Csütörtököt mondott.
Nincsen ám mindennap csütörtök.
Kinek sok zabálócsütörtöke, sok hamvazószerdája.
Ki sok zabálócsütörtököt tart, hosszú böjtre szorul.
Az ember, aki csütörtök volt.
2017. február 8-án délután fél egykor rájöttem, hogy a csütörtök egy hülye nap. Mindig azt hittem, hogy a hétfő a hülye nap, mint ahogyan a vasárnap (délutántól kezdve) a mélabú napja. Amúgy hétfő-szerda-péntek tésztanap, emellett nekem a péntek a legjobb nap a világon, pénteken születtem, estefelé. És tényleg imádom a pénteket, lassan elnyúlok, akár egy macska, amikor összegömbölyödik, dorombolok magamban, ünneplem a semmittevést. Mint aki a világra jött. Semmi gondolkodás, csak a bámészkodás. A szombat pedig a láz, a szombat esti láz, hacsak nem a mosás. Attól függ, lány vagy-e, vagy asszony, öreg-e, vagy fiatal, szép-e, vagy rút. A szombat változékony, akár az április.
Gyerekkoromból úgy rémlett, hogy a csütörtök a szerelem napja, ami, ugye, marhaság, de akkoriban még sehol nem volt február 14-e, csak gyerekdalok és mondókák. Cickom, cickom: „szita-szita, péntek, szerelemcsütörtök, dobszerda.”
A dobszerda értelmetlen, a szita-szita péntek a tésztanap miatt logikus, láttam anyám, nagyanyám lisztet szitálni, lisztből hegyet formálni, közepébe lyukat vájni, abba tojást beletörni, indult a gyúrás…
És a szerelemcsütörtök.
Ehhez képest a magyar közmondások világosan kimondják a verdiktet a csütörtöki napra, önmagában az, hogy csütörtököt mondott, untig elég. Chestertont csak azért vettem a közmondások és szólások közé, mert ezzel gondoltam megerősíteni a magyar nyelvben létező tényt, hogy a csütörtök más nyelvben is hordoz negatív jelentést. És hát a fő gonosz megidézése a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt bizonyítsam.
Azért írtam dőlt betűvel a tény és bizonyítás szavakat, mert az ellenkező jelentést tulajdonítottam nekik.
Hiszen semmiképpen sem tény, hogy a csütörtök a magyar nyelvben negatív jelentéssel bírna, noha valóban felidézhetjük a közmondásokat, de ezen az alapon boszorkányokat is égethetünk. Egyetlen angol nyelvű (The Man Who Was Thursday) könyvcímmel bizonyítani valamit pedig azonnal leíratja a híres irodalmi bonmot-t, miszerint egy dologból kell általánosítani, mert kettő már megzavar.
Így aztán 2017. február 8-áig úgy éltem, hogy semleges nap volt nekem a csütörtök, szerelemcsütörtök, ha-ha-ha, legfeljebb ennyit kötöttem hozzá, majd holnapután kiskedden, borjúvágó pénteken. Vagyis sohanapján. Egy mondásos nap. Egy nap, amihez szólások, mondások kötődnek, gyerekdalokban is szerepel, akár a többi nap, semmi különös.
De 2017. február 8-án, csütörtökön rájöttem, hogy ez a nap különös erővel bír. Azzal kezdődött, hogy késésben voltam. Ebben nincs semmi meglepő, minden áldott nap késésben vagyok, csak anyám hiszi azt, hogy pontos gyereket nevelt. Föl nem merül benne, hogy csak addig voltam pontos, amíg a szárnyai alatt és kezei között voltam. Az „inkább öt perccel előbb, mint egy perccel később” mondáson nőttem fel, amit aznap, hogy elmentem egyetemre, úgy felejtettem el, mintha soha nem is hallottam volna – a kivétel erősíti a szabályt, mert azonnal eszembe jutott, ahogy magam is szülővé váltam. Mondjuk, egy késős anyának egy késős gyerek előtt kevés a tekintélye – maradjunk ennyiben.
De ez másfajta késés volt. Délig minden normálisan ment, a nap folyt a maga medrében, bár kicsit furcsállottam, hogy az üveggolyós írásom, amit rendesen kedden kezdek és csütörtökön simogatok, miképpen nincs sehol, amikor csütörtökön kell leadnom? Azt még megértettem, hogy a kedd délután kiesett egy baráti találkozó miatt, de hova tűnt a szerda?! Velem az is gyakran előfordul, hogy fordítva húzom fel a pulóvert, az ágy alól kotrom ki a szájrúzsom, pedig nem is rúzsozom a szám, macska alszik a teraszon, pedig nincs is macskám, ezért annyira nem lepődtem meg, hogy egy teljes napot nem találok, valamit biztos csináltam, mert valamit mindig csinálok, ha mást nem, hát eltörök egy bögrét.
Átmentem a másik utcán lévő kávézóba, ami étterem is egyben, hogy a másik városból való barátnőmmel találkozzam. Nem volt sehol. Hívtam telefonon, mert közben havas eső esett, gondoltam, késik. Nem vette fel. Írtam neki sms-t, nem válaszolt. Kikullogtam. Gondolkodtam, szóljak-e otthon, hogy ma mégis jövök enni, vagy kezdjem meg a fogyókúrámat.
Közben felhívtam egy másik barátomat, aki nem értette, minek telefonálok, amikor úgyis találkozunk az ünnepségen. Mondtam neki, nem megyek. Hosszan hallgatott. Hallottam, hogy meg van döbbenve, hogy nem megyek az ünnepségre.
– Nem jössz az ünnepségre?!
Nem szoktam magyarázkodni. Ha elbasztam valamit, bevallom, és kész. Ha nem, akkor meg van, ahogy van, de magyarázkodni nem fogok. Így neveltek, de ez bejött, lehetséges, hogy azért, mert ilyen a természetem. Most azonban olyan hosszú és döbbent volt a csönd, hogy magyarázkodni voltam kénytelen. Mondtam, hogy délután írnom kell, mert elpiszmogtam valamivel egy teljes napot, csak nem tudom, mivel, egyébként sincs hogyan leutaznom Újvidékre, mert nem szerveztem, nem is értem, nem is értem.
Továbbra is döbbent csönd.
Azért tisztázzuk, egy nálamnál húsz évvel fiatalabb emberről van szó. Minimum tiszteletlenség ez a hallgatás, függetlenül attól, hogy nem várok el tiszteletet – ez a nagyanyám mániája volt: az idősebbek, az elöljárók, a szülők, a pap, de leginkább az ő nagyanyai személyének a tisztelete –, aznap, hogy elmentem egyetemre, úgy felejtettem el, mint a pontosságot. Leszarom a tiszteletet. A kölcsönösségen alapuló az más. De eleve nem adom meg. És nem is várom el.
Tehát belebődültem a telefonba, hogy most ez akkora baj?! Hogy nem megyek?! Hát, nem megyek, nincs időm… kések… Na, jól van, megkérem az Icut, vigyen le, de ő sem jön, nem is értem, a telefont sem veszi fel.
Visszaslattyogtam.
Megjött az sms: nem mára beszéltük meg, hanem csütörtökre.
Gyorsan írtam egy sms-t: ma szerda van? Érkezett is egy csodálkozó válasz, miszerint: igen.
Akkor tehát nem kések, nem baszkuráltam el az időt, hanem összekevertem a napokat! Nem maradt ki a szerda, hanem még nincs csütörtök.
Az igaz, hogy csütörtököt mondott a belső órám, de legalább szerdán tette!
És régi-régi ismerősöm és a felesége elvittek engem Újvidékre, a Forum Könyvkiadó Intézet 60. születésnapjára, és torta is volt.
Most a csöndről akarok írni, arról a csöndről, ami kitöltötte a telefont, betöltötte a teret, a levegőt. A csöndről, ami miatt magyarázkodásba fogtam.
A csönd a Forumnak szólt. A hatvan évnek. A tisztelet, az összetartozás, a szakma csöndje volt.
A csönd a múltnak szólt, és a jövőnek. Én egyikhez sem tartoztam. Akivel beszéltem, egyértelműen a jövő embere, alig harmincéves, nem is irodalmár, nem volt tanszékes, mégis oda tartozik, a Vojvode Mišića 1. folyosóihoz, szerkesztőségi szobáihoz. Mint ahogyan a többiek, akik nem tudnak sértődöttségekről, intrikákról, kiszorításokról, beemelésekről, árulásokról, fájdalmakról és könnyű életről. A mostaniak így gondolkodnak. Barátok, és fontosnak érzik az ünnepet. Úgy tudják, az ünnepnek súlya van, és közösen kell megélni. A régiek is így gondolkodtak – erre a klubban jöttem rá, a tortaszeletek közt áramló hangokból, nevetésből, halkuló zajokból.
Az ünnepségen a jövővel is találkoztam, sokan voltak, szépségük és magabiztosságuk átitatta a teret. A múlttal kétféleképpen is találkoztam. Ott voltak, akik könyveikkel, műalkotásaikkal és mindennapi munkájukkal életben tartották a kiadót. És nem voltak ott, mert már nem élnek, akik nem várva tiszteletet (leszarták, mert fölötte voltak) elindítottak az irodalom útján. Közülük ketten a legszigorúbb emberek voltak, akikkel csak találkoztam életemben. Elvárásaik voltak, elképzeléseik, nem ismertek tréfát és ellentmondást sem nagyon, nem tartottak engem vissza sohasem, de szemük sarkából mindvégig figyelték az utam, hogy legyen egy napom, ami csütörtökként indul ugyan, de a végére szerda lesz.
Nyertem egy napot, sóhajtottam a torta romjai fölött, miközben nevettek rajtam. Közülük ketten is velem egykorúak (szinte), tehát maradtunk is, vissza is jöttünk, és még élünk. Nem kis dolog! Nevettek rajtam mindahányan, mert tudják, hogy mekkora marha vagyok, eltévedek térben és időben.
Az 1957. február 8-ai Magyar Szóban nem találtam hírt arról, hogy megalakult a Forum. Amúgy pénteki nap volt. Egy a sok nehéz és szép év, hónap, hét napjai között. Szita-szita péntek. A liszt, a tojás. És elkezdődött a tészta gyúrása, irodalmunk történetének tésztáját gyúrni kezdték, hogy legyen mit nyújtani, főzni, vágni, levegőztetni, sodorni. Legyen nekünk.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
