2024. november 22., péntek

Térdre rogyott a történet

A sorozatok, azon belül a krimisorozatok is hatást gyakorolnak a szocializációra, együtt és közösen a rajzfilmekkel, a közösségi felületekkel teljesítik/diktálják a divatot, nemcsak mutatják az irányt, de szabják is a gondolkodást. Különösebben nem zavaró, amíg démodé is lehet a néző, kilencvenharmadszor megnézheti a Columbót, de ha éppen újra vágyik, akkor megpróbálkozhat egy sovány Maigret megismerésével Rowan Atkinson személyében.

Az angol Maigret-vel, aki Bruno Cremert hivatott váltani a fejünkben, 2016-ban készült el a sorozat, ugyanúgy, mint az új MacGyver vagy a New Blood és sok más is – döbbenetes felfedezés, mintha krimisorozatcsipszet tömnék magamba megállás nélkül, sokakkal egyetemben. Mert ha nem így volna, akkor nem készülne ennyi belőlük. Sovány Maigret azonban továbbra is szőke MacGyver. Igazságtalan volna említés nélkül elmenni a kvázi démodé sorozatok mellett, amik üdítően hatnak, a humor és a környezet mellett igazi hangulattal bíró Karib-tengeri sziget (Death in Paradise), új-zélandi sorozat (The Brokenwood Mysteries), ahol a nyomozók figurájának alakításakor elsődleges szempont az volt, hogy legyenek emberek, esendők, furcsák, kedvesek, boldogok, szomorúak, egyszerűen csak hús-vér embereknek tűnjenek. Valószínűleg az öregedőknek szánták ezeket a sorozatokat, a démodéknak. Ezért tulajdonképpen hálásnak kellene lenni. Nem is tudom. Az viszont bizonyos, hogy nem kellene ezeket a sorozatokat párhuzamosan nézni azokkal a krimisorozatokkal, amikben már semmi nem maradt abból, ami miatt jó lehetne, viszont minden benne van abból, ami a néző agyában matat nem is nevelő, hanem durván irányító szándékkal. Azzal a céllal, hogy eldöntse, meghatározza, mit gondoljon a világról, az emberekről, a társadalomról. Ezek a sorozatok csak mellékesen krimik, mert azt szinte mindenki szereti, ezért kiválóan megfelelnek a célnak.

Ilyen a BBC 2016-ban készült, New Blood címet viselő krimisorozata is, ami sokak érdeklődését felkeltette, nem véletlenül. Humora és a nyomozás szálai, ami olyanokhoz vezet, akik védettséget élveznek (politikai vagy másmilyen, ez nem mindig egyértelmű, de sejthető, hogy létezik valamiféle összefonódás a nagyok és gazdagok között), azonnali rokonszenvet ébresztenek Sayid és Stephan, valamint az egészségügyi nővérként dolgozó Leila irányába. Aki Sayid húga, és nagyon bejön Stephannak. A két fiatal nyomozó összecsiszolódása, csapattá alakulása szórakoztató és humoros jelenetek sokaságát hozza magával. Mivel erőltetettsége nem feltűnő, ezért elfogadható. Legyint a néző, még szimpatikus is, ami egyébként társadalmi lecsapódását nézve már kevésbé az, de ezt majd egy másik sorozat kezeli nyilván, ahol a lengyelek kevesebbet fognak inni, és nem lépnek át olyan könnyen a jogszabályokon – talán már készül a forgatókönyv.

Ami viszont feltűnően erőltetett, az a kövérkés, rosszkedvű nyomozó és annak főnöke, a gyomorfájós, uborkafejű. Bennük nincs humor, csak ha rajtunk nevetünk – erre is ad lehetőséget a sorozat, mi több, ilyen helyzetek sokaságát termeli –, csakis rajtuk, nem velük. Ellentétben a két fiatallal, akikkel együtt nevetünk, akikért szurkolunk. Eltekintünk a kliséktől, a túl sok véletlentől, ami megmenti őket, szimpatikus elővigyázatlanságuk és éles eszük, tudásuk és rátermettségük szinte mesebeli – olyannyira, hogy viszketni is kezd a néző, mert az elfogadható átcsap túl sokba: Stephan főnökei megértőbbek, mivel ők valamiféle alapítvány, akik a korrupciót derítik fel, a főnökasszony özvegy, ezért szomorú és sokat dolgozik, együtt is érzünk vele… Az alapítvánnyal és az ottani főnökökkel szemben Sayid a rendőrségnél van, előbb említett két főnöke, a kövérkés és a gyomorfájós, ha megértők is, jól titkolják. De azért akadhat olyan néző, akinek egy ilyen morcos, kövérkés nem eleve régi, ezért a sorozat kreálói (a néző) tudomására hozzák, hogy (talán) nem mutatkozik meg teljes valójuk. Jobbak (is lehetnek) annál, aminek látjuk őket. Vagyis amilyennek bemutatják.

Világos és egyértelmű, hogy a kövérkés taplósága, a gyomorfájós biggyesztett szája, a megannyi felesleges szívatás, amiben a fiatal és okos kezdőt részeltetik, több annál, ami szükséges. Feleslegesen sok. A sorozat készítői tudják, miért ilyenre csinálták őket. A két fiatal jófejségét hangsúlyozandó? Forrófejűségük, csodás megmeneküléseik az igazságot hirdetik, míg a kövérkés inkább csak fáradt és keserű, de az is lehet, hogy tökfej lett a rendőrségnél töltött hosszú évek alatt, és képtelen észrevenni azt, amit a fiatal azonnal észrevesz, összekapcsol, felgöngyölít. Szégyene volna ez a kövérkés nyomozó a híres angol nyomozóknak, akiket filmek és sorozatok sokaságából ismerünk? Szégyene bizony, ha másért nem, hát azért, mert tokás és borostás. A sorozat készítői tudják, hogy miért ilyenre csinálták. Hogy a bosszantó és sok szájbarágás, agymosás és -irányítás ellenére mégis nézzük, annak oka, hogy a történetek és a nyomozás szálai izgalmasak is tudnak lenni, akár hosszú percekre képesek lekötni a figyelmet – ebben az is segít, hogy nem egyetlen részben göngyölődik fel az ügy, ügyek.

Új vér, friss vér – a megfáradt helyett? Jól és gyorsan futó fiatalok a kövérkés öreg és a gyomorfájós deprimált helyett? Meglehet. Vagy a fennálló, a két fiatal által nyomozott rendszert frissítik fel az igazság vérével a fiúk? Alaphülyén nézelődünk, semmit sem feltételezve. Csakhogy megkerülni sem lehet a címet, mert nyilvánvalóan nem véletlen. A sorozatot nézve világos, hogy direkt, szándékos a címválasztás. Ez is jól van így, a bürokrácia, az érdektelenség, a korrupció, a felsőbbrendűség hamis tudata, szemben ezzel a megkapaszkodás és felkapaszkodás vágya, az érvényesülésbe vetett hit, ami kiegyenlítődik az igazság mindenáron (akár az életük árán is) történő feltárásával. Álomszép célkitűzés, fekete-fehér klisékbe öntve, de még az igényesebb néző sem kapcsol el – mert a történetek kellőképpen érdekfeszítőek. Alapvetően azonban nem a krimit kedvelők megörvendeztetése itt a cél, valami ezt súgja. Másodsorban, mintegy mellékesen talán ez is. És mert akik a sorozatokat csinálják, nagyon-nagyon okos és művelt fők, jól tudják, hogy az ember mit sem változott Homérosz óta, mindennél jobban érdekli az emberi sors, a kényszerhelyzet, annak meg- és feloldása. A görög tragédiák óta tudjuk, hogy mi köti le a nézők figyelmét. Ami változott, és ez kissé bosszantó, ha ilyen feltűnő módon dörgölik a fogyasztó orra alá a változást, az nem más, mint az, hogy kevésbé a szórakoztatás, sokkal inkább valamiféle átnevelés a cél, amihez klisék sokaságát használják, és csakis azokat. Ettől válnak egyformává a sorozatok, ezért lehet észrevenni, hogy egyformák.

A kényszerű klisék sokaságában elveszik az empátia, a valóbani érdeklődés, a megértés vágya. Nem marad más, csak a történet, ami mégis ott tart a képernyő előtt. A klisékkel térdre kényszerített történet.

Visszaélnének a történet jelentette örömmel? Emberi igénnyel? Vissza, bizony. Arra használják a történetet, hogy olyan – a megrendelők és készítők szerinti – alapdolgokra oktassanak, mint például, hogy mossál fogat. Csak éppen nem vagyunk gyerekek, másrészt hülyék sem, harmadrészt pedig olyasmit nyomatnak, ami természetesen (öröktől) része a világnak, de attól, hogy majdnem minden sorozatba kötelezően beleírnak egy-két-három ilyen karaktert és helyzetet, azoknak, akiket ezek a hősök képviselnek, nem lesz könnyebb az életük. Pedig talán ez volna a fontos.

Nem, tévedtem. Nem ez a fontos, hanem az, hogy úgy gondolkodjon mindenki, ahogyan kell. És szépen megmutatják, hogyan kell. A krimisorozatokban is.

Ehhez képest a tény az, hogy a valóságban, az életben nem lesz sem könnyebb, sem jobb kisebbséginek lenni, akármilyen kisebbséghez tartozzon is valaki (nemzeti, vallási, nemi, faji, testi fogyatékossággal élő, hogy csak a krimisorozatokban (is) leginkább használt és jellemző kliséket említsük), hogy minden sorozatban kötelezően megjelenő karaktert csinálnak belőle. Kötelező elemet. Talán az is megvan valahol, láthatatlan tintával felírva, hogy melyik hány pontot ér. Azért láthatatlan tintával, mert különben hátrányos megkülönböztetés volna… A műkoriban és a tornában nem az, de hát az élet ilyen, van verseny, ahol ahhoz, hogy a legjobb legyél, meghatározzák, mit kell teljesítened, és vannak a (krimi)sorozatok, amiket meg úgy raknak össze, mintha arra akarnának nevelni, hogy mossál fogat.

Én mosok. Te mosol?

Fogmosós világban élünk, habzanak a szájak, illatosak, a mentol mindent kitölt és betölt, nem zavaró, amíg nem teszik kötelezővé ezeknek a sorozatoknak a nézését. Amíg nem teszik kötelezővé, nézzük – a történet miatt, bosszantó, de így van, lenyeljük az ideológiát mellé –, ha majd kötelezővé teszik, akkor is nézni fogjuk, úgyhogy végül is mindegy. Hogy ma már sok csatorna van, nem kettő? És hogy a szabad világban nem kötelező semmi? Milyen igaz! Sok csatorna és még több sorozat, ugyanarra a rugóra járva, ugyanazokkal a klisékkel dolgozva. Nem kötelező ugyan, de dömping van.

Azt volna jó tudni, mire mennek ezzel a nevelő, okító karaktergyártással. Sokan vannak, akiket nem kell nevelni, ahogyan fogat is mosnak gyerekkoruk óta, ugyanúgy képesek elfogadni a különböző kisebbséghez tartozókat. Ami nem okvetlenül azt jelenti, hogy mindenben egyet is értenek azzal, amit a sorozatgyártók erőteljesen nyomnak. Mivel a világ ennél sokkal tarkább. Szerencsére. Azonban sokkal kevésbé elfogadó. Sajnos. Kicsit olyanok ezek a kötelező karakterekkel túlterhelt krimisorozatok, mint a toleranciatábor, ahová nem azok jelentkeznek, akiknek gondjuk van a toleranciával, hanem azok, akik értéknek tekintik.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás