Nagy felszabadultságot okoz a lélekben, amikor nincsenek a hozzáértésnek határai, feltételei, a tudás, szakmai felkészültség semmit nem jelent, nagyapám erre azt mondta legyintve, hogy a focihoz mindenki ért, de ma már jól tudjuk, hogy ez kiterjed az élet minden területére, a legyintés lassan elmarad.
Amikor az egyetemen egy kevéssé fontosnak tartott tantárgy keretében arról tanultunk, hogy örömet szerzünk, bánatot okozunk, ami példa nélküli, az nem ugyanazt jelenti, mint a példátlan, éppen ellenkezőleg, akkor a tantárgy azért volt körünkben kevéssé fontosnak tartott, mert azt hittük, úgy véltük, ezt mindenki tudja. Tévedtünk.
Minden tévedésről az idő bizonyítja be, hogy tévedés volt, viszont minden tévedésnek óriási előnyei is vannak – felszabadultság a lélekben. Azt, hogy ezt komolyan vagy ironikusan állítom-e, nem jelzi szinte semmi, hacsak az nem, hogy az áll a szöveg első mondatában, hogy felszabadultságot okoz.
A felszabadultság a lélekben, hogy immár semminek nem tartozéka a hozzáértés, felkészültség. Mindenről el lehet hitetni, hogy van mögötte tudás, és ezzel párhuzamosan minden tudás értékét szét lehet rombolni, a teljesítményt figyelmen kívül hagyni, belerondítani – az írott szónak ez csodálatos mélysége. Szédítő, csábító, rettenetes. El kell és el lehet dönteni, hogy csodálatos-e vagy rettenetes.
Tudja a fene.
Én sem értek a focihoz, mégis írtam már róla többször, és most sem fogom megkerülni, ellenkezőleg. Volt, hogy naplóírásra kértek, és éppen valamiféle bajnokság zajlott, nem kerülhettem meg. Volt, hogy a Fekete Párducról írtam, mert ahogyan a gól lehetséges kivédéséről fogalmazott, az bonyolultabb és szebb volt minden lehetséges és felfogható egyenletnél. És ahogyan beszélt. Tisztelegni akartam konkrétan, amikor még nem volt divat. Igaz, köpködni sem. Nem a Fekete Párducot, hanem a nemzeti érzést. Lehet, most sem divat, csak úgy tűnik néha.
Tudja a fene.
A lényeg, hogy van ez a felszabadultság, ami mindent megenged.
Ennél a felszabadultságnál csak az a jobb, szinte példátlan, hogy mennyire jobb, amikor valaki vagy valami univerzálissá válik. Maga lesz az univerzális, az universus, universa, universum. Minden. Az én generációm ilyent már nem látott, tanult ilyesmiről a történelemben.
Természetesen tapasztaltunk is valamit, de az csak fuvallat volt. Virágot dobálni a Főparancsnok és államfő lassan elhaladó kabriója felé, vagy szlettelni a forróságban, tízévesen nem annak megélése, hogy az illető, Tito elvtárs magát univerzálisnak, universumnak gondolta volna – mi viszont úgy gondoltuk, határozottan emlékszem, hogy így volt. Később ezzel a traumával szembe kellett néznem, mintha hülye lettem volna negyedik elemiben, vagy együttműködő – a trauma feldolgozásának eredményeképpen megírt Kijárat az Adriára – James Bond Bácskában természetesen nem a szlettelés és a virágdobálás (május 25-én) miatt tört a lelkem felszínére, hanem azért, ami abból következett: a hazugságra alapozódó, a személyi kultuszra épülő kommunista rendszerből következett a háború, az ország szétesése, a bombázás (eltöprenghetünk a bombázásról megszületett döntés valódi okairól).
És ha nem is fuvallat volt a Slobo-rezsim, de nem volt orkánerejű, nem volt mindent elsöprő, nem volt világra szóló. Na, mondjuk, világra szóló tényleg nem volt, hacsak annyiban nem, hogy a rezsim képviselője tárgyalgatott, repülgetett, elvolt szépen a világban éveken át, az emberek meg nyögték a gazdasági blokádot, a vízumkényszert, a bombázást.
Így van ez, a személyi kultuszra épülő rendszerek salakanyaga a társadalom maga.
Ebben szép, modern világban már nem divat a személyi kultusz, helyette megvannak a maga universumai, a huszonegyedik század Európája élen jár abban, hogy megvalósítsa az európai mindenséget – érdeklődve szemléljük a folyamatot, akár ritka állatok, akiken már kipróbáltak ezt-azt, mintha kívülről néznénk, miközben szétnyomják a társadalmat belülről, mi kívül vagyunk, de egy kicsit mégis belül – feltételek, összehangolások formájában, aminek meg kell felelnünk, hogy oda kerüljünk, ahol vagyunk. Mert nem vagyunk ott, hiába a történelmi, kulturális, földrajzi odatartozás, hanem majd akkor leszünk ott, ha azt mondják, hogy ott vagyunk. Ehhez megfelelően kell beszélni és viselkedni, megfelelő véleménynek kell hangot adni. Manapság ezt is jelenti európainak lenni.
Nem izgat különösebben, inkább szórakoztatónak tartom, ahogyan ugranak és csördítenek a másfajta vélemény kapcsán. Mint idomárok, úgy viselkednek. Azt mindenképpen tanulságosnak tartom, hogy miközben megvalósult a véleményszabadság, éppen azt szüntették meg a véleményszabadságért harcoló idomárok. Kecskére a káposztát, igazán nem kell csodálkozni, nem is csodálkozom.
Miközben sikeresen halad, mondhatni, végső stádiumában az európai univerzum megvalósulása, egy-egy pillanatra más is történik: foci. BL-döntő. Ha megfordítom, akkor azt is mondhatom, annyi minden történik, miközben az európai univerzum valósul megfele, ez a perspektíva azonban nem volna igazán pontos, mint ahogyan nem mindegy, hogy szarra csapni vagy csapra szarni.
A BL-ről én annyit sem tudok, mint a gombfelvarrásról, mert ez utóbbival legalább próbálkoztam, próbálkozom. Ha másfelől nézem, akkor viszont van bennem felszabadultság, mert mégiscsak értek a dologhoz, a gombfelvarráshoz gomb kell, a BL-hez meg labda, a gombhoz ruhanemű, a BL-hez meg focicsapatok. És ahogyan a gombhoz kell az, aki felvarrja, a focicsapatokhoz is kell az, aki a játék taktikájáról dönt. Ez lehet az edző, talán nem nagy tévedés azt gondolni, hogy az edző megkerülhetetlen, mint a gombfelvarrásnál az, aki a tűt meg a cérnát a kezében tartja. És ha nem jó helyen öltöget, nem találkozik a gomb és a gomblyuk.
Tudja a fene.
Annyit azonban tudok, hogy miközben az európai univerzum dübörgésre váltott, a BL-döntő páratlan lehetőséget tartogatott, megtörténhetett, hogy a korábbi győztes újrázni fog, amiben az edzőnek, Zidane-nak, megkerülhetetlen a szerepe. Állítólag a döntő előtti este olyan motivációs beszédet tartott a játékosainak, hogy nehéz lesz nem újrázniuk.
Zidane azok közé a focisták közé tartozott, akiknek tudtam a nevét, 2006-ban jegyeztem meg, amikor nem tudtam eldönteni, hogy mellbe fejelése, amit hirtelenében 1,8 millióan néztek meg a világhálón, hová sorolandó. Akkor tudtam meg, hogy ő volt a francia csapat kapitánya, aki előre bejelentetten élete utolsó meccsén játszott, és már a meccs kezdete előtt megválasztották a torna legjobbjának, erre iszonyú durvasággal mellbe fejeli az őt provokáló olasz játékost. Több verziója is van a mellbe fejelés okának, annyi azonban bizonyos, hogy a francia nem volt kíméletes, emlékszem a tekintetére.
Azt írták akkor, hogy „amíg élete első vb-döntőjének ő volt a hőse, a berlininek ő lett a páriája”.
Töprengtem ezen. Az érzésen, ami felülír minden józanságot. Mit mondhatott neki az olasz? Aztán rájöttem, hogy mindegy is, mit mondott, a lényeg nem ez, hanem a reakció. Mert akármit is mondott, az úgy találta el Zidane-t, hogy semmi nem érdekelte. Nem volt benne mérlegelés, nem volt benne sportolói önfegyelem, nem volt benne hidegvér, felülemelkedés, csak ment, mint egy bika, és mellbe fejelte azt, aki beszólt neki.
Aztán elfelejtettem az egészet, csak annyi maradt meg bennem, hogy vannak dolgok, amikért érdemes mindent kockáztatni, a jó hírnevet is. Amit, ugye, megszerezni nehéz, keserves, egyéni teljesítmény árán lehet csak, de szétrombolni könnyű, másodpercek alatt lehetséges. És csak az idióták csinálnak ilyesmit, csak azok hagyják, hogy ez megtörténhessen velük. Meg azok, akiknek számára vannak dolgok, amik mindennél előrébb valók.
Zidane nevére ezért figyeltem oda mostanában, hogy felmerült, újrázhat a csapat, amelynek edzője. És ez történelmi esemény lehet a foci BL történetében.
Végignéztem a meccset. Nem azért, mert azt gondoltam, nem fognak újrázni – ennyire engem nem érdekel a foci. Azért néztem végig, mert tudtam, hogy győzni fognak, mert egyszerűen lehetetlenség, hogy valaki, akinek pontos rangsor van a fejében a dolgok fontosságáról, és azokért profizmusát, sportolói énjét félretéve is képes cselekedni, ne győzzön a csapatával.
A focipályákon ugyanolyan sokszor durváskodnak, mint színészkednek, ez valahogy része a folklórnak, nem Zidane volt az egyetlen, aki durván szabálytalankodott, és ezért kiállították. Valamiben mégiscsak egyetlen volt, különleges, hiszen nem a játék hevében, nem amiatt rontott rá az olasz játékosra, hanem egy beszólás miatt, egy provokáció miatt, amit személyes sérelemként élt meg, és az ő fejében ez a dolog mindennél fontosabb volt. Az elveiről, a meggyőződéséről, arról lehetett szó, ahogyan ő a világban létezik.
Tudja a fene.
Az RTS1 kommentátora a meccs egyik pillanatában valami olyasmit mondott, hogy Zidane olyan edző, akinek az a fontos, hogy a játékosai megmutathassák egyéniségüket, élvezzék a játékot. Ez jó mondat volt, bennem összekapcsolódott azzal az alázattal, amivel az összecsapás előtt nyilatkozott az esélyekről, ahogyan csapatának sztárjáról beszélt. És bennem mindez összhangban volt azzal a mellbe fejeléssel, amivel játékosi pályáját befejezte.
Mindenki másként éli meg az eseményeket, másként magyarázza, töprengéseinek más és más lesz a következtetése. A szurkolók örülnek, Zidane és a csapat bizonyára elégedett, arra a tizenegy évvel ezelőtti jelenetre senki nem emlékszik, de biztos vagyok abban, hogy a kettő egymástól nem független. Miről szól mindez?
Tudja a fene.
Egy focista, aki hős volt, majd pária lett, aztán edzőként olyan teljesítményt mutatott, ami példa nélküli.
Ebben a példátlanul furcsán alakuló, feje tetejére állított világban, ahol magukat universumnak gondolók építenek egy európai univerzumot, jó érzés tudni, hogy a bevett frázisokat ismételgetők, ugyanakkor a tényeket, a valóságot figyelmen kívül hagyók, a más véleményt képviselők belének kitaposásában élen járó véleményszabadság-harcosok mellett olyan meggyőződésnek, alázatnak és büszkeségnek is van helye, amiért érdemes – mint a megduplázott BL-győzelem mutatja, csak egy időre – páriává válni.
Lehet, hogy az élet több területén, tudja a fene. De a focipályán mindenképpen.
