Megérkezünk Újvidékre. Az autóval leparkol egy hatalmas, zúzott kővel felszórt területen, ahol ingyenes a parkolás, ez jó hír, ingyenesen parkolni csodával ér fel. Bólogatunk, örülünk, hogy az autó és mindannyiunk közös idejének tulajdonosa meglelte ezt a parkolót, kétségtelen, hogy rátermett ember. A parkoló egyébként egy emberes köpésre van a bölcsészkartól, ahová évtizedekkel ezelőtt jártam, jártunk. Nem mindannyian, de az autó utasainak a fele, vagyis ketten. A parkolóban elköszönünk az építészmérnöktől, ő másfelé veszi az irányt, nem jön velünk, de alig nyolc-kilenc óra múlva itt fogunk találkozni. Hárman elindulunk az utcán. Egyikünk megjegyzi, hogy tényleg olyanok vagyunk, mint az iskolások, hátunkon a hátizsákkal. Ezen kicsit eltöprengünk. Aztán rötyögünk, nem kínunkban, de azért nem is örömünkben. Hátizsákkal róni az utcákat, igyekezni a munkahely, a napi feladatok irányába egyikünknek sem stílusa. Nem vagyunk hátizsákos típusok. Ami ezek szerint azt jelenti, hogy van, aki igen. És ez igaz, divatos dolog a hátizsák, laza és kifejezi a magatartást. De nem a miénket. A mi magatartásunk polgáribb a hátizsáknál, de polgárnak lenni a mi helyzetünkben nem praktikus.
Tehát praktikus emberek vagyunk, könnyen lemondunk polgári tartásunkról, mert a hátizsákba minden belefér, amire a nap folyamán szükségünk lehet: egy félliteres ásványvíz, esernyő, pulcsi, könyvek, jegyzetek.
Nem választottunk polgári szakmát, ez itt a baj, mondja egyikünk. A másik megjegyzi, lehet ebben valami, mert ő még nem látott ügyvédet vagy menedzsert hátizsákkal mászkálni ebben a korban. Az emberélet útjának felén vagy azon is jóval túl. És mérnököt sem láttunk hátizsákkal ügetni az utcán. Mert közben ügetésre váltunk, mindig késünk, valahonnan, valamiért.
Miközben minden ráér és megvár. De ezt még nem sikerült belátnunk, a nevelésünkben lehet a hiba, úgy neveltek bennünket, hogy ne késsünk, de ha már késünk, akkor legalább ügessünk, hogy ne sokat. És a munkát pedig végezzük el. A feladatot, ami aznap vár ránk. Feladat mindig akad, de nem beszélünk erről, inkább az időjárásról. Könnyebb. És úgysem tudunk segíteni, sem magunkon, sem egymáson, mi választottuk a pályánkat, az életünket. Nem az választott minket. De lehet, hogy ebben tévedünk, erről hazafelé majd beszélgetünk. De hazafelé nem beszélgetünk erről mégsem, mert addigra éppen elég a napból, megoldani úgysem tudjuk, változtatni rajta meg nem fogunk, nem is akarunk, ilyenek vagyunk. A humor, az maradjon velünk, ebben egyetértünk. Nem mondjuk, csak gondoljuk. Veszünk csokit a benzinkúton. Bananicát. Nem közösen vesszük, hanem csak egyikünk veszi, aki az autót is vezeti, mert ő megy be a benzinkútra, tankol, matricát intéz. Majd ne felejtsünk el mi is venni. Vagy meghívni sörre. Amikor nem leszünk olyan fáradtak, hogy bedőlünk az ágyba és várjuk, hogy reggel legyen és újra induljunk. Olyanok vagyunk, mint a bőrszedő zsidók, ez valami közmondás, talán már nem is használják. Vajdaságban biztosan nem, importált közmondás, azt jelenti, hogy mindig jövünk-megyünk, ez a munkánk, ebben telik az életünk. Valami miatt azt érzem, hogy azt is jelenti, nem fogunk meggazdagodni. Rotschild sem így kezdte. De ki tudja? Talán mégis történik valami, ami különös fényt ad utazásainknak. Nem értelmet, hanem fényt. Értelem az van benne, azért csináljuk, mert van neki értelme – szerintünk. Mások szerint annak, amit mi csinálunk, a világon semmi értelme sincsen. Azt hiszem, nekik van igazuk (nem, nem: az élet őket igazolja), de ha bevalljuk, akkor nem fordulunk el balra a parkolóból kijövet, hanem egyenesen megyünk tovább, bele a Dunába.
Egyikünk azt is mondja, hogy a kulturális összetartozásnak automatizáltan kell működnie, és bizalmi alapon. Ebben is egyetértünk, de a tapasztalatunk egészen mást mond a fejünkben, a gyomrunkban, az idegeinkben. Hazafelé erről sem fogunk beszélni. Kibontjuk a csokit, majszoljuk. Letöredeznek a csokidarabok, kemény, műanyag morzsák, nem zavar bennünket, ezen nőttünk fel, műanyagból volt a csoki, effektíven hozzátapadt a szájpadlásunkhoz, és nem lehetett lecsalogatni. A Pionir rizses csokija a kilencvenes években. Így volt, bizony így. Ahhoz képest ez a Bananica egészen csokiszerű. Erről egy kicsit beszélgetünk, nosztalgiázunk, belefér az útba. Hogy milyen jó most ez a csoki. És hogy a pioniros rizses sem volt rossz, csak nagyon fel tudott tapadni a szájpadlásra. Van bennünk valami optimizmus, ezt nem pontosan értjük. Nem világos, honnan a csodából, miért és minek?
Amióta befejeztük az egyetemet – igen nagy korkülönbségek vannak köztünk, mindenki máskor, tízéves időszakokat ugrálunk át –, egyfolytában arról vagyunk meggyőződve, hogy lehet meggyőződésünk, amellett kiállhatunk, úgyis csak a teljesítmény számít meg a valóság. Ilyeneket mondunk, miközben pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz. Az igaz, hogy mi erről meg vagyunk győződve, különben nem volnának ezek az utazások, a hátizsákok a hátunkon, a bananica, a röhögés, nem néznénk a felhőket. De nem is halkulnánk el, amikor a meggyőződés kerül szóba. Mi pedig elhalkulunk. Ránk szólnak, hogy kussoljunk. Van, hogy durván teszik, van, hogy nem annyira, de az biztos, hogy folyamatosan. Ezért aztán nem mindig állunk ki, végül is nem vagyunk mi világi szónokok, hogy az igazunk, a meggyőződésünk mellett beszéljünk, hangoskodjunk. Aki megteszi, arra azonnal lecsapnak, erről is szoktunk beszélgetni, ahogyan az igazságot birtokolják. Nem mi birtokoljuk, mi a hátizsákot, az ügetést, a nevetgélést birtokoljuk és azt a tényt, hogy van mögöttünk teljesítmény, amiről lehet ugyan vitatkozni, de minek? Nem fogunk ennek nekiállni. Olyan kínos volna, mert közben, ugye, vissza is kellene kérdezni, azt meg jobb elkerülni, mert a szakmánkhoz értünk és nem akarunk senkit sem megbántani, ezért aztán a teljesítményről nem ejtünk szót. Nem kérdezünk vissza. Ez nagyon elegáns, már amennyire hátizsákos emberek, akik egyébiránt polgári szemléletmódot követnek, elegánsak lehetnek. Nevetségesek lennénk? Elképzelhető.
És itt van még a valóság. Amióta befejeztük az egyetemet és azt hittük, hogy a teljesítmény fog számítani (erről még ma sem tettünk le), azt is hisszük, hogy a valósággal kell párbeszédben lenni, azt kell megszólítani. Ezt mindenkinek a maga módján, a maga szakmájában kell tennie. A lényeg az, hogy kellő színvonalon és a valóságról beszéljünk, ne pedig mellé. Kötözködni lehet, bizonyára érdemes is, úgy tapasztaljuk, divatos is, de nem előremutató. Akkor sem az, ha mi már nem érjük meg ennek bebizonyosodását. Egyikünk megrántja a vállát. Márai sem élte meg. Az utolsó barátját is elküldte, amikor engedett. Megengedte, hogy kiadják a könyveit, miközben még ott voltak a szovjet csizmák. Felbontatlanul visszaküldte a barátja leveleit. Polgári, elegáns. Nem élte meg, hogy felfedezzék, hogy sztár legyen, hogy még az Európai Parlamentben is vele példálózzanak. Az embernek végigfut a hátán a hideg. Talán újra megölné magát, ha kiderülne, hogy amit olvasnak tőle idegen nyelveken, amit leginkább olvasnak, ami miatt nagy írónak tartják nyugaton, az a Gyertyák csonkig égnek. Lektűr, köpte ki a szót annak idején a Tanárom, spriccentette a fogai között. Mindebből nincs semmi tanulság, az ember a legjobbkor hal meg, amikor annak eljön az ideje. Nehéz ebbe beletörődni, de így van.
A valóságnál tartottunk, hogy arról érdemes és arról kell beszélni. Arról, ami van. Amit a szemünkkel látunk, tapasztalunk, ami körülöttünk történik, ami velünk és bennünk történik. Igyekezni kell meglátni és átszűrve magunkon, közvetíteni. Valami efféle a szakmánk. Eléggé vicces, ha jobban belegondolunk. A huszonegyedik század és a valóság. Mire odáig jutottunk, hogy volna elég mondatunk és van rá tekintetünk is, addigra eltűnt a valóság, csak olvasatok vannak. Ez mindig is így volt, csak mi nem tudtuk. Egyrészt azért nem tudtuk, mert mindannyian ugyanazon az oldalon álltunk, így nőttünk fel, ellenzékiek voltunk. Másrészt azért nem tudtuk, mert csak egy igazság volt, egyetlen elfogadható valóság, amit a Nyugat – lásd még: Európa – birtokolt. Mi meg vágytuk. Jól beszoptuk. Azonban rájöttünk, hogy beszoptuk és megszívtuk. Mi erre jöttünk rá. Voltak, akik arra jöttek rá, hogy abból az egy igazságból, ha eleget szajkózzák, egy életen át meg fognak tudni élni. Előre is fognak haladni. És ez így is van rendjén. Végül is, rántottunk egyet a hátizsákon, ki-ki a magáén, teljesen mindegy, hogy arról az igazságról beszélünk-e, amiben felnőttünk, a kommunista diktatúra igazságáról vagy erről a mostaniról, a nyugati – lásd még európai – igazságról. Ha nekünk egyik sem felel meg, ha nekünk más a meggyőződésünk, akkor vessünk magunkra és beszélgessünk a kora reggeli utcán, miközben ügetünk, mert megint el fogunk késni.
Énmiattam. Egyikük idejében érkezett, másikuk már kint állt a buszmegállóban, toporgott. Mivel én késtem. Nem találtam valamit, szokás szerint.
Ez a nap is csak olyan, mint a többi, mondja egyikünk, nem kell vele foglalkozni.
Mindenki elsiet, magam maradok, az én feladatom kezdődik legkésőbb, még van bő másfél órám. És tudom, hogy nem úgy gondolták. Foglalkozni fognak vele, ezzel a nappal, a benne lévő feladatokkal, erőt kell venniük magukon, hogy hallgassanak, ha szólnának, ne kérdezzenek, ha kérdeznének.
Aztán délután lesz, mindenki végez, én jövök elsőnek, hangosan csattogok, tudják, hogy megérkeztem, nevetek.
Az jutott eszembe, mondom, amikor másodéves koromban kiköltöztem a Telepre. A barátnőmmel összepakoltuk a cuccokat, ami nem fért bele a hatalmas utazótáskákba, azt összefogtuk a paplannal. Ültünk a 3-as buszon, két tanszékes, egy halk és hosszú hajú, a finn nyelvért rajongó lány és én. Huppant a telepi busz, mire veszettül csörögni kezdett egy vekker. A buszon utazók tekingettek, mi is így tettünk, tekingettünk. El nem tudtuk képzelni, ki az az őrült, aki ébresztőórát hord magánál. Aztán, szinte ugyanabban a pillanatban kapcsoltunk, egymásra néztünk, majd mint elegáns úrilányok, akik csöndben szellentettek egyet, kinéztünk a busz közepesen tiszta ablakán. A vekker csak csörgött, csak csörgött a paplanban, néha hozzákoccant a dzsezva, olyankor fémesebben szólt.
Az utasok ránk mosolyogtak, mi zavartan felálltunk, odavonszoltuk a két nagy utazótáskát az ajtóhoz, közösen szorítottuk a paplant, benne a végtelen ideig csörgő vekkerrel, majd amikor kinyílt a busz ajtaja, leszálltunk. Két megállóval korábban. A vekker azonnal elhallgatott. Úgy látszik, a huppanás beindította a szerkezetet, aztán meg a döcögős, hörgő, már akkor is öreg busz tovább rezonáltatta a vekkert. Gyalogoltunk, izzadtunk, mint a lovak.
Megkérdezték, hogy ezt most miért meséltem el. Közben már bent ültünk az autóban, de nem tudtunk elindulni, olyan vihar kerekedett. Fogalmam sincs, miért meséltem el, ha nem értitek, mondtam és kinéztem az autó ablakán.
Ezért utazunk mi együtt, cipeljük a hátizsákunkban a meggyőződésünket. És ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy amit megszólítunk, ki-ki a maga szakmájában, az a valósággal legyen párbeszédben. A fejünkben csörög a vekker, ez tagadhatatlan, és amint megszólalunk, hangos is. Hallatszik. Ez időnként szégyent is hoz a fejünkre, mert ilyen a világ, ilyen lett. De úgyis odaérünk, ahova indultunk. És pont akkor, amikor ideje van.
