Már hetek óta csak könyvekről írsz, mondja. Feddő hangon közli velem a megállapítást, amivel tisztában vagyok, végül is én vagyok az, aki hetek óta csak könyvekről ír. Pontosabban könyvek kapcsán. Helyesbítek, könyvek kapcsán írok, nem könyvekről. Az mindegy, legyint türelmetlenül. De mit gondolsz?! Mit gondolok? – visszakérdezek, ez jó megoldás, megfigyeltem. Ha nem akarsz azonnal válaszolni, ha húznád az időt, ha még nem tudod, mit is mondjál, kérdezz vissza. Mint egy gyerek. Te törted össze a tányért? Én?
Igen, folytatja, mit gondolsz? Elnézek a sárga falak közül a levegőégbe a könyvtár belső udvarán, nem sokkal este hét előtt. Megvonom a vállam, nem gondolok semmit, mondom. Összecsippenti a szemét.
Én ülök, ő áll, pedig idősebb nálam. Mégsem állok fel. Valahogy nem bírok felállni, pedig legszívesebben elkerülném ezt a beszélgetést, különösen, hogy nem ő az első, aki észrevételezi némi türelmetlenséggel a hangjában, hogy csak könyvek kapcsán írok. Nyárra való olvasmányok, új kötetek, kötelező érvényű újraolvasások. Nem szereted az újraolvasás lehetőségét? Szeretem, de mit gondolsz?
Ezen elgondolkodtam. Mit is gondolok? Semmit, vontam meg a vállam. Semmit nem gondolok. Az lehetetlen, mondja, akkor valami történt. Mindig történik valami, vonom meg újra a vállam, csak már nem mindig akarok vele foglalkozni. Nem?
Érdekes ez, hogy aki szinte gyerekkorunk óta ismer, azt nem tudjuk becsapni. Persze hogy nem pont így van. Viszont a vélemény helyett sokkal szórakoztatóbb a szemlélődés, könyvek olvasása. Úgy tűnik azonban, ezzel nem mindenki van így – kell a vélemény. Nem, nem is így van. Csak kell valaki, aki kimondja. Vagy ha nem, akkor legalább történeteket mesél. Ha ez nem történik meg, annak csalódás a vége.
1. A kertvárosi összeesküvés
Szombaton a Tesla piac előtt megbeszéltük, hogy a következő héten elmegyünk sörözni, kedden vagy szerdán. Hétfőn rám csörgött, hogy akkor jó-e a szerda. Szerda délután sms-t írtam, hogy hány óra körül gondolta a sörözést, meg hol. Hosszan nem válaszolt, ami nem jellemző, amikor írunk, akkor azonnal válaszol a másik, így szoktuk meg. Amikor még nem volt mobiltelefon, akkor is azonnal válaszoltunk egymásnak, csak már nem tudom felidézni, hogy miképpen történhetett ez. Talán személyesen beszéltünk meg egy időpontot napokkal korábban? Vagy vonalason beszéltünk? Esetleg átslattyogtunk a másik utcára, becsöngettünk, és a kapuban egyeztettünk időpontot? Vagy csak összefutottunk, mint szombaton a piacnál? Homályos a múlt, felidézhetetlen, akár a középkor. Hogyan éltünk, amikor nem így éltünk? Csörgött a telefonom. Elaludtam, közölte restelkedve, majd azonnal folytatta: na, mikor megyünk? Mit csinálsz most? – próbáltam elkerülni a választ. Tévézek, mondta újfent restelkedve. Te? Én is, vallottam be szintén restelkedve. Halasszuk el? – kérdeztem lusta reménykedéssel – valahogy nem tudtam elképzelni, amint kilépek a forró utcára, hogy elinduljak egy teli kerthelyiség felé, ahol a hideg sörtől és a rengeteg embertől, zajtól, zsongástól szédülni, verítékezni kezdek. Nem, nem, mondta, véletlenül se halasszuk. Hét körül? – Tudtam, hogy ebbe nem fog beleegyezni, álmos hangja biztosított efelől. Még nagyon meleg van, válaszolta, halljuk egymást nyolc körül, jó? Jó, válaszoltam. Kényelmesen elhelyezkedtem, letudva a társasági eseménynek tekinthető sörözést, és a tévé mellett, ahogyan az kánikulában szokás a besötétített szobában, elaludtam. Majdnem leestem az ágyról, amikor megszólalt a telefon. Na, indulunk? – kurjantotta. Hol vagy? Ezt kérdeztem, hogy időt nyerjek. Átslattyogsz vagy dudáljak? – válaszolta, amiből azonnal tudtam, hogy itthon van, a másik utcában, és nem otthon, ahol lakik. Jövök, mondtam, és belegabalyodtam a frottír fürdőköpeny övébe, felrúgtam az ásványvizes üveget, és fejjel nekiestem az ajtónak.
Nem volt parkolóhely. Végül a vasútállomásnál parkolt le. Megnézette velem az évtizedekkel ezelőtt leaszfaltozott sínpár előbukkanó részét, leguggolt, megsimogatta, ez mindig így történik, rendületlenül abban bízik, hogy lesz még a városban villamos. Miközben elindultunk, beleszimatolt a levegőbe, és kurjantott: Szabadka!
Amíg a Raichle-palota felé baktattunk, felhívtuk még egy közös ismerősünket, ne üljön magában ebben a forróságban. Tíz perc múlva odaért, mint kiderült, már ő is elszunnyadt, de jó, hogy rácsörögtünk, mert így legalább van esélye az éjszakai alvásnak – kicsit lazítunk, elfáradunk, verítékezünk a hidegen izzadó sör mellett.
Kertváros! Ezt kurjantotta, és emelte a poharát. Kertváros, válaszoltam, és összekoccantak a poharak. Nem jelent ez semmit, csak a gyerekkorunkat, az ifjúságunkat, az elmúlt fél évszázadot, nagyszüleink emlékezéseit is beleszámolva az elmúlt nyolcvan-kilencven évet, az összes utcát, amely látott bennünket felnőni, hógolyózni, sírni, örülni, bizonyítványosztásra menni, babakocsit tologatni, és valószínűleg lát majd bennünket meghalni.
Ez volt az a pillanat, amikor pittyent a telefon. Még csak három kortyot ittunk a búzasörből. Kicsit döbbenten néztünk az ismerősünkre, hogy nem rakta el a mobilját. Na, nézd meg, mondtuk neki megengedőn, végül is nem ismerheti belső szabályainkat. Kiderült, hogy valaki látott bennünket, aki erről egy másik valakinek azonnal sms-t írt, feltételezve a találkozó politikai-közéleti okát, aki viszont sms-ben azonnal megkérdezte – pittyen az asztalon a mobil –, hogy ez igaz-e. Nem az igaz-e, hogy sörözünk, hanem hogy azért találkoztunk-e, mintha söröznénk.
Döbbenten néztünk egymásra, miközben a nyolcvanas évek zenéje áradt a hangszórókból, mi pedig nekifogtunk az ünneplésnek – mert azt nem említettem, de ezen sörözésünk egyetlen oka, apropója az volt, hogy gyerekkori barátom lányát felvették az egyetemre.
2. Kertvárosi por
Kopeczky László elindul az E5-ös úton a város irányába. Gulyás József a másik oldalára fordul, a vánkos gyűrődik utána, a folyosón török kávé illata lengedez. Ez már a kilencvenes években történik. Sáfrány Imre nem tudja megfejteni, hogy mi lehet az üzenete annak, hogy műtermében tűz ütött ki, és elégett jó barátjának, Vinkler Imrének minden műve, amelyet ő a festő halála után rendezett aukción felvásárolt. Ez még a hatvanas évek végén történik. Lévay Endre és Gál László nekivág a vajdasági magyar újságírás történetében elképzelhető leghosszabb útnak. Ez még a negyvenes évek közepén történik. Bíró Miklós valamelyik borostás figurája mögé pattan a motorbiciklire, és elszáguld a semmibe. Ez a hatvanas évek vége felé történik. Megszületik Ács Károly. Ez a húszas évek vége felé történik.
Különösebben nem érdekelnek senkit ezek az apróságok, születik, meghal, villamosozik, újságot gyárt, hisz egy szebb jövőben, nem hisz benne, csalódik, feloldódik, reszket a nemzet bűnei miatt, nem is tudja, hogy volnának ilyesfajta bűnök. Kételkedik. Nem kételkedik. Belepi mindenképpen a por.
Engem is belepett a por, ujjaim hegye feketén parázslott. Az 1968-as Híd teljes évfolyamát és az 1985-ös Magyar Szó teljes évfolyamát, valamint egy akkor indult hetilap 1990-es évfolyamát olvastam át. Nem találomra választottam ki az éveket, hanem bizonyos elképzelés alapján, amelyet azonban már elfelejtettem.
Annyi bizonyos, hogy Schwalb Miklós Fiú a konyhából című újra megjelentetett regénye irányított a folyóirat, a napilap és a hetilap régi számainak újraolvasása felé.
Leporoltak egy újabb könyvet, immár a harmadikat Munk Artúr és Herceg János regényeit követően, figyelmem erőteljes, de nem azért, mert az első kettőhöz vagy a sorozat elindításához kósza ötlettel járultam hozzá, hanem annak okán, hogy ismét lehetőség nyílik értelmezni szavakat, mondatokat, egy izgalmas korszak tárulhat fel, akár egy vénlánnyá savanyodó szép nő teste-lelke, ha jól fognak hozzá.
Azt nem tudom, miképpen kellene hozzáfogni a korszakhoz. A könyv erre lehetőséget ad, pontos és tárgyilagos, mégsem hűvös szavaival, ami utószóként és szerkesztői jegyzetként olvasható a regény mellett.
Bárhogyan is alakul a szabadkai, kertvárosi – és bizonyos szempontból újvidéki – húszas–ötvenes évek alkotói lélekrezdüléseinek feltárása a korszak szorító vagy reményekkel kecsegtető eseményeibe ágyazva, egy idő után újra csak belepi majd a por, a kertvárosi por.
Lehetséges, hogy középre soha nem fogunk találni? Ez lehetséges, sőt valószínű. Azonban a legkevésbé sem probléma, mert vannak szerzők, akik már ott tanyáznak. Szavaikkal oda költöztek. Ez mindenképpen jó. Az út porában középen egy apró mélyedés, amely akkor is a középpont felé vezet, ha senki nem indul el abba az irányba.
3. Kertvárosi életszelet
A Palicsi út mindig is kettészelte a Kertvárost, két önálló részre tagolta. Amikor egy másik városból valót kérdezünk, merre lakik, gyakran válaszolja azt, hogy a Kertvárosban. Örömmel halljuk, hogy nem üresedik egy ház, hanem új lakóval, ismerőssel gyarapodik az utca. Mohón kérdezzük: melyik utcában? De a választ hallva elbizonytalanodunk, ráncoljuk a homlokunkat, hiába keressük fejünkben az utcát, nyargalunk végig a képzeletbeli várostérképen, nem leljük. Hol van ez az utca, kérdezzük. A magyarázat hallatán aztán bólintunk, félig örömmel: persze, de hát az Újváros. Újváros? Kérdez vissza értetlenkedve a friss háztulajdonos, akinek kertje talán szebben pompázik sok kertvárosi udvar kertjénél. Bizony, ez így van, a Palicsi út kettészeli a városrészt, másik helyi közösség. Másik? Logikus értetlenkedés, csak mi, akik mindig is így éltünk, tartjuk természetesnek, hogy a kettő nem ugyanaz, holott ugyanaz, csak a széles úttest vágja ketté azt, ami összetartozik. Megannyi életszelet.
A sörről, a forróságról, az egyszerű lenni vágyás és semmi több fájdalmas erejéről, a középkorúak nyugtalanságáról és megannyi másról – talán a konyhában lévő fiúhoz pincér is tartozik valahol – muszáj, hogy kimondjuk a szerző nevét, aki megannyi újraolvasandó művet hagyott ránk: Hrabal. Nem kellene kimondani, de félő, az volna gondolható, nem szándékos megannyi jelzés a szavak szintjén, holott szándékosabb már nem is lehetne. Életszeletek írója. Boldogságot jelent, ha ennél nem kell többet mondani. Nincs nagyszerűbb a megtartható rajongásnál. Még akkor is, ha fél szemünket behunyjuk hozzá.
Olyan ez, mint a világ, amiben felnőttünk. Csak akkor fogad magába, ha nem vágjuk folyton oda mindazt, ami oda kívánkozik. Ha behunyjuk a fél szemünket, néha mindkettőt. Vagy mit tegyünk? Csukott szemünk előtt színek sokasága, narancs és piros, néha élénkzöld. Szebbek ezek a színek, mint amelyeket nyitott szemmel láthatunk magunk körül.
A Palicsi úton, amely kettészelte a Kertvárost, boltok, kocsmák, iparosüzletek sorakoztak. Ott vonult végig a szovjet hadsereg. Betértek az udvarba, gépfegyverrel leterítették a libákat, és amíg megitták a fürdőszobában fellelt Pitralont, az asszonyok az üstben megfőzték az összes libát, amit leterítettek. Megették, a vezetőjük szalutált, továbbvonultak. Egy hét múlva jöttek a Palicsi úton a partizánok, betértek az udvarba, amely üresen és némán ásítozott, már libaszar sem volt, nemhogy liba az udvaron. A kutya morogva indult feléjük, hát lelőtték. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire a kuvasz újra meghonosodott a Kertvárosban.
