Életek

Az van, hogy időnként szükség volna a középzárt e-re: ë, egyszerűsítve a belső dilemmát, hogy többes számról vagy valakiknek az éléről, élességéről van szó. De egyszerűbb, hogy nincs használatban az ë, így aztán valakik élete és/vagy éle(ssége) is szerepelhet a címben.

El sem tudnám dönteni. Ha akarnám sem. De nem is akarom, mert mindent betakar, akár egy rejtői vizes pokróc az afrikai (idegenlégiós) kaszárnya ablakán, a forróság és a pára, ahogyan váltogatják egymást vagy közösen támadnak, az megviseli az embert, látom, ahogyan verejtékező homlokukhoz nyúlnak az emberek, pedig még csak kora reggel van. Éjszaka kicsit jobb, nem sokkal, mert akkor meg aludni volna jó, de felébreszt egy kutya, máskor meg vidám kurjongatás, gyerekek tartanak hazafelé, előttük a nyár. Már nem is emlékszem azokra az időkre, amikor még jó volt, hogy jön a nyár. Talán azért, mert egy kicsivel később toppant be, nem májusban. Talán azért, mert nem volt ennyire elviselhetetlenül forró. Talán azért, mert két hónapon át tartott a „semmittevés”, most pedig okosan be kell osztani a szabadságot, lehetőség szerint három részre szabni, kicsit nyáron, kicsit karácsony előtt, a maradékot meg jövő év június 30-ával bezárólag. Nagyjából ennyi a hosszú távú tervezés, az sem szándékos, a törvény írja elő, hogy maximum három részletben lehet szabadságolni, és június 30-áig ki kell használni a tavalyit.

Először arra gondoltam, hogy életekről írok, sorsokról, ez talán pontosabb, megrázott, megviselt, kétségbe is ejtett, válasz nélküli, ablaktalan szobába zavart egy olvasmány, kritikák, beszélgetések és esszé az olvasmányról, bonyolult és érzékeny az emberi lélek, felfoghatatlan a működése, csak önnön lelkiismerete ketyeg, ha van. Ennyire jutottam, nem túl sok, de Király István naplója olyan olvasmány, ami után nem is kell túl sok.

A Tények és Tanúk sorozat újraindításával valóban újraindult valami. A sorozat címe nem szabja feltételként a párbeszédet. Vannak tények és vannak tanúk, mindenki „elmondja” a maga verzióját. A baj csak az, hogy ezek a kötetek nem letehetőek, nem becsukhatóak, nem elfeledhetőek, hanem belső párbeszédre kényszerítenek – ezért ébreszthet fel a kutyaugatás, vidáman kurjongató fiatalok a kánikulából hűvösre váltó éjszakában. A Kádár-kor Isteni színjátéka, forgattam a kezemben, átugrottam oldalakat, beleuntam, félredobtam, visszavettem magam mellé, nekiálltam. Nem segített sokat, hogy közben a Tavasszal meghalni című könyvet olvastam. Bennem ne feleseljenek a mondatok, ezt szerettem volna, de ilyesmi lehetetlen, ha lehetetlen. Olvasmánya válogatja. Ezekkel lehetetlen volt.

A világ legyen egyszerű és érthető, legyen benne igazság és igazságosság, legyen öröm a hovatartozás, az, hogy van hova tartozni. Mintha csak ezért olvastam volna az indiánkönyveket és a többit, amit nem sorolok. És mintha ennek, az egyszerűségnek, érthetőségnek, az igazság és igazságosság gyermeteg megélésének, a hovatartozás talán örökre elillanó örömének a hiánya sarkallt volna arra, hogy annyi mindent olvassak – legkevesebb regényt. És ezért jó ez a sorozat, a Tények és Tanúk. Kötetei magukban hordozzák a belső feldolgozás/feloldozás lehetőségét, az irodalom, a kultúra megismerhetőségének és alakításának erejét, buktatóit és emberi határait, az esendőség és a megvalósítás kettős szorításának óráit.

Csak az igazán könnyed hozzáállás feltételezi, hogy ezek nélkülözhetőek, ha a kultúráról, az irodalomról, annak alakításáról van szó. Könnyebb volt, amíg nem élesedtek ki az elkülönböződések, amíg nagyjából és összességében egyetlen válasz létezett, amíg mi voltunk és ők voltak – különösen, hogy jótékony homály burkolta azt, hogy kik is a mi és kik is az ők. Nem emlékszem pontosan, mikor oszlott el a homály, nyilván nem egyszerre történt, és nem is teljes egészében, annyi azonban bizonyos, hogy következményei erőteljesek, megkerülhetetlenek és visszafordíthatatlanok. Ez sem igaz így, mert emlékszem, van legalábbis feltételezésem arról, mikor történt, hogy eltűnt, felszívódott a homály, de nincs jelentősége, hiszen teljes mértékben szubjektív, mondatokban, félmondatokban érhető csak tetten. Annyi azonban bizonyos, hogy szétszálazódott a közös történet, a közösnek gondolt történet, elkoptak barátságok, megszűntek párbeszédek, akarva-akaratlan besorolódtak, besorolódtunk. Nem akaratlanul, mégsem mondható ez. Akarva. De az, hogy pontosan mit is akarva, nem minden esetben nyilvánvaló. Csak azok esetében az, akik megmutatkoznak, megmutatkoztak, véleményt, gondolatot, szavakat, mondatokat és ezzel önmagukat sem kímélve odaálltak. Oda, ahova.

Király István 1956 és 1989 között írt naplója egyebek mellett ezért is tanulságos, nehéz és kíméletlen olvasmány. Tényeket ír a maga szempontjából, tanújává válik a kornak, amelyben önmaga létezett, amit alakított, aminek fontos, megkerülhetetlen alakja volt. A legfontosabb kérdéseket feszegeti, görgeti maga előtt, a hova- és odatartozás emberi szükségletéből fakadó kiszolgáltatottság úgy jelenik meg a könyvben, hogy lehetetlenség nem megérteni, minden az emberi viszonyrendszerek sűrű hálójában vergődik, akad fel, tartódik meg. Mikor, kivel, hogyan.

Ezért aztán amennyire valakik élete, az életek (sorsok) kerülnek az olvasói figyelem középpontjába, annyira az éle is ugyanezeknek, sebet okozó, sebet ejtő éle, ami nélkül azonban nincsen semmi. Sebzettség nélkül nincsen. Ugyanakkor van, az újraindult Tények és Tanúk első kötete azért volt pazar olvasmány, mert elbújt benne a főszereplő, Réz Pál. A sodró lendületű beszélgetőkönyv könnyed bájjal szántotta végig a kort, amiben a mesélő élt, és amit alakított. Humorral, iróniával, felülről. Bölcsesség és derű, megkérdőjelezhetetlen látásmód. Hogy mi van a sebzettséggel, az éllel, arról fogalmam sincs, hogy miként hatott életekre, arról sincs – de ha volna is, nem fontos, tényekről van szó, és tanúkról, megtanulnivaló anyagról. Ezért olvastam el többször a Réz Pál-kötetet – miközben Radnóti Miklós özvegyének, Gyarmati Fanninak a naplóját (1935–1946) is olvastam, vaskos két kötet, megannyi részlet, nem érdekelt, csak a benyomást akartam, ahhoz viszont végig kellett rágni magam a köteteken. A benyomás pedig ijesztő volt. Nemcsak a pusztulás, hanem a küzdelem felől nézve. Gondoltam volna, vannak megkérdőjelezhetetlen dolgok, ha a (fiatal) Radnóti írt egy kritikát, akkor azért kapkodtak. Soha, semmiért nem kapkodnak, ez a benyomás alakult ki rögtön az elején, miközben magasodni kezd a pusztító borzalom, klausztrofóbiát hagyva az olvasóban.

Amikor félretettem a Gyarmati-naplót, elmentem az épülethez, megálltam a tábla alatt, a hűvösben, oda szinte soha nem pörköl be a nap. Ebben az épületben végezte egyetemi tanulmányait Radnóti Miklós az 1930–1935 években. „Mik”, mondom hangosan, idézem a könyvből: mennyire érthetetlenné és felfoghatatlanná válik minden, amikor egy másik ember perspektívájából, az ő legszemélyesebb belső monológja szerint kerülnek össze, egymás mellé az események. Emberi viszonyrendszerek alakítják az életeket, az életeket. Az élesség erőt ad, megsebez, megvillant valamit abból, ami túl van a személyesen, mégis abból fakad.

Soha többet nem fogok naplót olvasni, ezt mindig eldöntöm, Musil után is, Gombrowicz után is így voltam vele, sem naplót, sem emlékező-tisztelgő könyveket, megölnek a mondatok, összenyom a súlyuk. Aztán valami mégis arrafelé vezet. Felületesen, kapkodva, átlapozva, visszatérve olvasom a naplókat – amelyeket érdemes, csakis azokat, de azokat is így. Ugyanis valamiképpen meg kellene érteni a dolgokat, ehhez pedig elkerülhetetlen megismerni azok gondolatait, belső motivációit, akiknek a szövegeit olvassuk. Tudva, hogy ezek is szövegek, a naplókban olvasható mondatok is szövegek – lehetséges volna úgy írni, hogy az ne szóljon az utókornak? Ne legyen valamiféle üzenet? Talán lehetséges, talán nem is cél. Talán nincs idő arra, hogy írójuk megsemmisítse a naplót. Már nem tud felkelni, nincs magánál, leveszi lábáról a fájdalom. Vagy rémülettel tölti el az elmúlás, a nem-levés közelgő tudata, és akarja, hogy megmaradjanak a mondatai. Mindig is képtelenségnek tartottam, hogy a naplók nem a közreadás, megmutatás, felmutatás, a megélt tapasztalat átadásának igényével születnek. Csak még annak nem jutottam a nyomára, miképpen lehetséges itt hagyni. Előkerülnek vagy nem, megjelennek vagy sem. Iszonyú erő kell ennek elbírásához már a napló írásakor is, több, mint az a felszabadultság, gyónás, vádaskodás, morgás, eszmefuttatás, töprengés, ami mondatok formájában a füzetekbe kerül.

Akárhogyan is van, ezekben a forró nyári napokban kiszorította belőlem a levegőt – még azt a keveset is, ami a párás délutánba eljutott az elsötétített szobába – Király István naplója. Nem amiatt, hogy ki volt, mit gondolok a világról, amit hittel képviselt, még csak nem is fájdalmasan bonyolult és megvethető viszonyrendszere miatt, ami Aczélhoz kötötte. Inkább azért, mert mondatai, vaskos, túlságosan vaskos naplója és annak terhe azt engedi meg feltételezni, hogy lehetséges egyszerre meghozni sokféle, akár egymást kizáró döntést, annak a lélekre gyakorolt nyomását azonban csak akkor lehet elbírni, ha vagy a derű, vagy a továbbállás merészsége, vagy a feltétlen igazságtudat uralja a gondolatokat. Egyébként elveszünk, mielőtt végképp eltűnünk.