A Pilinszky Jánosnak szentelt Senkiföldjén – In memoriam Pilinszky János című kötet elején, Az egyedül Istennek írunk című fejezet nyitószövegében, Takáts Vilmos „Tündéri izzás” című emlékezésében olvasható ez: „Még ebben az időben történt, hogy bemutatták őt a Nyugat nagy nemzedéke utolsó élő tagjának, Schöpflin Aladárnak. Talán Rónay György volt az, aki bemutatta, erre pontosan nem emlékszem. A bemutatás úgy szólt, hogy: szeretném bemutatni Thurzó úr felfedezettjét, amire Schöpflin így szólt: No-no, hiszen Thurzó sincsen még felfedezve. Érdekes, hogy ez a szellemes és véleményem szerint teljesen ártatlan megjegyzés Jancsit nagyon megbántotta. Ettől kezdve egészen 1942-ig nem írt vagy nem jelentetett meg egy verset sem.”
A kötet sokáig hevert a szekrény peremén, már nem is emlékszem, miért került oda. Mit akarhattam tőle? A könyvek négy helyiségben vannak. Ahova legritkábban megyek, ott vannak azok, amelyek bosszantanak, vagy jók lesznek, amikor adatok kellenek. A közelebbiben vannak a könyvek, becsületesen elhelyezve, angol, amerikai, orosz, francia, német, olasz, magyar polcok, a szerzők ábécérendben. A harmadik helyiségben a fotel mellett lévő polc az övéké, akik miatt érdemes és kell az irodalom. Nem általában, hanem nekem. Közülük emeltem ki ezt a Pilinszkyre emlékező kötetet, vittem magammal a negyedik helyiségbe, ahol aztán minden van, sem ábécé, sem nemzet, sem méltóság, sem színvonal nem rendezi a köteteteket. Legtöbbet ott tartózkodom. Nem tudom pontosan, hogy Nemes Nagy Ágnes és Babits Mihály miért van itt, és Weöres Sándor meg Pilinszky János miért vannak ott.
De ilyesmin nem is szokás gondolkodni, az érzelmi alapú házikönyvtár-rendezés nem követel meg magyarázatot. Ez egyrészt nagy szerencse, másrészt sok bosszankodást okoz, amikor éppen nincs meg valamelyik kötet, amelyikről pontosan tudom, hogy olvastam, aláhúztam, széljegyzeteltem, megbecsültem a sorait. A nagy vonalakban nemzetek szerinti ábécérendes polcokon kellene lennie, de ha nincs ott, akkor csakis oda kerülhetett át, ahol a legtöbbet tartózkodom. Valami titkos oknál fogva. Valamit akarhattam, gondolhattam, valamihez szükségem volt rá – támaszkodás, de nem támaszték (Ted Hughes kötete nincs meg, amelyre pedig a szekrény peremére, karnyújtásnyira az íróasztalnak kinevezett biedermeier asztal közelébe helyezett Pilinszky-emlékkötet miatt, amelyből az írás elején idéztem, szükségem volna.)
Ahhoz, hogy továbbmenjek a szövegben, szükségem volt angol fordítójának, Ted Hughesnak a kötetére, a Születésnapi levelek címűre. Logikusan gondolkodva (de ez nem jellemzőm) egyébként semmi szükség nem volt erre a kötetre, azért, mert az ő emlékező írásából is idézni akartam, igazán nem, de valami miatt mégiscsak szükségem volt rá. Nem azért, mert a Születésnapi leveleknek köze lenne Pilinszkyhez vagy ahhoz, amiről írok (még ez sem tisztázott, hogy mi is most az írás tárgya), de ha fölmerül egy név, akkor előkerül a könyv, ülök a lépcsőn és olvasok, állok a konyhában és olvasok, támaszkodok a könyvtárban az egyik oszlopnak és olvasok – sokszor nem mindent és nem részletesen, de mivel újraolvasok, ennyi elég, hogy megleljem az ízt, a hangulatot, a benyomást, a gondolatot, amely ott motoszkál bennem, csak már nem tudom felidézni a kötet szavai, mondatai nélkül. Ilyenkor megdöbbentő felfedezések is előfordulhatnak, teljesen más megvilágításba kerülhet szövegrész, mondat, ez nagy élmény, az olvasás örök és bonyolult rejtelme, a tökéletes interakció, amely az olvasó és a könyv között megy végbe – a könyv tudja, hogy mi zajlik éppen az olvasóban, és megfelelő, az adott lelkiállapotnak, helyzetnek megfelelő választ ad. Ezért jobb pszichológusok az írók minden szakembernél – nem is akarnak azok lenni, nem is tudnak róla, nincs is közük hozzá, a mondataik teszik a dolgukat anélkül, hogy bárki fejében, lelkében turkálnának. Ha bánatos vagy, kezdd el olvasni az első kezed ügyébe kerülő könyvet. Kár, hogy nem ilyen egyszerű mindig. De néha igen.
Elindultam tehát az amerikai polchoz, hogy levegyem Ted Hughes kötetét. Nem volt ott. Sylvia Plathot másutt tartottam, másik helyiségben, gondoltam, talán oda átvittem egy őrült pillanatban. De nem, nem volt ott sem. Most sincs meg. Pedig már két hete keresem.
Vissza kell tehát térnem a Pilinszky előtt tisztelgő kötethez, és anélkül idéznem fordítójának szövegéből, hogy előtte újra elolvastam volna az említett verseskötetét. (Miért fontos ez, még mindig nem világos, de kezd derengeni.)
„Pilinszky Jánost egyik legjobb élő költőjüknek tartják a magyarok, Weöres Sándor, ez a kiemelkedő költő, aki senkinek sem hízeleg, »legnagyobbuknak« nevezi.” Ez a mondat a Pilinszky János angol nyelvű verseskötet-válogatásához írott Ted Hughes-előszó első mondata. Rendes kezdés, tetszik nekem. Nem kell lacafacázni, egyszerűen és világosan kell fogalmazni, ha valami, akkor az irodalom erre igazán alkalmas, néha már az az érzésem, egyedül csak az irodalom alkalmas erre. Állítás. Pilinszky a magyarok szerint az egyik legjobb, Weöres állítása szerint (aki nem hízeleg senkinek) a legnagyobb, szerintem – mármint Ted Hughes szerint – pedig ilyen és ilyen… erről szól nyilván a szöveg, amelybe a fordítói tapasztalat is belekerül, és amelyet az olvasónak ezzel a nyitómondattal kínálok fel. Ehhez képest, ennek ellenpontjaként szándékoztam elolvasni a költő Ted Hughest.
(Természetesen nem találtam, de megszereztem a Születésnapi leveleket.)
Minden túl sok lett, és fikarcnyi méltányosság sincs. Nem új jelenség, de lassan összeadódik, hatványozódik, a túl sok már olyannyira túl sok, hogy elviselhetetlen. A napilapok, hetilapok szerint minden vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó. Attól tartok, nem olvassák egymást. Vagy ha olvassák egymást, az még rosszabb, mert hiábavaló.
Az irodalomban nem fér el az irigység. Az irodalmi életben nagyon elfér, de az irodalomban nem. Mivel muszáj olvasni – ahogyan a fogorvosnak fogat tömni és a fodrásznak hajat vágni –, így pontosan lehet tudni, amikor valami nagyon jó, és akarva-akaratlan tanulni lehet belőle. Az irigység így átalakul tudássá, élménnyé. Attól még nem biztos, hogy az adott szerzőre egy jó szót fognak mondani, ha éppen úgy van (dögöljön meg a kutya), de azt mindenki, akinek az irodalom a szakmája, pontosan tudja, mi a jó, és mennyire. És befogadja, magáévá teszi a művészi élményt, fel is használja – ezért nincs irigység az irodalomban, és természetesen ezért van az irodalmi életben, de hát a szalonok világa nem a könyvek világa, szükségtelen a kettőt összekeverni, előbbi a villogáshoz, presztízshez, elismertséghez kell, utóbbi csak a mondatokhoz.
Mindig azt gondoltam, nincs egymástól messze az irodalom és az újságírás, mondatok és tények, meggyőződés és árnyalás, nyomozás és vélemény – mindez mindig együtt van, és ahhoz, hogy jó legyen és jól legyen együtt, szükség van a saját nézőponttól eltérő gondolatok megismerésére is. Mostanra ez megváltozni látszik. Akármi is van együtt, az túl sok.
Nem lehet minden a legrosszabb, mint ahogyan nem lehet tökéletes sem. De ez legyen a média problémája, ha annak kívánja tudni, problémának. Inkább úgy tűnik, nem tartja senki sem annak, a végletek között már nincs szükség egyensúlyra, elegendőek a táborok, onnan lehet átkiabálni, bekommentelni, újságolvasók helyett szurkolókra van szükség, még csak nem is az újságírók, hanem az általuk közvetített meggyőződés követése a cél, a tábor összetartása. Ez már túl sok lett, olyan nagyon sok, hogy szinte elviselhetetlen, mert szétfeszíti a világ/ország/város/társadalom történéseiben való tájékozódás kereteit, és háborút hirdet, ott pedig nincsenek szabályok.
–-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Marad az irodalom, amelyről azonban egyre kevésbé lehet azt hinni, mentesül a túl sok jelenségétől. Mentesül a divatos, felkapott, a média által tematizált és sulykolt témáktól. Óvatosan kell válogatni a könyvek között, nehogy elvesszen az egyensúly. Nagyon meg kell gondolni, mit olvasunk egymás után a frissen megjelent könyvek közül, mert könnyen megeshet, hogy azt érezzük, a média világába kerültünk át, amit olvasunk, az nem más, mint divattá emelt témák regényes, verses feldolgozása. Érthető is ez, hiszen a kötetek akkor nem vesznek el a megjelent könyvek sorában, ha kiemelik onnan, kiemelni pedig a választott téma és annak elvárt feldolgozása alapján fogják. Divatosan kell megírni – végy egy… (Az idén huszonöt köteten rágtam át magam, és tizenkét drámán, annyira túl sok volt, hogy kételkedni kezdtem magamban, vettem hát egy füzetet, és írni kezdtem a témákat, a feldolgozás módját, a közelítést, az egy rugóra járó sablonokat, de leírni már nem merném az eredményt, ennek már nem létezik a szabadsága. És közben egyfolytában tisztában kell lennünk azzal is, hogy irodalom és média, hírek, közélet nem választhatóak szét, a témák átfedik egymást, a kérdés tehát még inkább bonyolult, a túl sok még összetettebb problémát jelez.)
Mit gondolhatott magában Pilinszky János, amikor Schöpflin azt az ártatlan megjegyzést tette? Talán elsősorban azt gondolta, hogy nem ártatlan a megjegyzés, hiszen az irodalmi életben az, hogy felfedezzék az alkotót, nem mellékes. Elhallgatott, elfeledett, kiebrudalt szerzők sokasága tudná ezt bizonyítani. Ugyanakkor, aki a megjegyzést tette, nem fogadta el az akkori korszak túl sok közelítéseit, ezt ha más nem bizonyítja, az mindenképpen, hogy nem táborok szerint érdeklődött a művek iránt. Nem táborok és nem divatos témák szerint – akkoriban sem lehetett könnyű, talán éppen ez nyomott sokat a latban és Pilinszky fejében, aki ugyanakkor talán már azt is tudta magáról, hogy költő. Akár felfedezték, akár nem, akár megfelelő ember tette a felfedezést, akár nem. Elhallgatásának ez is oka lehetett. Nem ártott neki. Mert egy költőnek semmi sem árt, hacsak az nem, ha divatosan dolgoz fel (divatos) témákat verseiben. Ez a veszély nem fenyegette Pilinszky Jánost, önmagával volt azonos, és témájával – hogy ez miként hatott a magyar irodalomban (és -ra), arról is szól ez a kötet.
Nem tudom, hogy aktuális-e, újraolvasásra javasolnám-e, nem tudom, hová kerültünk mindattól, ami ebben a kötetben gyönyörűen egy helyen, egymás utáni lapokon elfér és megfér egymással. Nem tudom, hová kerültünk Pilinszky János költészetétől. Azt sem tudom, fel merném-e tenni azt a kérdést fiatal költőinknek: felfedezték-e már Pilinszkyt? Nyilván nem merném feltenni, mint ahogyan Weöres kapcsán sem merném, mint ahogyan csak nagy marhának tartanám magam, ha leírnám, mielőtt tetováltat, olvasson Weörest! (Leírtam, nincs jelentősége annak, hogy nem olvasható.)
Ha mindezt nem merném (nem merem) megtenni, annak oka a divatban keresendő, a túl sokban, és semmiképpen sem a témákban, amelyek körülöttünk hevernek, nem menekülhetünk előlük, és nem is szabad hátat fordítanunk nekik, ellenkezőleg.
Viszont Ted Hughes kapcsán mégiscsak lehet mondatot írni a divatos témákról – csak beúszik a szöveg végére a Születésnapi levelek és azokon keresztül a levelek címzettje, Sylvia Plath.
Életrajz, önéletrajz, családon belüli lelki terror, hisztéria, életrajz, lírai én, mítosz, szerelem, irigység, imádat, irodalom, halál, gyilkosság, öngyilkosság, három évtizednél hosszabb hallgatás, gyász, traumák, frusztrációk. Minden, ami divat.
Akkor tehát az van, hogy mindegy, mi a divat, a téma nem határozza meg a tehetséget, az, hogy felfedezik-e, nem határozza meg az írás belső kényszerét, mint ahogyan az írás belső kényszere nem jelent minőséget, még akkor sem, ha a téma divatos, ha a túl sokra pakolva magát utazni kezd a könyvek világában. Kell ahhoz valami más. Vagy inkább csakis valami más kell ahhoz.
