Vannak dolgok, amelyeknek fontosságát csak akkor veszünk észre, ha kissé távolabb kerülünk tőlük. Nem a komfortzónánk elhagyására gondolok. Inkább a tér és a környezet megváltozására. Egy utazásra. Még véletlenül sem gondolok végleges búcsúra, csupán rövidebb kirándulásra.
Nyolcvanéves nagynéném jut eszembe, aki már nagylány korában elhagyta az országot a jobb élet reményében. Hogy megtalálta-e, azt neki kéne elmondania. Ma is ezer kilométerre lakik szülőfalujától. Ő mondja egyre gyakrabban, hogy milyen fontos a személyes kapcsolat fenntartása. A baráti és megtartó emberi kapcsolatokat semmivel sem tudjuk helyettesíteni. Milyen üresen hangzik az, amikor sokan dicsekedve mondják, hogy itt járt, meg ott. Ezt látott, meg azt. Ezek az emberek egy dolgot felejtenek el, vagy inkább hagynak figyelmen kívül, hogy nem egy épület vagy múzeum miatt vágyunk egy-egy helyre, hanem az emberi kapcsolatok megléte, fenntartása miatt. Sokan képeslapot gyűjtenek. Szóval, elutazunk, és ilyenkor felértékelődik minden apróság az életünkben, legyen az jó vagy rossz. Az elkerülhetetlen összehasonlítás következtében rájövünk, hogy mégis szerencsések vagyunk, hiszen nem véletlenül születtünk ezen a helyen és éppen most. Itt kijelölt dolgunk van, amit csakis itt tudunk beteljesíteni. Ha pedig valaminek a hiányát érezzük, azt igyekszünk majd a magunk módján pótolni. Nem az anyagi jólét feltételeinek biztosítására gondolok. A szürke mindennapok harcait mindenki megvívja a maga módján. Egészen más jár a fejemben. Egy dolog, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig nagyon fontos minden ember életében: a lélek. És társa, a szellem.
„Csak abból lesz jövő, ami benn, a lelkekben él és ott marad meg. Tudva tudván, hogy csak a szellem időtálló, csak Ő marad meg.” (Bicskei Zoltán)
A szellem/lélek szeretettel való feltöltése mindannyiunk számára létfontosságú. Korunk minden fortélyát beveti, hogy az embert az anyagi világ pöcegödrébe taszítsa. Sajnos jelen pillanatban úgy néz ki, vesztésre áll a harc. Ez ellen csakis a szellem és a józan ész segítségével tudunk harcolni. Ha nem adjuk fel emberi méltóságunkat, ha nem tagadjuk meg önmagunkat holmiféle idegen elképzelések okán, csakis akkor lesz lehetőségünk túlélni ezeket a vészterhes időket. Ha mi magunk is azért tevékenykedünk, hogy a szellemi hagyaték, amit elődeink ránk hagytak, megőrizze minőségét és azt a folytonosságot, amit az évszázadok alatt magáénak tudott. Nem engedhetjük meg, hogy megszakadjon az átörökítés folyamata. Meg kell találnunk, időtől és tértől függetlenül, azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek minket is megtartanak és éltetnek. A kisközösségek lesznek a túlélés zálogai, ahol a mindennapok embere megtalálja és leélheti azt a teljes életet, ami számára elrendeltetett.
Ott ülök hát, jó négyszáz kilométerre szülőfalumtól, többedmagammal, egy bérházból átalakított folkkocsmában, és forralt bort szürcsölgetek. Egy pillanatra sem érzem magam idegennek ebben az új környezetben. Mintha már régtől ide tartoznék. A másik asztalnál négytagú vonószenekar húzza a szebbnél szebb kalotaszegi dallamokat. Az egész terem nem nagyobb egy közönséges szobánál. Mégis van hely mindenkinek. Egyik pillanatban már fel is áll egy fiatal pár, és táncba kezd. A hangulat egyre jobb, mindenki úgy érzi, otthon van. A zenehallgatás élvezetét csupán egy kis vita zavarja meg, ami az asztalunknál merült fel. Nem részletezném, csak a lényegről számolnék be. Egyik asztaltársam számonkérte a táncosokon, hogy miért nem néznek egymásra tánc közben. (Persze nem tette ezt nyilvánosan, csupán nekünk zsörtölődött az asztalnál.) Ha kicsit is leásunk hagyományunkba ennek az okát keresve, nagyon egyszerű és mindenki számára érthető választ kapunk. A táncok – nem csak a páros táncok – kialakulását különféle emberi viselkedések és indulatok váltották ki. A szerelemet, vágyódást nő és férfi a tánc esetében a mozgás nyelvén fogalmazza meg, így fejezi ki. Éppen úgy, ahogy népdalainkban teszi ezt hagyományunk, a szöveg és a dallam segítségével. A népdal esetében az üzenet és a mondanivaló akkor is átmegy, ha nem közvetlenül a címzettnek éneklik. A táncnál viszont kicsit összetettebb a dolog, itt nagyon fontos a közvetlen kapcsolat, hogy a gondolat és az akarat célt érjen. A mindennapi életből vett hétköznapi viselkedésforma kizárása teszi lehetővé, hogy a tánc valódi és őszinte művészet maradjon. Ez sarkalatos pontja a táncművészetnek, a magyar néptáncnak. A társalgás, a szemkontaktus hiánya mind arra utal, hogy a tánc egy már meglévő, kiforrott magatartásforma vagy éppen történet továbbélése, kiteljesedése a mozgás nyelvén. S ez mint olyan ledobja magáról a mindennapok esetlegességének olcsó közhelyeit és fordulatait. A feszes tartás megléte, a méltóság megtartása mindkét táncos számára nélkülözhetetlen. Nem olcsó színpadi produkció ez, hanem az emberi párkapcsolat emelkedett továbbélése a mozgás művészetének összetett eszközeivel. Két ember, a nő és a férfi párbeszéde a mozgás nyelvén. A tánc, ha nem közönségnek szól, ha nem puszta szórakoztató látvány, sokkal mélyebb érzelmi húrokat pendít meg, mint ahogy azt ma sokan gondolják. Köztük asztaltársam is. Ez a fajta táncmagatartás behálózza a teljes magyar nyelvterületet.
„A magyar táncban a férfinak és a nőnek külön sajátos testtartása van. A nőé könnyed, finom: szinte lebeg a földön. (…) A férfi (…) mozgása mindig feszes, férfias, délceg, minden kirívó mozdulattól mentes… Ha kettesben táncol, a leány előtt rakja a figurákat, szinte csak neki járja… Ha pedig összefogódznak, mindig vigyázva, gyöngéden viszi a leányt, tisztelettel van minden mozdulatában.” (Molnár István)
Ennek voltam szem- és fültanúja azon az estén Kolozsváron, a Heltai FolkCenterben, a kedd esti táncházban, ahol valóban jól éreztem magam.
Nyitókép: Ótos András felvétele
