„Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Ilyen írásokra van szükség, rövid és céltalan szövegekre, erre jutottam. Az ember gondoljon az Olvasóra, akárha magára gondolna. A legnagyobb önzéssel valósítsa meg az önzetlenséget, a szórakoztatás vágyával terítse be a kánikula perceit. A nyár demokratikusan mindenkivel ugyanazt teszi: leizzasztja. A nyárban a helyben maradással is megvalósul a legszebb utópia, mindenki egyet akar: hűvös szobát, pihenést, csöndet, limonádét. Szövegeket, amelyek nem izzasztják. Nem támadnak rá kalapáccsal, mint a nap sugarai, amikor kilép az utcára. „Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon…” Cintányérral sem támadnak rá – a legjobb mondatok akkor is a legjobbak, ha a szöveg nem való nyárra. Akkor sem, ha nyáron történik. Vagy éppen azért. Egy afrikai nyárban. Vagy itt már afrikai nyár van? Nem kell mindent eldönteni. De hagyni sem. A nyár ilyen. Lehetőségek és fáradt pihegésben feladott célok. Sötét szoba, csönd, nyugalom. Lélegzés. Limonádé. Tornácon hintaágy, koppanó lábak, bepárásodott poharak. Bíbor nyár. „Kedves Jóisten” – a dél, az észak-amerikai dél lehelete egy kiváló regényben. Egy ember, egy entitás, egy identitás feladja magát, ellenállás nélkül halad, miközben a cintányérral a nap cintányérol a homlokán. Egy másik ember (egyébként: nő), entitás, identitás pedig, miközben a Jóistennel levelez, megtartja, megteremti önmagát. Nyári olvasmányok? Nem, dehogy. De fel kell írni, miközben a limonádés pohárról egy kövér páracsepp lecsordul, és nyomot hagy a régi, megőrzött asztalon. A lustaságnak, kényelmességnek (nem nyúlni a poháralátét után) mindig ára van. Egy pohár fenekének kerek nyoma is az. Felírni: Rejtő Jenőt azonnal, Camus-t szeptemberben, Alice Walkert decemberben, amikor jólesik régi filmekre gondolni, letölteni, ha megvan valahol, megnézni (a regényből film is készült), cimetes sütemény rágcsálása közben.
Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye, amelyet mégis megvarrnak, annak ellenére, hogy rövid (mindig) és céltalan (talán nem mindig). Így kell tehát bánni az idővel, figyelmesen. Az idővel, amely belül pereg, és az idővel, amely odakint van, kánikula, afrikai forróság. Ahogyan az idővel bánunk, úgy az Olvasóval. Hőségriasztás van, amelynek idején rövid írások ajánlottak, amelyek között javasolt a felfrissülés.
1. Anyám tyúkja
Már hétfőn is nyár volt, 2017. június 19-én. Olyan nagyon nyár volt, hogy a legyek, amelyek a főtérre néző ajtón betévedtek a könyvtár gyerekosztályára, szédülten hullottak az asztalra, lábuk az ég felé, rángatóztak, elájultak. Megpöcköltem, elrepültek. Néztük a röptüket, felállni már nyolckor sem lehetett anélkül, hogy a párna ne ragadjon az ember fenekéhez. Eszembe jutott Szöllősy Vágó Veronika tekintete, ahogyan szigorúan kísér bennünket a polcok között. Elbújtunk, kicsit féltünk, kicsit kuncogtunk, Vera néni meg mesélt. Nem nekünk, hanem a kolléganőnek. Negyven éve. Mintha akkor is ilyen forróság lett volna. Pedig akkor még nem lukadt ki az ózon.
Jöttek a gyerekek, egyik a másik után, kik házi olvasmányt kerestek vihorászva (és semmi mást!), mások hosszú perceken át bóklásztak a polcok között, remegő orrcimpával, boldogan időzve.
Ugyanaz a bordó padlózat – nincs is neve, átmenet az olajos padló benyomása és a linóleum között –, mint negyven éve. Nézem a repedéseket. Fölnézek, amikor a gyerekek átadják a könyvet, a könyvtárosnő felírja a dátumot, komoly arccal bólintanak, megjegyzik, de föl is van írva. Én csak ülök. Kérdezek, válaszolnak, tekintetük a tekintetembe fúródik. Bátrak. Nem nyifognak, és nem kornyikálva beszélnek. Ha kérdeznek, felfelé kanyarítják, ha válaszolnak, hallom a pontot a mondat végén. Maga mit olvasna? Többen megkérdezik, a szemembe nézve, ha már kérdeztem, hogy mit olvasnának, hát visszakérdeznek. Helyesbítenek: maga mit olvasott? Elmondom, miket olvastam akkoriban, amikor hozzájuk hasonlatosan én is a nyári szünetet a könyvtár gyerekosztályán kezdtem. A könyvtárban mindenki beszélget. A felnőttosztályon is így van, könyvet, javaslatot kérnek, várnak, kéretlenül is elfogadják, véleményt mondanak, lázadnak, örülnek, feliratkoznak a várólistákra. Átcaplatok a felnőttosztályra, lihegek, nézem a bordó padlóborítást, amely itt sem változott. Megállt az idő.
Visszacaplatok a gyerekosztályra, lezöttyenek a székre, a párna visszatapad a fenekemhez, sóhajtok, istenem, de nyár van.
Akkor látom meg a gyereket. Pontosabban egy világoskék rövid ujjú pólót látok, sötétebb kék csíkokkal, egy nyolc-kilenc év körüli fiú kezét, amint a melléhez, a csíkokhoz szorítja a könyvet. Fölemelem a tekintetem, összenézünk.
Anyám tyúkja? – kérdezem. A fiú bólint. Alig vártam egész életemben, hogy végre Petőfi Sándor verseit olvassam, mondja.
Mi a magyar mostanság?
„»A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindenkitől megkülönbözteti« – tűzi ki célját Babits. A történelemhez fordul, és az irodalomhoz, ezeket kérdezi meg, mint a feleletre illetékeseket. Jellemrajzot ír, egy nemzet jellemrajzát, amely azokból a vonásokból van összerakva, amelyekről ráismerhetünk, s örömmel rá is ismerünk. Kiküszöböli azokat az arcvonásokat, amelyek ott vannak minden más nemzet önarcképében, mert – amint nagyon helyesen kérdi – melyik nemzet nem tartja magát vitéznek, vendégszeretőnek, lovagiasnak, harciasnak, büszkének, bátornak? Ezeknek a tulajdonságoknak a hangsúlyozása nem adna arcképet, csak valami általánosságot, amiből rá lehetne ismerni bármely más nemzetre és egyikre sem.” Írta ezt 1940-ben a Nyugatban a Mi a magyar? című kötet kapcsán Schöpflin Aladár.
A Mi a magyar most? egy másik, 2011-ben megjelent kötet címe, amelyet közlekedőedényként használva juthatok el a Forum Könyvkiadó friss kiadványához, a Ki vagy te, vajdasági magyar? címűhöz. Mindenképpen izgalmas olvasmány, senki se hagyja ki, aki kíváncsi arra, hogy ki is ő tulajdonképpen, vajdasági magyar, és ki a másik, akinek szövegében, elemzésében, személyes benyomásában, tudományos értekezésében, esszéjében magára is ráismerhet vagy nem (ennek szabadságát már a fülszöveg is megadja, engedi). Élvezettel olvastam végig, de hát rólam tudható, hogy mindent olvasok, és végig, nem válogatok sem könyvekben, sem eszközökben, sem stílusban. A kötetben szereplő szövegek, noha látszólag ugyanarra a kérdésre válaszolnak, műfajukban annyira eltérnek egymástól, hogy a kérdés nem lesz szervezőelv, ezért üdítő, mint egy bányatóba bukni, a tudományból a szinte-lírába, az önéletrajzból a műkritikába. Amíg azonban a bányató hideg, ez a kötet családias hangulatú, a szövegek eltéréseikkel, kitéréseikkel is reflektálnak egymásra, ezáltal pedig képesek bevonni az olvasót a világba, amelyet feltárnak, megmutatnak. Izgatottan várom a második kötetet – az ebben a kötetben jelen lévő, párbeszédhiányként definiált jelenség kiküszöbölése ezt szinte megköveteli. Miként az egyik szerző írja: „Úgy érzem azonban, hogy ez a közösség ott toporog a pavilon első felében, beszűkülve, beleragadva a történelem, a hagyományok iszapos talajába, ahonnan nem tud szabadulni. Jó lenne, ha továbblépnénk. Ha mindenki körbeérne a pavilonban, és miután megfogalmazta a saját identitását, megértené a helyét a világban. (…) Egy ilyen térinstalláció, egy valóban objektív médium meghagyja a szabadságot arra, hogy azt gondoljunk róla, amit akarunk. És éppen ez a lényeg: lehet vitatkozni.”
Visszatérve Schöpflinhez: mondatai hetvenhét év után is, akár egy forró cintányér, ütik az európai nemzetek homlokát, ütik a magyarok homlokát, miként a fenti idézet is üt, remekül üt, a lényegre tapint azzal, hogy egyszerre mond sommás ítéletet a beszűkültnek definiált közösség felett, és engedi meg a vita lehetőségét. Az egyensúly kényes dolog, bár ez főleg a kötéltáncosoknál számít.
Az egyensúly az egyes és általános emberi, általános emberi és egy nemzetet jelentő közösség között ugyanolyan rejtelmes marad, mint akkor, amikor a választ Ottliknál olvashattuk Berzsenyi (meg a villamos) kapcsán: „Tétovázás nélkül megfelelni önnön kérdésünkre.” Csak ennyi. De ennyi mindenkinek jár.
Magyar krimi
Megkerülhetetlen a magyar krimiregény témájában Rejtő Jenő neve – miért éppen a krimi műfajában ne lenne megkerülhetetlen? Mégsem nagy tévedés azt állítani, hogy ha krimit akarunk olvasni, nem nyúlunk azonnal magyar szerző után, talán nem is gondolunk rájuk. Becsapnak, és mély, fájdalmas világba vezetnek, mint tette Tar Sándor, esetleg gyanúperrel élünk az idegen név láttán – milyen előítéletesek tudunk lenni. Amikor először hallottam ezt az érvet, csak bámultam, mert Nat Roid nem lehet rosszabb Marie-Henri Beyle-nél – mégsem a név dönt a mű sorsáról. Bár amikor először olvastam egy könyv borítóján Mattyasovszky Jenő nevét, nem akartam elhinni, hogy igazi. De az volt, a név is valódi, a krimik is azok, kétmilliónál is több kelt el belőlük. A kánikulában, ebben az afrikai forróságban, amikor a délutáni nap úgy hömpölyög le az ablakon, mint a láva, és a teraszok sem nyújtanak semmi hűst, levegő nem rezdül, levél nem mozdul, akkor nincs más lehetőség, mint: olvasni.
Aludni is lehet, szaggatottan, izzadtan, dühösen, hogy most aztán lőttek az éjszakai pihenésnek – mintha lehetne előre aludni (lehet). De alvás előtt olvasni kell, ezt már gyerekkorban megtanuljuk. Ahogyan a könyvtár egykori igazgatónője felidézte a minap egyik közös ismerősünket (ha élne, már sokkal több volna százévesnél), aki alváshoz való könyvet kért. Az pedig, mint Marci bácsi elmondta, könnyű – nem nehéz tartani, és nem veri be az orrát, amikor elaludván magára ejti.
Ilyen könnyű nyári olvasmány lehet Kulcsár István könyve, a Gyilkosság a Magyar Rádióban. Egy kriminek legyen jó címe (és mindenki gondoljon arra, amire jólesik), ez talán fontosabb is, mint a név. Hiszen a könyv (és a cím) adja el (utóbb) a nevet. Kivéve, amikor modernes technikákkal felépítenek szerzőket. De azoknak sem nevére, sem könyvére nem fognak emlékezni, úgyhogy nem igazán számít a jelen múló pillanata. Ez a veszély nem fenyegette Kulcsár Istvánt már nagyon régen sem, ezzel a krimivel pedig felkerül a reménytelenül hosszú, forró nyári délutánok megmentőinek dicső sorába.
