Az előző írás csapásvonalán mennék tovább ezen a héten is. Jobban mondva az egyik felvetett probléma mentén. Nem ígérek megoldást ezúttal sem. Persze körül lehetne járni mindegyik felmerült kérdést, hiszen nagyon fontos témákat érintettünk. Ember és művész kapcsolatát, művész és művész egymáshoz való viszonyát, hatalom és művészet kapcsolatát vagy esetleges összefonódását. Ezenfelül sorolhatnám még azokat a pontokat, amelyeket érdemes lenne körüljárni, de hely és idő híján most csak egy felmerült kérdésre összpontosítanék. Ennek egyik fő oka, hogy nagyon komoly napi aktualitása van ennek a problémának.
Nem csak a művészetek berkeiben beszélnek egyre többet erről. Olyan általánossá vált napjainkra, hogy senki sem tudja megkerülni. Az anyagiak kérdéséről van szó. Így vagy úgy, ha akarjuk, ha nem, érintettek vagyunk benne. Az is, aki munkaviszonyban van, de főleg azok, akik nincsenek. Ha megengedik, most szűkebb környezetem művészeivel foglalkoznék, hiszen az ő gondjaikat és problémáikat ismerem a legjobban. Ha nincsenek munkaviszonyban ezek az emberek, akkor igen kevés esélyük van arra, hogy bármilyen fényes jövőkép lebegjen előttük. Elérni, hogy a szabad művész státuszában megéljen a muzsikus, sajnos nálunk sem könnyű feladat. Azt is mondhatnám, már-már kivitelezhetetlen. Művész legyen a talpán, aki végigjárja ezt az utat. Szűkebb környezetemben egyik kezemen meg tudnám számolni azokat, akiknek sikerült végigjárniuk ezt, annak minden előnyével és hátrányával. Pedig sokkal többen lehetnének!
Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy mikortól számít valaki hivatásos művésznek, illetve műkedvelőnek. Hivatásos művésznek az számít, aki pénzért műveli a művészetét? Aki pedig nem kap pénzt érte, az csupán önmaga örömére tevékenykedik? Azt gyanítom, ennél összetettebb a probléma. Már ezeknek a gondolatoknak a felvetése is többfelé ágazó kérdéseket vet fel. Például, mitől különb egyik a másiknál? Van egy nagyon tanulságos történetem ezzel kapcsolatban. Nem is olyan messze, a Közép-Keleten történt meg az eset. Megjelent ott Nyugatról egy tanult zenész, akinek feltett szándéka volt, hogy zenei anyagot gyűjt, és megismerkedik minél több adatközlővel. El is jutott egy városi pékségbe, ahol egy kiváló baglamajátékos dolgozott (baglama: keleti, tamburaszerű pengetős hangszer). A pék muzsikált neki, majd beszélgettek. Egyik pillanatban megkérdezte tanult zenész barátunkat a pék, hogy mivel foglakozik. Zenész vagyok – vágta rá az büszkén a választ. Értem, de mi a valódi foglakozásod? – kérdezett újra a pék. Most már kicsit zavarban volt a kérdezett, de azt felelte, hogy ő bizony muzsikál, és abból él. A pék mosolyogva fogadta a választ, és nem is kérdezett többet.
Lám, milyen furcsa utakat nyit meg egy ilyen kis történet. Meg lehet-e ma élni csak a művészetekből? Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hol is akarunk belőle megélni, esetünkben ez a Vajdaság, akkor sajnos a válaszom nem. Túl kicsi és szűk azoknak a lehetőségeknek a tára, amelyek közül választhatna egy-egy zenész/művész. Odaát, a határon túl meg nem is igen lehet labdába rúgni. Erről meg egy másik eset jut eszembe. Történt ugyanis, hogy a viharos kilencvenes években egy vajdasági zenész kapcsolatokat és lehetőségeket keresett odaát. Biztatták is sokan, hogy csak gyere, lesz munka a számodra is. Zenész barátunk ezen felbátorodva át is költözött a határ túloldalára. Aztán csak várt és várt. A telefon meg csak nem akart megszólalni. Mígnem egy alkalommal összefutott valamelyik ottani zenésszel, aki annak idején bátorította az átköltözésre. Barátunk a maga illedelmes módján próbálta megtudni, hogy miért is nem kap segítséget. A válasz nem sokat késett, de legalább őszinte volt. Így hangzott: most, hogy átjöttél, már konkurencia vagy a számunkra. Nem csodálkozom, hogy ezen a ponton elakadt a beszélgetés menete.
Azt gondolom, lassan el kéne azon is gondolkodnunk, hogy mi legyen ezekkel az emberekkel. Váltsanak országot, hagyjanak fel a munkával? Ez lenne a megoldás? Ha meg itthon maradnak, kopjon fel az álluk? Meg kell találni a módját, hogy folytathassák eddigi tevékenységüket, méghozzá itthon, a szülőföldjükön. Az igaz és felszentelt művészetek védelmébe kell felszólalni addig, amíg még lehet, amíg még van értelme. Amíg nem veszett oda minden a süllyesztők mély bugyraiban.
„Hogy mindennek a gazdasági krízis az oka? Minden megjavul magától, csak a gazdaság jöjjön rendbe? Nem hiszem. A művészetnek megvannak a maga külön létfeltételei, a pénztől függetlenül. A nyomor talán gátolja a terjeszkedését, de a gazdaság nem mindig segíti elő. A pénz nem termel eszméket. Pénz volna itt elegendő, csak nem mindig arra fordítják, amire kellene. De éppen ami a legértékesebb: azt nem lehet pénzen megvenni. Nem az erszény, a lélek üressége a legnagyobb baj.” (Kodály Zoltán)
Mintha csak most születtek volna ezek a gondolatok. Kell lennie egy olyan megoldásnak, ahol nem erény a nyomorgóművész-élet, és nem kiváltság a semmiért teletömött erszényt.
