Boldogság

Nem hittem a fülemnek.

A magyarok boldogok.

Hogy pontosan fogalmazzak: Magyarország magyar emberei boldogabbak, mint voltak, tizenhat helyet ugrottak előre, a 91.-ről a 75.-re.

Őszintén: nem hittem, hogy ezt megérem, hogy ezt bárki megérheti. Arra fel lehettünk készülve, hogy a 91.-ről esetleg a 107.-re ugranak, boldogtalanabbak lesznek, mint voltak, mert esik, mert fúj, mert becsapták, ellopták, elromlott és nem mosolyog.

Meg vagyok arról győződve, hogy sok magyar gondolkodó és politikus számára ez a legnagyobb csapás, ez a boldogság-dolog. Ezzel ugyanis nem sokat lehet kezdeni. A nép, a nép, amelyik örül.

Reménytelen.

Egyébként pedig le is van írva, hogy mi alapján mérték, hogy örül, milyen mércék alapján derült ki, hogy mennyire boldog:

„Az idén ötödször elkészült éves jelentés 155 országot rangsorolt az egy főre jutó GDP és a várható egészséges élettartam alapján. A tanulmányhoz továbbá globális felmérések négy tényezőjét is alapul vették, amelyekben a résztvevők egy tízes skálán értékelték, hogy mekkora társadalmi támogatásra számíthatnak, ha bajba kerülnek, mekkora szabadságot élveznek életük fontos döntéseiben, mennyire érzik korruptnak a társadalmat, amiben élnek, és mennyire gondolják nagylelkűnek magukat.”

Ezek szerint a magyarországi magyar emberek nagylelkűbbnek gondolják magukat, mint korábban, kevésbé érzik korruptnak a társadalmat, úgy vélik, életük fontos döntéseiben kellő szabadsággal rendelkeznek, és ha bajba kerülnek, számíthatnak a többi emberre. A társadalomra.

Jól van, ez nekem megfelel anyaországnak.

Nem szeretem a dulifulit. Meg amikor mindig morognak, kötözködnek, csak a jaj, csak a baj. Nekem az a jó, hogy az emberek szeretnek lenni. És meglepő módon a magyarországi emberek annyi évtized sulykolás után változtatnak az alapállásukon. Optimistábbak, nyitottabbak egymás felé, van bennük remény. Ez a boldogság. Nekem megfelel, hogy így van.

Mielőtt a nagyképűség, kioktatás vádjával illetne bárki, vagy ellenkezőleg, mielőtt felsóhajtana a vajdasági magyar, könnyű nekik, rezsicsökkentés, munkaerőhiány, CSOK meg csók, egyre több szabadnap, és minden vonaton van wireless, arról nem beszélve, hogy vonat is van, tehát mielőtt bárki a rúd elé szaladna könnyelműen, szólok, hogy Szerbia Magyarország előtt áll kettővel: a 73. helyen szerepel.

Ez van.

Mi még mindig boldogabbak vagyunk. Ez még reménytelenebb. Letörhetetlen.

Vannak ilyen vidékek, ahol élni érdemes. A miénk ilyen. De most már Magyarország is, örömmel veszem tudomásul, mert magyar vagyok, szeretem a nemzetem, és igazán bosszantott, hogy amikor már egész jó volt neki, akkor is szenvedett, sokszor nekem, az én fülembe, akit meg – mondjuk – éppen bombáztak vagy ilyesmi.

Közelebb kerültünk egymáshoz, ezt érzem, és örülök ennek, jólesik. Vidám nemzet leszünk, mint az olaszok. Ezt képzelem, és már nem hiszem azt, hogy lehetetlen.

Itt és ott most már végképp érdemes élni. Eddig is az volt, ahogyan egyik legjobb barátom mondja, van víz, nincs túl hideg meg meleg, nincsenek mérges pókok és kígyók. Királyság. Milyen igaza van.

Ez a boldogság. Hogy jó ott lenni, ahol élünk. De nem volt ez mindig ilyen egyszerű.

Das Glück. A boldogság.

Ez annak a könyvnek a címe, ami 1984-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál, írója Rolf Schneider. Abban az évben életjelesként Budapesten jártunk, ott szerepeltünk verses összeállítással, a Tanárnő, Horváth Emma mindenhova elcipelt bennünket, végigvezetett és végigmagyarázott 19 889 óra hosszát a Szépművészeti Múzeumban is, különös tekintettel a francia impresszionistákra – a tanárnő nemcsak angol-, de franciatanár is volt. Arra, hogy milyen latintanár volt, remélem, sokan és büszkén emlékeznek. Ezek szerint azonban a 19 889 órában a klasszikusokról is sok szó esett. Igen, így volt.

És a túlzásnak tűnő, szélhámos módon leírt 19 889 óra a valóságban egy délelőtt volt, de amíg élek, nem felejtem el, amit ott megtanultam, művészettörténet, irodalom, történelem. Tehát kevés órát írtam. Ki kellene számolni az azóta eltelt órákat az életemben, és mindet összeszorozni, hatványra emelni.

Voltunk színházban is és cukrászdában, könyvesboltban és könyvtárban. A könyvesboltban vettem apámnak egy kertészeti szakkönyvet (pálinkafőzésről is esik benne szó, meg metszésről és arról, hogyan lehet olyan udvart kreálni, ami nem kelti a rendetlenség látszatát, tehát a feleségek nem fognak veszekedni, ajkat biggyeszteni és megjegyzéseket tenni), anyámnak pedig ezt a könyvet vettem meg. A boldogság. Nem tudom, volt-e a döntésemnek köze a kerthez, ami nem töltötte el anyámat maradéktalan örömmel, pláne nem boldogsággal, vagy összességében volt az a benyomásom, tizenhét évesen, hogy anyámnak szüksége van erre a könyvre. A kezébe adom a boldogságot.

Volt, ahogyan volt, annyi bizonyos, hogy nekiálltam elolvasni Rolf Schneider alkotását. A szerzőről azt írták akkoriban, hogy a „magyar olvasók előtt is jól ismert”. Ezt én jól beszoptam, még szégyelltem is magam, hogy előttem nem jól ismert az író.

Anyám lazán tette félre a könyvet, sokkal fontosabbnak tartotta azt, hogy a virágoskertben ne nőjön gaz. Amit – állítólag – csak ő vett észre, de ha ő „nem tette volna bele a kezét a kertbe”, biztos, hogy megevett volna bennünket a gaz.

Mit tudom én.

Sose szerettem kertészkedni, apámnak meg nem volt tekintete a gazra. Pontosabban csak a virágokat látta, a bokrokat, a zöldellő tuját, a gazdag fűzfát, vagyis mindent, ami szép, és semmit, ami bosszantó egy kertben.

Nekiültem Rolf Schneider regényének, mivel nem árt, ha a „magyar olvasók előtt is jól ismert” szerző regényét elolvassa az ember, erre gondoltam. A fülszövegből megtudhattam azt is, hogy a főhős „nem kevesebbet keres, mint a boldogságot, hiteles képet kapunk az 50-es, 60-as évek Berlinjéről is, arról a városról, amelyben 1961. augusztus 13-ig mindennapos volt a konfrontáció a két merőben különböző világrend között”.

Nem állítanám, hogy sokra emlékszem a regényből, ha pontos akarok lenni, be kell vallanom, hogy a címén kívül csak az a kérdés maradt meg bennem, hogy a (személyes) boldogság miképpen hozható összefüggésbe azzal, ha két merőben különböző világrend között mindennapos konfrontációk vannak.

Mi köze a világrendeknek a boldogsághoz? És mi az a világrend? És mit történt 1961. augusztus 13-án? És ha az történt, ami történt, akkor az hozzájárult a (személyes) boldogság megleléséhez? És hol járult hozzá? Melyik világrendben?

Vasárnap volt, elnyúlva és unottan olvastam a könyvet a délelőtti napsütésben.

Cserháti Zsuzsa a boldogságról énekelt különböző formában. A boldogság és én című slágerét fejből fújtam, megmaradt bennem a szüleim fiatalságából, a Boldogság, gyere haza című pedig még egészen friss volt, nem győztem hallgatni, ámulni, ájultan figyelni és fülelni, ahogyan elcsuklik, megcsuklik a hangja, mint egy magas sarkúban és fekete estélyiben lépkedő nő, aki kificamítja a bokáját, de tesz rá magasról, emelt fővel és sántikálva megy tovább, mit megy, vonul tovább, akár egy istennő.

Olvastam ennek a magyar olvasók körében jól ismert írónak a könyvét (azért nagyon tudták a píárt csinálni, ezt meg kell hagyni, tudták nyomni rendesen, az ember, a tizenhét éves lány, aki voltam, égtem magam előtt rendesen, hogy nem ismerem ezt az írót, pedig magyar vagyok, és olvasó, erről, mondjuk, határozottan meg voltam győződve), a rettenetes mondatait, amikből mára szerencsére egyetlenegyre sem emlékszem, közben beszűrődött Cserháti a rádióból meg a húsleves illata, és nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet ennél nagyobb boldogság. Leszámítva a könyvet, amit nagyon untam, és beszámítva Cserháti hangját és az anyám főzte húsleves illatát.

A könyvről el is feledkeztem volna, ha nem marad meg bennem a kérdés, vajon a boldogsághoz hozzájárulhat-e az, hogy egy várost, egy fővárost, ahol ugyanazon nemzet tagjai élnek, fallal választanak ketté. Ugyanis 1961. augusztus 13-án, amely dátum a regény fülszövegében olvasható, nem más történt, mint az, hogy elkezdték építeni a berlini falat.

Ilyenkor szoktam régebben a szövegben csúnya szavakat leírni, mint például basszák meg.

Mivel azonban erről leszoktam, ezt most nem fogom leírni, annak ellenére sem, hogy kellő tömörséggel kifejezi mindazt, amit gondolok, és ami meghatározza a jelenünket is. Mármint a falak, kerítések és egyebek vonatkozásában.

Kell-e fal?

Hozzájárulhat-e egy fal a boldogsághoz, amennyiben két világrend közé épül, kettészel egy várost (és mint más, mostanában megjelent, kortárs német regényekből ezt jól tudhatjuk, a villamospályákat is kettészelte, ami ha ideológiailag rendben is van – már akinek rendben van –, a munkahelyre való eljutás szempontjából kurva kényelmetlen), egy népet, egy családot. Sok családot.

Hogy állunk a boldogság kérdésével 1961. augusztus 13-án reggel Berlinben?

Fogalmam sincs, milyen választ adott a regény erre a kérdésre. Szándékosan tudok felejteni, ez nagy találmánya az embernek, örülök, hogy én is megtanultam alkalmazni.

De már arra sem vagyok kíváncsi, milyen választ adnának ma azok, akik akkor felépítették a falat, mert a különböző világrendek ezt megkövetelték Európában. Ne mondjanak semmit. Főleg falakról, kerítésekről, kultúráról, világrendről és értékrendről ne.

Hallgassanak inkább Cserhátit. Úgysem tudják eleget hallgatni ahhoz, hogy ledolgozzák, amit elkövettek vele szemben. Vagy nem is így volt. Ezt sem fogjuk már megtudni sohasem, mint ahogyan azt sem, hogy valóban olyan jól ismert író volt-e Rolf Schneider 1984-ben, mint a könyv fülszövegében állították.

Nincs is jelentősége, jó érzés, hogy ezt mondhatjuk, ma már nincs jelentősége. Mert annak van jelentősége, amit közérzetnek hívnak. Jobb a közérzet, boldogabbak az emberek. Biztonságban érzik magukat egymással. Ez olyan eredmény, aminek elérését Kelet-Európában nem lehet elég nagyra értékelni. Ezzel az érzéssel kell újraolvasni A boldog embert. A falak miatt, amikről nemcsak azt hittük, lebonthatatlanok, de azt is, hogy kimondhatatlanok. Már nem így van.