Mit tudunk a bőrápolásról?
A hangulatról?
Mit tudunk arról, hogy szűz-e, vagy kurva, akivel beszélgetünk? Vagy egy szűzkurva?
Mit tudunk a ráncokról egy női arcon?
Ez az utolsó kérdés önmagában elegendő, hogy ne leljük meg sem a választ, sem a kérdés értelmét. Hiszen ma már nincsenek ráncok a női arcokon. Normális női arcon nincsenek ráncok. Csak a tramplik ráncosak, és a szegények manapság…
Mit tudunk a ráncokról egy női arcon?
Azt tudjuk, hogy nincsenek.
Ha vannak, az olyan, mint Villon korában csavargók közt utcanőnek lenni. Akkor mi van? Akkor bizony megrugdosnak, leköpdösnek, arrébb löknek, munkát sem adnak. Bár nem tudom, mit jelent pontosan az utcanői munka Villon korában, miképpen kell azt elképzelni. Csavargók között dolgozhat-e utcanő, vagy csak simán megkettyintik a csavargók, és fizetés nélkül odébb gördülnek a rongyokon. Ez megalázó, és szakszervezet sincs.
Maradjunk inkább az őket megéneklő költőnél, aki született és meghalt, legalább ez a két tény bizonyítja, hogy ember volt, és köztünk járt.
Ha Villonra gondolok, narancsvirág illata járja át a huzatos szobákat, nem lehet tudni, befelé nyomakszik az illat, vagy éppenséggel távozóban van. Ha távozóban van, akkor itt volt, a közelünkben, mellettünk, talán a testünkön? Parfüm, krém, illóolaj? Megannyi titok. Erre jók a huzatos szobák. Villon olvasása mellett, ami több mint szórakoztató, noha az is éppen elegendő volna. A művészet szórakoztasson. Ragadjon magával, és vágjon a földhöz, hogy nyekkenjek bele. Másként, mint a valóság. Pontosabban: úgy mutasson rá a valóságra, hogy szórakozva nyekkenek bele.
„Kezdjük hát a talánnyal, a csodával, a varázslattal (mint ahogy azzal is kell majd befejeznünk, vagyis – ha lehet – a nyitányhoz jutnunk): mi az oka annak a letagadhatatlan ténynek, hogy az egész hatalmas középkori irodalomból, a franciából éppúgy, mint a vele egyidős európaiból, közel ötszáz évszázad terméséből épp ezé s »rosszfiúé« emelkedik ki leghívogatóbban?” A kérdést Gyergyai Albert veti fel és válaszolja meg.
A talány, Villon.
Villon, a narancsvirág-crême. Eltünteti a ráncokat, a szeplőket, a májfoltot, a mitesszert, puhává varázsolja a bőrt, eltünteti a kéz pirosságát.
Villon tehát egy csodaszer, ezért is talány.
Devecseri vetette fel Faludy Villon-átköltései kapcsán, hogy mi szükség volt azokra Szabó Lőrinc fordításai után, nem mondanám, hogy silányabbnak tartotta, de mindenképpen úgy vélte, méltatlan műfaj szolgálatába állította a tehetségét Faludy.
Erről eszembe jut a rajongás természete – a huszadik század utolsó évtizedeinek személyes tapasztalata, amikor Rabelais-t felfedeztük a közkinccsé lett Faludy kapcsán. (A nőknek errefelé még mindig voltak ráncaik, de már megérkezett, begyűrűzött a ránctalan nők fogalma, és akik tehették, bele is vágtak ebbe a projektbe két torna között.) Azt hiszem, a bölcsészeket így nevelik, van ez a kötelező rajongás. De ha így, akkor ellenkezőleg is, ahol rajongás van, ott gyűlöletre nevelés is akad.
Volt, ahogy volt, van, ahogy volt, és lesz valahogy.
Devecseri ebben a cikkecskében – ez is a huszadik század második felének tipikus bölcsészhozzáállása, bizonyos műfajok lekezelése, a sajtóban megjelenő írások lenézése, kivéve, amit ki kell venni (rajongás vs. gyűlölködés) – az ászra, aki nem más nekem, mint Szerb Antal, hivatkozva írja:
„Szerb Antal szerint az elfásult, kiöregedett irodalmi-sznob apák fiai reakcióképpen ellensznobizmusba estek, »bridgeznek, sportolnak és illendőnek tartják a könyv szagától is iszonyodni«. Azóta, hogy Szerb Antal ezt írta, döntő szerephez jutott egy újfajta olvasóközönség, melyet talán »postsznob«-nak nevezhetnénk. Sznobizmusa abban tér el a »nagyapák«-étól, hogy kevésbé áldozatos. Ismertetője, hogy hétköznap nem olvas. Nem a könyvekkel, hanem önmagával szemben támaszt igényeket: elvárja magától, hogy »igazi irodalommal« foglalkozzék. Bizonyára erre céloz Schöpflin Aladár, mikor valakiről azt írja, hogy közönségének nemcsak szórakozást nyújt, hanem azt az illúziót is, hogy magasabbrendű irodalmi művet olvas. A postsznobok nem hallgatnak Dantéra, nem »ülnek meg a padkán és élesítik eszüket«. Végeredményben az izgalmat keresik, és ezt ponyvától, félponyvától és Dosztojevszkijtól egyaránt megkapják. Lusták a nagy szellemekhez fölemelkedni, de üdvrivalgással fogadják azt, aki a nagy szellemeket lerántja hozzájuk. Így kerül a legkevesebb fáradságba elhinniök azt, hogy ambíciójukat siker koronázta, s ha ilyen módon még verseket is olvasnak, kicsit elérzékenyülve ünneplik magukat: íme, milyen emelkedett élvezetekre képesek. Ez magyarázza a sikert, mely Faludy György Villon-»átköltéseinek« osztályrészül jutott.”
Gyergyai ezt a sikert elegánsan meghökkentőnek nevezte.
De jelzem, ahogy öreganyám mondta, amikor úgy tűnt, elkanyarodott a témától, mindezt Villon kapcsán (Rabelais is ezért tűnik most fel egy pillanatra, hiszen ő elképzelte művében Villon eltűnése utáni életét. Engem akkoriban is, amikor a Faludy-rajongás útjára indult, leginkább ez ragadott magával Rabelais-ban, a Villon-lehetőség.)
Nem más ő, mint egy talány, egy csodaszer, egy narancsvirág-crême.
Villon az élet narancsvirág-crême-e.
A cikkecskét Devecseri nyolcvan évvel ezelőtt írta. Nem egy különösebb távolság, főleg Villon felől settenkedve, de mégis magával ragadó elevensége, frissessége, aktualitása: mit is jelent az, hogy nem a könyvekkel, hanem önmagukkal szemben támasztanak igényt.
Látszólagosan nem így van, de a látszat butítva öl. Azoknak van nagy könnyebbsége, akik nem önmagukkal szemben támasztanak igényt, hanem maradnak a könyveknél. Elsősorban jobban szórakoznak, mert nem önmagukat állítják mércének, hanem a könyvet. Így lesz az élmény, a nyekkenés. Szórakozva nyekkenni a hétköznapok kivételes pillanatai közé tartozik, ugyanolyan, mint látni egy ráncos nőt, tudni valamit a bőrápolásról, a hangulatról, felmérni, hogy szűz vagy kurva, esetleg szűzkurva-e, akivel társalog az ember.
Mit tudunk a ráncokról egy női arcon?
Azt tudjuk, hogy nincsenek.
Ehhez a tudáshoz elegendő a látvány, a szemmel érzékelhető tapasztalat, ami azonban nem ad választ a miért kézenfekvő kérdésére. Miért nincsenek, és miért fontos, hogy ne legyenek?
Ne vesszünk el a részletekben, a nem létező ráncok redőiben, a női törekvés ezek megszüntetésére mindig is erőteljesen megmutatkozott, mások mellett Jencs Vilmos is erre alapozta gyarapodását, hirdetése, ami számos szabadkai lapban megjelent a századfordulón (tizenkilencedikből fordultunk a huszadikba), nem ígért kevesebbet, mint azt, hogy a narancsvirág-crême rendes használata a ránczos bőrt üdévé, simává teszi.
Arról, hogy a krém beváltotta-e azt, amit a hirdetésben Jencs úr ígért, már nem lesz tudásunk. Üde és sima arccal is utolér a halál, nem válogat a beste. Akkor miért oly fontos mégis, hogy ne legyen ráncos a női arc?
Az irigy nyelvek miatt.
De nem úgy, ahogyan arról Villon írt, akinek megvolt a maga véleménye az irigy nyelvekről. Az irigy nyelvek balladája már a címben rejlő genitivusszal jelez, utal, üzen, biztosít. Arról biztosít Villon, az élet narancsvirág-crême-e, hogy az irigyek nyelve azt érdemli, amit gondolunk, és amit ugyan az irigyek sosem fognak megkapni, mert a világ nem az igazságon satöbbi alapul. Nincs ebben semmi új, ahogyan Villon költészetének egészével, a középkor irodalmával, a francia irodalommal foglalkozók sorra megállapították, nincs benne semmi új, röviden szólva, korába illő, költészete tipikus. Hol akkor a titok, a Gyergyai nevezte talány? Benne magában, Villonban.
Villon kivégzi az irigyeket, a nyelvüket kitépi. Egy balladában, szavaikat forgatva vissza rájuk – Villon nem kispályás, ha visszaforgatja, akkor az ötszáz év után is vissza van forgatva.
Elgondolkodtató: vajon miért irigykedhetett bárki is Villonra? Mi volt irigylésre méltó benne? Mert valami biztos volt, ha már Villon rájuk okádta balladáját. Úgy hiszem, a balladát olvasva, a dolog, az irigység nem Villonról szól, hanem az irigységről, az irigyekről. Mert az egy állapot, tulajdonság. Középpontjába ugyanúgy önmagát helyezi, mint azok, akik nem a könyvekkel, hanem önmagukkal szemben támasztanak igényt. Az irigység origója nem az irigyeltben van, hanem az irigyben. Ezért aztán baszhassuk, ahogyan a klasszikus viccben szerepel, változtatni ezen semmi nem fog. De a dolog természetét segít megérteni Villon. (Újabb ok arra, hogy a könyvekre figyeljünk.)
Visszatérve Jencs úrra, az ő üzlete nem erre a fajta irigységre alapozódott. Nem a villoni balladában megénekeltre, hanem az ellenkezőjére. Éppenséggel arra a női (és manapság férfiúi is) vágyra, hogy irigyek legyenek rájuk.
Mondhatni erre, hogy megáll az ész, micsoda marhaság. Valóban? Akkor hol vannak a ráncok a női (és férfiúi) arcokról? És miért remélhette Jencs úr, hogy sikeres üzletet fog bonyolítani – Jencs úr, a plasztikai sebészek előde, (akkor még csak) a női lélek jó ismerője?
Nekem sajnos nincsenek válaszaim, ezért olvasok Villont. És vágyaim közt szerepel növeszteni, sokasítani a ráncaimat. Látszódjék rajtuk az örömöm, minden nevetése az életemnek, a fájdalom, az irigy nyelvek recés nyaldosása okozta barázdák, látszódjék a szél és a nap. A ránctalanságot meghagyom azoknak a hetven–nyolcvan közti csirkéknek és ötven–hatvan közti libáknak, akiket Devecseri nyolcvan éve postsznob olvasóknak nevezett – azóta a világ fejlődött, ahhoz, hogy valaki postsznob olvasó legyen, könyvre már nincs is szükség, elegendő az olvasó önmagának. Ezért aztán ki is tudja elégíteni önnön igényét. Csodálatos a világ – és egyben nagy kibaszás vagy isteni kegyelem, hogy Villon mindezt már megírta, átszűrte jellemén, lelke szerkezetén, életén, amiről annyit elegendő tudnunk, hogy volt – a többi költészet.
Azt szoktam gondolni, hogy ötven-száz év múlva, amikor kötelezővé fogják tenni a világban a nők számára a ránctalanítást, és késsel karcsúra faragott bokával futnak a százéves csitrik a platánok alatt, akadnak majd férfiak, valami alsóbb kaszt, akikkel nem lehetett mit kezdeni. Megtagadták a hajbeültetést, ráncosak és szőrösek, valamint nem mondtak le arról, hogy sörhasuk a fenyegető szívhalál rizikófaktoraként meredjen előre nadrágszíjuk felett. Ezek rendre utcaseprők, önfenntartó remeték lesznek, mert számukra kinézetük okán nem adatik boldogulás. Azt szoktam gondolni, ők majd esténként Villonhoz fordulnak (rokonságot érezve a kitaszítottságban), a többi mellett A szív és test vitáját olvasgatják. Ugyanis valakinek meg kell tartania az életet és a halált, két kezébe kell fogni a szavakat. Ebben sajnos a dolgok jelenleg tapasztalható állása szerint vajmi kevés nőre számíthatnak. De remélem azért, hogy abban a jövőben/világban nők is lesznek, gömbölyödő hassal, vaskos karral és széles nevetéssel, amihez ráncok társulnak. Nekik fogják felolvasni Villont.
Hogy Villon személyében az emberi természet igazságai párolódtak volna időtálló költészetté? A többi mellett abban is, ami a szív és test vitája, ott a nyugtalan és nyugtalanító válasz. Szórakoztat és nyekkenek bele. Narancsvirág-crême illata suhan át a huzatos szobán.
Villon a lélek narancsvirág-crême-e.
Vele szemben áll Jencs úr egyszerű igazsága, ami szintén az emberi természetre alapozódott, csak nem költészetileg. Jencs úr nem volt nyugtalan, és nem zavarta az irigység. Ellenkezőleg. Inkább boldog volt, hogy olyan jól fogy az áru, és Jencsné nagyságos asszonyra oly irigyek a barátnői, nemcsak a bőre, de a kalapja és ruhájának gazdag selyme miatt is.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
