pizsamáját már ő egyedül veszi fel, miközben lehet, hogy a hétévestől már elvárom, hogy egyedül oldja meg a fürdést. Az is lehet, hogy néha nekem van igényem arra, hogy babusgassam a gyereket, nem pedig neki. Egy szerető kapcsolatban érezni szokták a felek, hogy mire van szüksége a másiknak, és az egészségesen fejlődő gyerek egy idő után jelzi is, hogy ennyi elég volt, ezt most ne. Együtt állítjuk fel ezeket a kereteket. Néha szülőként döbbenten nézünk: mi az, hogy ne?! Miközben ez volt a célunk, és örülünk neki, hogy ezt ő már önállóan megérzi és kifejezi. Nyilván nem arról van szó, hogy a hülyeség határát súrolva a hatéves főzzön ebédet, hanem azokat a dolgokat kell elvárni, amiket egy két-, négy- vagy hatéves gyerek önállóan meg tud csinálni. Hogy pontosan mit várhatunk el, és mit nem, az egy folyamatos tanulás.
• Mások a mai gyerekek, mint mi voltunk, vagy alapvetően nem változott semmi?
– Nem biztos, hogy a gyerek más, de az biztos, hogy másképp éljük meg a gyerekeket. Ha a könyv mögé nézünk, akkor azt látjuk, hogy elsősorban nem azt határoztuk meg, hogy mi a gyerek, hanem azt, hogy mit gondolunk mi, felnőttek a gyerekről.
