Nem múlhat el a nyár Jókai Mór nélkül. Könnyen leírható mondat, nem kell mögé látni semmit, csak valamelyik Jókai-regényt. Valóban ilyen egyszerű, kevés dolog akad az irodalomban, ami ennyire megengedő, mint Jókai regényei a nyári kánikula napjaiban. Nem akar többet elvenni, mint amennyit magunkból adhatunk neki, ugyanakkor mindent felkínál, amit csak tud – és rengeteget tud. A Jókai-regényben éppen ez a jó, a megengedő, felkínálkozó tudás, amely azonban cseppet sem erőszakos, és nem akarja magáról elhitetni, hogy fontos, jelentős, hogy csakis az élet kijelölt nagy kérdéseivel foglalkozik.
Van, hogy az élet kijelölt nagy kérdéseit a divat diktálja, és nem az író dönti el, hogy mit tart annak. Jókai esetében ez nem így van, amit meg is lehetne magyarázni, de akkor nem volna megkerülhető, hogy milyen, amikor a divat diktálja azt, hogy mik az élet nagy kérdései. Márpedig éppen azért vesszük elő Jókait, hogy erre ne kerüljön sor. Elkerülés céljából olvasunk Jókait. Keserűségből, szemlélődésből, kalandvágyból, megtisztulásból.
Az azonban semmiképpen sem mellékes kérdés, hogyan tudott Jókai (mégis) remekül elboldogulni a világban, amelyikben írt. Egyszerű volna azt a választ adni, hogy sehogyan sem tudott elboldogulni, de ez nem volna igaz, az életrajza ellentmond ennek az állításnak, hiszen az élő klasszikus képviselő volt, bankelnök, szerkesztő, ellenzéki, majd kormánypárti képviselő. Vagy az is lehet, hogy a boldogulás mást jelentett akkoriban, és mást manapság? Ennek nyomára úgysem bukkanhatunk, csak beszélni lehet erről, amíg a hideg sörös pohár izzad a kezünkben, nincs ellenpróbája a dolgoknak. (Másról is szoktunk beszélgetni, amíg a búzasör leülepszik a pohárban; hasonlóképpen nem lehet a nyomára bukkanni semmiféle értelmes magyarázatnak azon kérdés vonatkozásában, hogy mit szólna Diderot ahhoz, amivé mára a mindenki számára összegyűjtött-elérhető tudás csodálatos elképzelése silányult. Direkt keresünk ilyen kérdéseket, mintha kvízjátékot játszanánk, csak éppen az a cél, hogy ne legyen válasz. Se jó, se rossz. A nyári estéken sörözőkben játszott társasjáték neve: Ki tud megválaszolhatatlan kérdést feltenni a hét hírei alapján?)
A Jókai-regény kiválasztásának támpontja – az elmúlt hét híreit is figyelembe véve – egyrészt az élet nagy kérdései, amit nem a divat diktál (nem térünk ki a művészet és a valóság viszonyára, mert az olyan messze vinne ebben a kánikulában, hogy még a mondatokat sem tudnánk befejezni, nemhogy érvelni), másrészt az élet (boldogulás) és az író által megírt regények viszonya, harmadrészt pedig a nemzet kérdései. (A vizes vb-t, különösen a megnyitó körüli magyaros viselkedéseket messziről elkerüljük, mert akármerről nézzük, rendkívül kínos. Annyira nem lehet rossz, hogy folyamatosan igazolni kelljen, hogy mennyire jó. Egy okkal több Jókaira. Reklám: ha a vizes vb kapcsán Balatonfüreden jár, ne hagyja ki a Jókai Mór Emlékházat sem.)
Tudjuk azonban, hogy aki Jókait akar olvasni, az nem ússza meg Petőfit. (És az összes aktuális hírt sem, ami a szeme elé tolakszik, ha nem vigyáz a hírek olvasásánál, hanem mindent egyformán komolyan véve próbál eligazodni a dolgok között. Dolgok, amelyek bennünket, magyarokat összekötnek egymással és a világgal, ha nem volna szánalmas, tán azt hinnénk, rejtelmes és sejtelmes mindaz, ami körülvesz bennünket, ahogyan mi is egymást. De csak divat, nem több. A divat pedig demokratikus, mindenki azt visel, amit akar, és úgy, ahogyan kedve tartja.)
Hány bőrünk van, amit vásárra vihetünk? A jó cél érdekében megéri-e vásárra vinni a bőrünket? Ezeket a kérdéseket tette fel Jókai, nagyon huncut és többszörösen indirekt módon a Politikai divatok című regény Utóhangjában, ami már önmagában csodálattal tölti el az olvasót. (Bori Imre, Szilasi László és Szörényi László olvasása némiképp megelőzi a Jókai-regény újraolvasását és azt is, hogy melyik regényre fog esni a választás, de ez nem okoz gondot, hanem felszabadítóan üdítően hat, ami megint visszacsatol a divatokhoz és ahhoz, vajon milyennek kell képzelnünk, amikor nem a divat határozza meg a nagy kérdések felé fordulást az egyes írók műveinek értelmezésekor.)
A Politikai divatok című regény Utóhangjának olvasásakor csorogni kezd az ember könnye, taknya, nyála. Minden egyszerre történik, ez talán valami idegi összhatás, amely a regény végén áll össze. Ezt meg lehet tanulni, jobb helyeken jobb embereknek meg is tanítják, hogy ezt meg tudják valósítani a befogadóval, de akkoriban, amikor Jókai Mór ezt a regényét megírta, mindezt nem tanították sem kurzusokon, sem másutt. Honnan tudta? Talán tehetsége volt hozzá, ahogyan a meseszövéshez és ahhoz, hogy irodalma felérjen azokéihoz, akiket francia és német meg angol irodalomról beszélve emlegetni szoktak mint a világirodalom nagyjait. Miközben egyáltalán nem izgatta, miket és hogyan írnak mások (vagy éppen ellenkezőleg, jött Róza asszony, és rákapcsolta a világ vérkeringésére). Nem állítom én azt, hogy Jókai Mór világirodalmi színvonalon írt. Mint ahogyan azt sem, hogy a Politikai divatok című regényének Utóhangja úgy veri pofán a mindenkori irodalmi aktualitást, hogy vinnyogni kell bele. Pofán veri – pofon vágja –, miközben ő maga azt teszi, amit, ami miatt üt. Bűvészet, magával ragadó, nagyszerű fogás. Hiszen éppen ez tart fogságban, az aktualitás. Az irodalom ereje és gyengesége.
(Lehetetlen ennyi mindent olvasni, és ennyire összevissza, csapongóan. Ez bizony igaz. Nem is egyszerre és egy időben olvasom mindazt, ami szóba kerül egy-egy nyári olvasmány kapcsán. Vannak könyvek, amelyek valamelyik korábbi regényre vagy szövegre való felkészülés kapcsán kerültek kijegyzetelésre, és csak előkapom, fellapozom. Hagyom magam sodortatni az aktualitásokkal, a hírekkel, amelyek áradnak és betemetnek, teletömik a szám, a lelkem, és legalább annyit hazudnak, amennyit ártanak. Ezek elől nem lehet elmenekülni, valakinek úgyis pittyen a telefonja valami hírekkel – merő képzelgés azt hinni, hogy elmenekülhetünk a hírek elől, a világ ijesztő eseményei elől, a boldogulás körüli erőlködések és az aktualitás elől. Ez nem lehetséges. Így aztán az olvasmány megválasztásába is beleavatkoznak a hírek. Annyit tehetünk, hogy mindezt tudomásul vesszük, és levesszük a polcról a megfelelő könyvet. A megfelelőt, amely megment, akár egy faág, amelybe bele lehet kapaszkodni a szennyesen zúduló ár elől. Aztán vagy letörik az ág, és mi zuhanunk, vagy nem.)
Jókai Mór Politikai divatok című regénye újraolvasásra érdemes, nagyszerű regény.
„Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen. Kérdezzétek meg a családi szakadások okait – közélet viszályaira fognak visszavezetni. Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását – politikai katasztrófokat fogtok találni. Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza. Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak, az árvák sóhajait, hová repülnek; azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni. S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet, s egész embernek azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt. Saját légkörünk ez. Ezt leheljük ki, ezt leheljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben. Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, akiknél az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból?”
Így kezdődik tehát a regény, amelyet Jókai 155 évvel ezelőtt vetett papírra. És hogyan folytatódik? Csodásan és ismerősen. Kalandosan és ijesztően. Azt, hogy miképpen végződik, már elmondtuk, huncut írói, bűvészi leleménnyel. Az Utóhang és az Előszó összetartozása csak még jobban kiemeli mindazt, ami a fordulatos fejezetekben letenni sem engedi a könyvet. Ismerős, közeli, mai. Olyannyira mai, hogy az megrémít és megnyugtat. De tanulságot is átnyújt. Hiszen másfél évszázad múltán levehetünk a polcról egy regényt, amely a nagy kérdések között választani tud, mérlegel és egy lehetséges irányt mutat. Különösen így van ez, ha az olvasási aktus folyamatába beemeljük az elméleti alaptudást, amelyet a szöveg és társadalom kölcsönös, egymást (is) meghatározó viszonyrendszeréről érdeklődő olvasóként tudhatunk. Beemeljük, aztán kiejtjük. Mert olvasni mégiscsak legyen remek szórakozás. Ehhez pedig a könyvek tudnak hozzájárulni. Mellékesen pedig még abban is segítenek, hogy eldöntsük, hány bőrünk is van tulajdonképpen, és mit akarunk vele kezdeni.
