Van gyerek, akitől ne várjunk megértést, ne várjunk kíméletet és tiszteletet sem. A gyerek már nem kisgyermek és még nem felnőtt. A gyerek siheder. Szokták serdülőnek is nevezni. Van olyan, akiben nincs megértés, sem kímélet, sem tisztelet. A legkevésbé sem jámbor. Noha az, de titkolja. A jót, ami benne van, elrejti, mert azt tapasztalja, hogy az életben az útját nem akkor leli meg, ha jámbor, jó, tisztelettudó. Az olyan, mintha megalkuvó volna. Csupa butaság, de gyerekfejjel az életet ilyennek látja.
Ezért aztán, amikor a történelemtanár Kossuth Lajosról kérdezi, azt válaszolja, hogy Kossuth élete meglehetősen monoton, született Monokon.
Kijelentésében nem érzékelték a rímet, a bohóságot, ami nem csoda, forradalmak és hősök kapcsán nem viccelődünk – a humor szükségességéről, éltető erejéről nem a gimnazistáknak kell gondoskodniuk. Maradjunk ennyiben.
A történelem aztán megmutatta ennek a költészetre hajlamos gyereknek, neve Kosztolányi Dezső, hogy az élet, a világ, legyen az Kossuth Lajosé vagy másé, sohasem monoton. Mindig tartogat meglepetést, több bánatot, nagy boldogságot, eufóriát és álnokságot. De nem szépen különválogatva, mint nagyanyám szekrényében a stószba rakott ruhák, hanem összevissza, egymásra hajigálva, akár egy halom hasított fa.
Ezért aztán nem könnyű eligazodni az életben, a történelemben, a világban.
1997-ben nagyon sok minden történt, homályosan emlékszem csak arra, hogy Dér Zoltán akkoriban mennyit beszélt Jámbor Pálról. Lázban égett tőle, Jámbor Pál Hiadortól, a költőtől. Sokat tett azért, hogy ennek a furcsa embernek a neve újra ismertté legyen, halálának századik évfordulója kapcsán. Nem akkor fedezte fel, mert a Bajai úti temetőben lévő sírjáról már 1960-ban fényképet készített.
Engem nem igazán ragadott magával, nem is értettem. Úgy látszik, nem csak a siheder a gyerek, nem csak fiú a gyerek. Az ember harmincévesen is még lehet gyerek. Gyerekes. Nem értettem és nem érdekelt, rémlett valami Petőfivel, vita, egymásnak feszülés? Leginkább édeskés költőnek gondoltam. Nekem nem volt elég vad.
Mekkorát tévedtem.
Ami mégis fontos volt nekem, az nem került annyira a szerkesztővel való beszélgetés, a tematikus folyóiratszám középpontjába, amennyire nekem fixa ideám volt: a szabadkai gimnázium igazgatója is volt Jámbor Pál.
Ez már sokkal inkább érdekelt.
Különösen, hogy ugyanabban az évben, 1997-ben jelent a Gymnasium 1747–1997 című kötet dr. Hegedűs Antal és Szabó József szerkesztésében.
A gimnázium!
Amit 1976-tól, nehogy túlpolgárosodjanak a gyerekek, társadalmi tevékenységek középiskolájára keresztelnek neveznek át. Így aztán mi nem is voltunk igazi gimnazisták. A tanárok ugyanazok, a tananyag szintén, de a név az nem. Nem csoda, hogy vérig voltam sértve, és akár egy kutya, szaglásztam minden után, aminek a gimnáziumhoz köze volt. Hogy közel kerüljek a szóhoz magam is. Még jobban. Teljesen. Azonosuljak vele. Vadul, eszeveszetten.
Ma is.
Ezért aztán engem 1997-ben is, amikor megjelent a Jámbor Pálról szóló folyóiratszám, csak ez érdekelt, gimnáziumigazgató volta.
Tekintetes Tanács!
Tisztelt városi Közönség!
Értésemre esett miszerint a szabadkai felső iskolákban az igazgató tanári állomás megürült.
Lelkészet és nevelés két rokonpálya hol egy czélra működik az ember t: i: a lélek nemesítésére.
Megvagyok győződve, hogy sorsát nem önmaga szövi az ember, hanem felsőbb kezek; ha a gondviselés úgy akarja, hogy ez új téren is, mely ép oly szép mint nehéz, megkísértsem erőmet, meghajlom előtte.
Minélfogva a fennevezett állomásért folyamodni édes kötelességemnek tartom, annál inkább mert napjainkban mindenütt, de különösen Szabadka lelkes községében a munka és a honfi hűség jutalmat nyert.
Többire, a nemes tanács kegyeibe ajánlva vagyok.
Kis Hegyesen 1861 évi september 13 án
A Tekintetes Tanácsnak alázatos
szolgája
Jámbor Pál
képviselő
Az, hogy „értésemre esett”, Czorda Bódogot fedi, az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy Jámbor Pálból igazgató legyen. Események és nevek, történések, csodák – miközben csak csaták, megoldások, politikai és emberi nagyszerűség és kisszerűség, mikor hogy, mikor mihez van szerencséje a városnak és közönségének.
Szédítő dolog visszanézve látni gondolatainkat az akkori időkből, amikor még nem voltunk elég öregek ahhoz, hogy lássunk. Legyen bennünk belátás, áttekintés, távlatosság. Csak az érzés visz előre, kíméletlenül. Gyerekesen. Utána sem néztem, mit jelent az, hogy „képviselő” volt.
Fogalmam nem volt arról, hogy 1861-ben, miután feloszlatták az országgyűlést, Jámbor visszakerült Hegyesre. Ahogyan azt sem tudtam, hogy 1848 júliusában Petőfihez hasonlóan ő is indult az első szabad választáson, de az ő mandátumát közfelkiáltással Kossuthra ruházták, aki Vörösmartynak adta azt tovább.
Más megvilágítást kap a gyerek szemtelen felelete a történelemtanár kérdésére, csak sokasodik a hasított fa, hever egymáson bennem, determinálja a gondolataimat, a kérdéseimet, a tudatlanságom.
Nem tudtam, hogy Jámbor Pál a Határozati Párt tagja volt. Miután a párt elnöke, Teleki László a fontos politikai pillanatban öngyilkos lett (hidegvér kell ide, hidegvér, nem rímek), a párt elnöke Tisza Kálmán lett – a vitában azonban a Deák vezette Felirati Párt győzött, 155 : 152-es szavazati arány mellett.
Akkoriban, 1997-ben, ha mindezt tudtam volna, jobban odafigyelek Jámbor Pál személyére. És ünnepélyesen éreztem volna, hogy a Határozati Párttal tartottam volna. Kezem a szívemre.
Van, amiben nincs megalkuvás.
És valóban így van, noha sokszor másként.
Jámbor Pállal egyébként sem foglalkoztam volna többet, lerendeztem volna egy türelmetlen kézmozdulattal, pontosan tudom, hogy így van, akkor is, ha nem éppen abban az évben, 1997-ben avatja boldoggá II. János Pál pápa Apor Vilmos püspököt.
Mert engem ez is sokkal jobban érdekelt, mint Jámbor Pál. Most érzékelem csak, még mindig a nemzeti ünnep, március 15-e körül piszmogva, hogy egymásra rakódtak a dolgok, hevertek bennem egymáson, akár egy halom hasított fa. És minden bizonnyal determinálták egymást, különben miképpen bújnának, türemkednének a szavak, a mondatok.
Igazságtalan voltam Jámbor Pállal, mert még nem tudtam, hogy nincsenek győzelmek, csak küzdelmek.
1997-ben is jártam Győrben, ahogyan előtte több alkalommal. Apor Vilmos nevét ott ismertem meg néhány évvel korábban. Sorsát, életét és halálát felfoghatatlannak tartottam, ma is annak tartom – mintha volnának jelek, amik azért nincsenek, így bizonyosan nincsenek: Apor Vilmos ugyanis Segesváron született, Győrben halt meg egy szovjet katona golyójától, húsvéthétfőn.
1997-ben még nem jelent meg annyi könyv, amennyit most olvashatunk a magyar történelemről. Nem volt olyan egyszerű, egyértelmű és áttekinthető, kézzelfogható, magától értetődő, hogy ki volt Apor Vilmos. Muszáj volt megtudnom róla mindent, amit lehetett, már nem emlékszem, mit lehetett, de az bizonyos, hogy nem volt olyan egyszerű, mint most.
De az, hogy most egyszerű, nem teszi kevesebbé a dolgot, a Segesváron született püspök kivételességének tényét. És egyébként is, ha nem volna a fejemben Apor Vilmos neve, nem keresnék rá, nem idézném: „És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire is kérkednék azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.” (1944 pünkösdvasárnapi prédikációjának részlete a Wikipédián olvasható.)
Az, hogy odáig sikerült jutnia a világnak, hogy Aport ezért a beszédért most nyugodtan kipellengérezhetnék, mert olyan szót használt benne, mint néger, igen sokat elárul.
Elárvul.
Elárvul a józan ész, de hogy ne tegye, kapaszkodókat keres. Apor Vilmossal szoktam szemben üldögélni, Gyulán remek padok vannak a Harruckern téren, egyébként is, március 15-e táján mindig Gyula jár az eszemben, a házak falán a táblák, hogy Aradra szállításukkor melyik házban töltötték az éjszakát… Arad, Gyula, Világos, Segesvár, Apor Vilmos, Győr – valahogy ilyen sorrendben bukkannak fel bennem a szavak, akár egy halom hasított fa, emlékekkel, napsütéssel, padokkal, sétákkal.
Petőfi és Segesvár miatt jut mindig eszembe március 15-e táján a vértanú püspök neve. És amikor Apor Vilmos eszembe jut, akkor Jámbor Pál is és a szabadkai Gymnasium is.
1997 óta van ez így, abban az évben adódtak össze a dolgok, hasított faként feküsznek a lelkemben, determinálják, nyomják egymást, még nem végeztem velük, nem értem pontosan, hogyan van az, amiben nincs megalkuvás. És mit is jelent az, hogy nincs győzelem, csak küzdelem.
Néha azért győzelem is van.
Azt én mindenképpen győzelemnek tekintem, hogy 1988-ban a tantestület kérésére a Tartományi Közoktatási és Művelődési Bizottság engedélyezte, hogy a szabadkai gimnázium neve újra gimnázium legyen.
Mintha az intézmény egykorvolt és mindiglesz igazgatóinak és tanárainak a névsorát arany betűkkel írták volna újra. Köztük Jámbor Pálét is.
A Száz éve hunyt el Jámbor Pál – Hiador (1821–1897) tematikus folyóiratszám egyik legizgalmasabb anyaga Magyar László Levéltári séta az „aposztata” Hiadorral című írása, amelynek a szerző által vállalt és kimondott célja: „…igyekszünk Jámbor Pálról egy ismertető leltárt tanulmány formájában elkészíteni, hogy nyilvánosságra hozzuk az íróval kapcsolatos dokumentumokat, amelyek a Szabadkai Történelmi Levéltárban lelhetők fel. A gazdag iratanyagot időrendi sorrendben mutatjuk be azzal a céllal, hogy a helytörténeti kutatóknak, irodalomtörténészeknek stb. útmutatásul szolgáljon.”
1861-ben, amikor Jámbor Pál mint a Határozati Párt tagja a Kulai járás képviselőjeként az országgyűlésbe került, majd onnan vissza Kishegyesre, a szabadkai gimnázium életében fordulópont volt, mert algimnáziumból főgymnasiummá emelkedett. Jámbor Pál igazgatósága alatt nagyszerűen fejlődött, bár a tanulmányban sok mozzanatra lelhetünk, ami a (mindenkori) közélettel kapcsolatos tapasztalatot, miszerint rugdosni a legjobb, nagyban megerősíti. 1869-ben Jámbor az újbóli képviselőségért lemondott igazgatói posztjáról. 1873-ban az idealista és ezért anyagilag nehéz helyzetbe került pap-tanár-költőnek (aki időközben áttért a református hitre) a város segítségére siet, a gimnázium tanárává nevezi ki. Fél évvel később újra igazgató.
„Hogy kerültem Szabadkára? Hát én tudom! Úgy, mint a léghajós, kit váratlanul fölkap a szél anélkül, hogy tudná, merre, hová? Irány nélkül indultam, mit tudom én, hol érek földet” – írja életrajzában.
Jó, hogy itt ért földet ez a furcsa, jámbor, de mégsem annyira jámbor honfi, aki az 1848-as forradalom és szabadságharc után kilenc évet emigrációban töltött. Nem született Monokon (hanem Pakson), így élete, hogy a gimnázium későbbi gyerekét idézzük újra, nem volt monoton.
Március 15-e környékén mindig ilyesmivel szöszölök, belelapozok könyvekbe, régi folyóiratokba, mélázok, nem múlik el az ünnep 16-án, ahogyan a gondolatok sem szűnnek meg, mert azok egyre sokasodva, akár egy halom hasított fa, feküsznek bennem, már sohasem leszek olyan, mint a nagyanyám, akinél a gondolatok, akár a ruhák a szekrényben, szépen stószba rakva állnak.
De legalább módom van rá, hogy leírjam, Magyar László, aki hirtelen, túl korán, 1998-ban, nem is egészen egy évvel a Jámbor-szám megjelenése után távozott közülünk, egy másik folyóirat, a Híd 1998. márciusi számában olyan dokumentumokat tett közzé, amelyeket Iványi István nem használt fel a Szabadka és vidéke 1848/49 című munkájában.
A dolgok, még ha úgy hevernek is egymáson, és nyomják a lelkünket, akár egy halom hasított fa, determinálva egymást és így a világot, pillanatokra összeérnek, és olyan csodás találkozásokat tesznek lehetővé, amikhez a megírt szövegeken, könyveken túl sehol sincs lehetőség.
