Mi jut majd eszébe gyerekeinknek a szüleikről és nagyszüleikről, ha egyszer ott ülnek a saját családjuk körében, és visszagondolnak a régmúlt időkre? Vajon lesz egy-két történet, amelyet tőlünk hallottak, és amelyet továbbadnak a sajátjaiknak? Lesz tán egy mese, amely a feledés homályából előbújik, hogy utat találjon egy egészen más, új korosztály körében? Túl sok a kérdés és túl kevés a megbízható válasz.
Nemrég ünnepeltük a népmese napját. Magáról a népmeséről, annak fontosságáról és életünkben betöltött méltatlanul elhanyagolt szerepéről már beszéltünk. Most inkább idézzük fel a régmúltat. Azt, hogy milyen is volt a kor, amiben felnőttünk. Mit kaptunk szüleinktől, nagyszüleinktől és szűkebb környezetünktől? Mondjuk, disznóvágás alkalmával vagy górézáskor, dohányszedés alkalmával vagy csak a meghitt családi estéken, amikor rokonok és szomszédok is összejöttek egy kis beszélgetésre. Azzal, hogy megidézem a múltat, persze nem akarom visszaállítani azokat az időket, hiszen tudom, azóta minden megváltozott. Már disznót is alig vágnak. Az utcabeli gyerekek sem jönnek át kántálni, és a szomszéd sem, hogy hangos hahotázás közepette meglesse, vajon elég vastag szalonnája van-e a leölt jószágnak. És persze hogy koccinthasson apámmal, aki még saját maga főzte a pálinkát. A górézás meg teljesen kiment a divatból. Csövesen már alig kerül az udvarokba kukorica. Nincs már szükség a fonott kosarakra sem, hogy abban hordják föl a süldő legények a kukoricát a góréba, miután az asszonyok már elvégezték a csövek fosztását. Emlékszem, még aprócska gyerek voltam, ezért nekem jutott a feladat, hogy fenn a góréban lábbal túrjam a beöntött csöveket, hogy minél több elférjen. Micsoda öröm és kincs volt, amikor találtunk egy piros színű kukoricacsövet. Dohánnyal megrakott kocsit sem látni már régóta. Pedig én még most is érzem a kezemen a dohánylevél zsíros tapintását és illatát. Látom a hosszú tűket, amelyekre az asszonyok a válogatott leveleket fűzték. Majd jött a kötözés, hogy az erre kialakított tető alatt száradjon a nemes növény. Eszembe jut a téli estéken érkező rokonok és szomszédok hangos és jókedvű beszélgetése is. A véget nem érő kártyapartik, miközben a férfiak jó erősen odavágták az asztalra az éppen nyerő lapot.
Ezek az összejövetelek, legyen az munka vagy szórakozás, alkalmat adtak a közös együttlétre, a közösség összekovácsolódására. Mondhatnám azt is, hogy a munka akkor esik jól az embernek, ha nem egyedül csinálja. A csoportos megoldás pedig garantálta a gyors és biztos sikert egy kis közösségen belül. Ezeknek a kalákának, mert az volt minden ilyen összejövetel, megvolt a saját szószólójuk. Aki irányította a munkát, és aki szóval tartotta a csapatot. Volt, aki különböző történetekkel szórakoztatta a jelenlévőket. Ezek lehettek akár kitalált történetek is, a lényeg, hogy jókedvre derítsen mindenkit. A jobb énekesek a kedvenc dalaikat énekelték. A sok nóta között előbukkant itt-ott egy népdal is. A nagyszülők pedig mesékkel szórakoztatták a legapróbb emberkéket. Tehát mindenki tudta, hol a helye és mi a feladata. Odafigyeltek egymásra, meghallgatták egymást, így tudták, kinek milyen segítségre lenne szüksége. Az együvé tartozás tudata és az elvégzett munka adta öröm fogta szorosra, tette sebezhetetlenné és védelmezővé ezeket a kapcsolatokat. Mint abban a történetben, ahol a disznókonda megvédi a farkasoktól a társukat. Bár az, a történet szerint, kitaszítottként élt, de a többi egyként védte meg, mert ő is a saját fajtájukból való. Sommázva s talán kiábrándultan zárja történetét az író: „…irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és javakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nem hogy a kisujját is mozdítaná másért.”(Wass Albert)
Azt írtam kicsit feljebb: nem akarom visszaállítani a régmúltat. Ez így is van. Nem kell minden házban disznót vágni, górézni sem, és a dohányt is többnyire már mindenki a boltban vásárolja. Viszont az összetartozás erejét, a család fontosságát nem lenne szabad félvállról venni. Hiszen minden itt dől el, ezen a ponton. Az, hogy milyen ember válik majd belőlünk, és milyen emberré válnak a gyerekeink. Minden rajtunk múlik. A mi szüleink, anélkül hogy túl sokat töprengtek volna ezen, megtettek mindent, hogy a legjobbat adják át nekünk. Ők így nőttek fel, mert ezt látták. Ilyen példa lebegett előttük a saját szüleik révén, akik olyan hagyományként adták át minden tudásukat nekünk, ami népi kultúránk szerves része ma is. Ez a kultúra nem a semmiből alakult ki, és nem is egyik napról a másikra. Régmúlt időbe vesző eredete van mindennek: „…semmiből teremteni nem lehet.” (Dobrovits A.) Az idő homályán átsejlő tudás ez. A valamikori ősök minden öröme, bánata, szenvedése, szerelme és szenvedélye benne van. Ezt bízták ránk, ezt kaptuk örökül. Úgy kell ma ezt a tudást ápolnunk és továbbadnunk a harmadik évezred küszöbén, hogy közben meghalljuk az ősök szavát. Hiszem azt és bízom abban, hogy mindenki megtalálja a módját, hogy átadja mindazt a tudást, amit ma is ott hordunk a szívünkben, csak lehet, hogy a feledés pora még eltakarja előlünk
