Lehetetlen volt eldönteni, hogy ki is volt az utolsó hóhér. A 2005-ben készült filmben Albert Pierrepoint szerepel, az újsághír azonban, alig néhány évvel a filmet követően, amely arról számol be, hogy elárverezik az utolsó angol hóhér naplóját, Harry Allenről szól.
Rejtélyes történet. A film címe, Az utolsó hóhér azt sugallja, hogy Pierrepoint, az árverezésre került napló kapcsán kiderül, hogy Harry Allenről van szó, Hangman Harryről, aki legtöbbet Pierrepointnál asszisztált. Ez eléggé szerencsétlen mondat, de valamiképpen (mindenképpen) el akartam kerülni a munka kifejezést. Nem akartam azt írni, hogy Pierrepoint munkáinál asszisztált. Pedig kétségtelen, hogy a hóhérkodás is munka volt, fizettek érte. A börtönök alkalmazásában álltak ezek az emberek, akiket hóhér helyett ítélet-végrehajtónak is szokás nevezni. Legalább a megnevezés eufemisztikus.
Timothy Spall alakítja a filmben Pierrepointot, egyike azoknak a színészeknek, akiknek a jelenléte mindig megragadja a figyelmünket, főszereplőként azonban döbbenetet is okoz. Nagyszerű színészről van szó, a film pedig, amit több mint tíz év után véletlenül újranéztem, nem kevésbé sokkolt, mint első alkalommal.
Képtelenségnek tartom, hogy állást tudjak foglalni ebben a bonyolultnak és egyszerűnek tűnő kérdésben – mi a helyzet a halálbüntetéssel? A kérdés és a válasz azért egyszerű, kapásból kimondom a nemet, nemet mondok a halálbüntetésre, érzésből, reflexből, meggyőződésből, hirtelen azonban felbukkannak azok, akik ebben, a halálbüntetésben keresik a megnyugvást azok miatt, akiket elvesztettek, mert más emberek elvették őket tőlük – ily módon a kérdés bonyolulttá válik, függetlenül attól, hogy a nem semmiképpen sem módosul bennem. Nem akarnék azonban erről beszélgetni, állást foglalni, nem akarnék semmiképpen olyan helyzetbe kerülni, hogy véleményemnek kelljen lennie. Túl súlyos, elviselhetetlenül sok. A megnyugvást – mondhatjuk – nem kereshetjük a bosszúban, de jogunkban áll-e ilyent mondani? Még csak erre sem érzek semmiféle jogot.
Kussolni akarok. Annyi minden van, amiről lehet és kell véleményt formálni, de a halálbüntetés semmiképpen sem tartozik ezek közé. Éppen ezen feloldhatatlan, az ember bensőjéig, legbelső félelméig, kiszolgáltatottságáig ható érzések miatt annyira megrázó a film, amire egy álmatlan éjszakán a Cinemanián futottam rá újra a napokban.
Először is alig tudtam elfelejteni, alig tudtam kikecmeregni mázsás súlya alól, most pedig teljesen összezúzott. Talán az is közrejátszott az érzésben, hogy a médiában sokkoló erővel hatnak azok a hírek, amelyek az arkansasi nagyszámú halálbüntetés-végrehajtásokról szólnak, vagy amelyek azt taglalják, hogy Törökország milyen döntést hoz ebben a kérdésben.
Összemosódik Timothy Spall nagyszerű színészi játéka és az arkansasi halálraítéltek fotói a híradóból, a világhálóról. Az utolsó hóhér című film fókuszában az ítélet-végrehajtó áll, az ő világának vagyunk/leszünk a részesei, mozdulatai – akár a haját simítja hátra, akár a fehér zsákot húzza az elítélt fejére – belénk ivódnak, napokig nem hagynak szabadulni. Dramaturgiailag ugyan kétségesnek is tekinthető a filmbeli történet egyik kulcsmomentuma, hogy ez a precíz ember, a halált leggyorsabban végrehajtó, a munkáját tökélyre fejlesztő hóhér a saját legjobb barátjának a kivégzésekor kerül lelki konfliktusba önmagával, ami miatt azonban nem hagy szabadulni, az a tisztesség, ami szintén a filmbeli történet momentumaiból áll össze, dramaturgiai döntés: ezek az emberek, mondja a hóhér, miután leveszi a kötélről, levetkőzteti, lemossa a hullát, majd, utolsónak hagyott mozdulattal, leveszi fejükről a fehér zsákot, óvatosan lefekteti és betakarja őket, megbűnhődtek, leszolgálták az életükkel – halálukkal – azt, amivel a társadalomnak tartoznak, ezért ugyanolyan tisztességesen kell velük bánni, mint bármely halandóval, aki távozott az élők sorából. Hasonló momentum, amikor a nácik kivégzésekor dührohamot kap, mert az egyik kivégzettnek nem jut ácsolt koporsó. Erkölcsi magaslatra helyezi a film a hóhért, miközben nem minősíti, és nem magyarázkodik, nem ítélkezik, és nem akarja megmondani a nézőnek, mit gondoljon az egészről. Talán tudja (Adrian Shergold a rendező), hogy képtelenség bármit is gondolni. Képtelenség megemészteni. Viszont nem képtelenség az emberséget meglelni egy hóhérban. Nagy dolog hinni valamiben, nagy, ugyanakkor életveszélyes, és másokra is veszélyes lehet. A film főhőse, Pierrepoint (az angol nyelvű újságcikkekben ugyanezt olvashatjuk Harry Allenről) már gyerekkorától arra készül, hogy hóhér legyen. És a legjobb akar lenni a szakmájában. Nem akar felesleges fájdalmat okozni. Azt akarja, hogy akiket kivégez, ne szenvedjenek. A törvény végrehajtója. Félelmetes erejük van a szavaknak, ahogyan ennek a filmnek is, önmagában az, hogy beszélünk, írunk róla, fájdalmat okoz, menekülésre kényszerít, a kussolást javasolja, követeli.
Nem lehet azonban elmenekülni a kérdés elől, ami társadalmakat, értékrendet érint, jogviták része, kegyetlenkedés, önkény, igazságszolgáltatás – egymást kizáró fogalmak és tömeggyilkosok, brutalitás, hidegvér. Akarva-akaratlan, nézve a híradásokat, amelyek az arkansasi ítélet-végrehajtásokról, a halálbüntetés eltörlését követelő tüntetésekről szólnak, és ekképpen a jelenünkbe, a mába, a szemünkbe és fejünkbe kényszerítik nemcsak a 2005-ös filmet, hanem Truman Capote tényregényét, a Hidegvérrel címűt – mielőtt felmerülne a gyanú, hogy a szöveg nem tudja, merre megy, szinte tőlem függetlenül alakul, sietek elmondani, hogy Capote-ról több alkalommal írtam, Harper Leevel való barátságuk és éppen a tényregény kapcsán.
Az igazság az, hogy amikor az első mondatot leírtam, már akkor erre a könyvre gondoltam. És arra, hogy Truman Capote képtelen volt megszabadulni attól a szörnyűségtől, brutalitástól, ami a tényregény írása közben a fejébe költözött, mint a kín (Csáth Géza szavai). Természetesen minden benne van az emberben/íróban, nem más hozza meg a döntéseit, hanem ő maga. És Capote emberi sorsa nem azért alakult olyan megrázóan, mert megírta a Hidegvérrelt. Úgy hiszem azonban, azért írta meg, azért így, mert ilyen volt. Mintha beteljesítette volna a sorsát, miközben feszegette a lélek határait. Pierrepoint a filmben azt magyarázza, hogy aki bemegy a kivégzőhelyiségbe, az egy másik Albert, nem ő. Aztán arról beszél, hogy mindent, amit lát, félre tud tenni a fejében, mégis minden ott van. Ott van, és várakozik… Pubot működtetett, sokáig élt. Álma nyugodt volt mindvégig. Ilyeneket tudhatunk meg az utolsó hóhérról. Lehet, hogy mégsem várakozott a fejében semmi.
Akármerről közelítünk is, hatalmába kerít a félelem, a rettegés, leginkább kussolni volna jó, vannak témák, dolgok, amelyeknek a súlya olyannyira mázsás, hogy a véleményalkotás elviselhetetlen volna. Ezzel természetesen nem mindenki van így, bizonyosan vannak olyan írással foglalkozók, akik egyenesen a szakmájuk részének tekintik, hogy ebben, a halálbüntetés, ítélet-végrehajtás témájában véleményt formáljanak. Ellene beszéljenek, vagy mellette. A kérdés, mit kell tenni azokkal az emberekkel, akik szándékosan, gyalázatos módon elveszik más emberek életét, egyidős velünk. Civilizációs vívmány a halálbüntetés eltörlése, kétségtelen. Az élők megvédése pedig nem lehet ennél kevésbé fontos civilizációs kérdés.
Peregnek a hírek, nincs hová kapcsolni a távirányítóval – mint kiderült, még éjszaka sem, mert amikor filmben reménykedem, nézhető, jó filmben, ahol győzedelmeskedik az igazság Charles Bronson vagy Clint Eastwood alakjában, én pedig meg-megszunnyadok, rám tör Az utolsó hóhér. Azt állítani, hogy győzedelmeskedik az igazság – leszámítva az ártatlanul kivégzetteket –, morbid állítás volna. Ugyanakkor Arkansasban a halálraítéltek éveket, évtizedeket töltenek a halálsoron. Az életüket töltik ott. Morbid helyzet, fintora a sorsnak, véletlen koincidencia, hogy Arkansasban éppen akkor volt az utolsó kivégzés, amikor az Albert Pierrepointról szóló film készült, 2005-ben.
Feje tetején nem a világ áll, hanem mi állunk a fejünk tetején, és nincs módunk talpra állni. Legalábbis sokszor van olyan érzés, mintha így lenne. Általában a párbeszéd hiányában, az egyenes beszéd száműzetésében látom ennek okát. Nem az egymás melletti elbeszélésre gondolok, hanem arra, hogy ha valakinek a véleménye nem egyezik a hangos véleményekkel, akkor üsd-vágd, nem apád helyzet kerekedik. Megszűnik a véleményszabadság, azok szüntetik be, akik harcolnak érte. Ehhez képest az egymás melletti elbeszélés elegáns menüett.
Akárhogyan is van, mindenkinek, aki a lélekkel kapcsolatban végzi a munkáját, nehéz a dolga. És a fáknak is van lelkük, tehát nincs olyan munka, ahonnan a lélek kikapcsolható lenne. Néha azt gondolom, kár, hogy így van, néha örülök ennek. Annyi bizonyos csak, hogy van néhány dolog, amely kapcsán nem szólalok meg, kussolok. Nem csak a halálbüntetés kérdése és az ítélet-végrehajtás ilyen, amiről, ha állást kellene foglalnom, úgy érzem, mázsás súlya összezúzna. Más dolgokról pedig elmondom a véleményem, legyen egy a sok között, aki nem akarja, ne olvassa.
Aznap, amelynek éjjelén álmatlanul forgolódva a Cinemania csatornán ráfutottam Az utolsó hóhér című filmre, azt hallottam, hogy valaki azt mondta egy másik embernek: neked nem áll jogodban istenről beszélni. És ez a mondat nem hagyott nekem nyugtot, talán ez ébresztett fel álmomból. Mert vajon ki mondhat ilyent? Te ne beszélj istenről. Kinek áll jogában meghatározni, miről szabad, és miről tilos beszélni, ki a kompetens, és ki nem az? Én biztos, hogy nem vagyok erre kompetens, de próbálkozom, mert az életnek ez is egyik szépsége, hogy próbálkozunk, hátha jobbak leszünk, miközben újra csak rosszabbak. A lényeg nem is a szándék, nem a jó szándék, mert az még nyugodtan elvezethet a pokolba. A lényeg, azt hiszem, a megszólalás szabadsága, aminek megvonása ha büntetés, akkor az szabja ki, aki meghatározza, ki és miről beszélhet.
Arra gondoltam, ha látnám az embert, akinek ezt a mondatot mondták – az utcán hallottam, sietve lépkedtem egy buszmegálló mellett –, azt javasolnám neki: óvja meg azt, aki ezt mondta neki, hallgassa meg a tanácsát, és ne beszéljen istenről. Beszéljen a világról és mindarról, ami benne van. Ugyanaz.
