A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének az ötletét Kartag Nándor, az Óbecsei Gimnázium akkor érettségiző magyar nyelvű osztályának a tanulója vetette fel, és ötletét a tanárok is – élükön Bagi Ferenc magyartanárral – felkarolták. Az első vetélkedőt 1967-ben tartották meg. Lajber György, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója és Börcsök László nyugalmazott óbecsei magyartanár harminc évvel később vállalta át a rendezvény szervezését.
Együtt idéztük fel az első KMV-s találkozáshoz és a későbbi szervezőmunkához kapcsolódó emlékeiket.
Mikor, miként találkoztak először a KMV-vel?
Börcsök László: – Én 1967-ben kezdtem dolgozni tanárként, ekkor, tehát az indulása évében kerültem kapcsolatba a KMV-vel. Mindig voltak versenyző tanítványaim mind a Műszaki Iskolából, mind a gimnáziumból. Jól emlékszem még a zenei vetélkedőkre is, amelyeket akkoriban a zeneiskola pincéjében tartottak.
Lajber György: – Én az elsőn még csak nézőként jelentem meg, de a másodiktól már a szervezésbe is besegítettem, hiszen akkoriban a Szocialista Ifjúsági Szövetség (SZISZ) művelődési és szórakoztatási bizottságának az elnöke voltam. A rendezvényt az akkori ifielnök, Rehák István is támogatta, enélkül nem is lehetett volna tető alá hozni. A párom is kivette a részét a munkából: akkoriban még az irodalmi részt kézzel írták a diákok, gyors- és gépíróként az összes munkát ő gépelte le a zsűrinek. Én akkor még az Universalban dolgoztam, és a diákok például a vállalati étkezdében ehettek. A szocialista rendszerben a KMV anyagi kiadásait szintén a SZISZ és a társadalmi vállalatok fedezték. A rendszerváltást követően légüres tér keletkezett, a megtartásához szükséges anyagiakat a még megmaradt társadalmi vállalatoktól és a kibontakozóban lévő magánvállalkozásoktól kellett „összekoldulni”. A magyarországi alapítványi, illetve az itthoni önkormányzati és tartományi támogatás később indult be.
Az első években lehetett-e már látni, milyen fontos dolog született?
B. L.: – Azt lehetett látni, hogy nagy az érdeklődés, és hatalmas az igény egy ilyen versenyre. Azt is sejteni lehetett, hogy jelentős fellendülést és megújulást hozhat a vajdasági magyarok irodalmi életében.
L. Gy.: – Megindított egy pezsgést. Azelőtt a Vajdaságban magyar anyanyelvű középiskolai oktatás jobbára csak Szabadkán, Zentán, Újvidéken létezett, valamelyest Zomborban, és újraindult Óbecsén. A diákok ekkor ébredtek rá arra, hogy magyarul is lehet alkotni. Én is szerb középiskolába jártam, Laci pedig csak Zentán tanulhatott magyarul.
Önök mikor és hogyan vették át a szervezőmunkát?
L. Gy. – 1997-ben Varnyú Ilonától vettük át, aki akkor lemondott. Ekkor az óbecsei önkormányzat művelődéssel megbízott tanácstagja voltam, és felmerült a veszélye annak, hogy a vetélkedő megszűnik, vagy mások elhappolják Óbecsétől. Tőlem azt kérte akkor a VMSZ, hogy álljak ki a KMV mellett. Ehhez szükségem volt egy tanáremberre, így került a képbe Laci. Ő szervezőbizottsági elnök lett, én voltam az alelnök, az önképzőköri elnökök pedig állandó vezetőségi tagok lettek. Így kezdtük el a csapatépítést és a rendezvény társadalmasítását. Az első rendezvény megszervezése nagyon nehéz volt, pár hónappal a vetélkedő előtt kellett elkezdenünk a munkát a nulláról, de sikerrel vettük az akadályt. Knézi Péter is szervezőbizottsági tag volt, vele sikerült az addig formálisan tulajdonképpen nem is létező KMV-t legális civil szervezetté alakítani és számlaképessé tenni, ezáltal áttekinthetővé vált a működése.
B. L.: – Megosztottuk a munkát egymás között: Gyuri szervezett, én pedig a diákokkal foglalkoztam, és jól kiegészítettük egymást. Gyurinak jó volt a kapcsolatrendszere, összefogta a szálakat, és biztosította a működéshez szükséges hátteret. Én a diákokat bevontam a munkába, hogy a magukénak érezzék a rendezvényt, ők feleltek például a színpadképért, a képzőművészeti kiállítás felállításáért, a díjak előkészítéséért és átadásáért, a műsorfüzetekért stb.
Olykor akadnak gondok a fiatalok mozgósításával. Önök szembesültek-e ilyen problémával?
B. L.: – Volt egy időszak, amikor egyesek már a vészharangokat kongatták bizonyos körzetek szórványos részvétele vagy néhány műfaj gyenge színvonala miatt. A régi vetélkedősök hiányolták azt a háromnapos, hangulatos együttlétet is, amelyben régebben sokuknak része volt. Mindez összefüggött a társadalompolitikai helyzettel, a fogyatkozó diákszámmal és a tanulók leterheltségével. De annak ellenére, hogy a diákok fogyatkoztak, a KMV-résztvevők száma nem csökkent.
Történtek kísérletek arra is, hogy a vetélkedőt kiterjesszék az ország határain kívülre. Ennek a szép kezdeményezésnek mi lett a vége?
L. Gy.: – 1980 és 1989 között Horvátországból és Szlovéniából is érkeztek résztvevők, és idővel az anyaországban és az egész Kárpát-medencében felfigyeltek rá. Az 1990-es évek végén a szekszárdi II. Béla Gimnázium beindította a Kárpát-medencei Középiskolások Művészeti Találkozóját, amelyen felvidéki, erdélyi, magyarországi és vajdasági középiskolások, a KMV több műfajának győztesei vettek részt, de a rendezvény négy alkalom után sajnos megszűnt.
Mikor adták át a stafétabotot az új nemzedéknek?
B. L.: – 2006-ban nyugdíjazásunk ellenére Gyurival megszerveztük a XXXIX. vetélkedőt is, és segítettünk a következő, jubiláris esemény megszervezésében, de ekkor már lényegében átadtuk a vezetést egy, már a KMV-n felnevelkedett fiatal nemzedéknek, akiket a nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhunyt Cseri Angéla gimnáziumi magyartanár vett a védőszárnyai alá.
Véleményük szerint mi a legnagyobb érdeme ennek a vetélkedőnek?
L. Gy.: – A vajdasági magyar középiskolások, sőt az itteni magyarság legfontosabb rendezvénye, a többnyire értelmiségi pályára készülő középiskolások első jelentős megmérettetése. De a KMV nemcsak vetélkedés, hanem a körzeti versenyektől az ágazati vetélkedőkön át egészen az óbecsei döntőig kiváló alkalmat nyújt arra, hogy középiskolásaink ismerkedjenek és együtt szórakozzanak. A KMV nekik olyan sikerélményt is jelent, ami pályaválasztásuk szempontjából is iránymutató lehet.
B. L.: – Nem véletlen, hogy 2003-ban a KMV kiérdemelte a Szenteleky Kornél Irodalmi Díjat, hiszen hosszú évek során érvényesülési teret biztosított a tehetséges fiatalok számára, támogatta, motiválta művészi tevékenységüket. Az indoklásban az állt: „A vajdasági magyar kultúra kreatív értelmiségének kinevelésében és utánpótlásában vállalt figyelemre méltó szerepet.”
