Az ember általában nem úgy jár-kel a világban, hogy állandóan vizslatva keressen magának témát, amit megírhat kéthetente az egyetlen magyar nyelvű napilapunkban. Legalábbis én nem így szoktam. Viszont, úgy látszik, nem tudom elkerülni, hogy időről időre szembejöjjön velem egy-egy téma, amiről azt gondolom, érdemes vele foglalkozni. Így történt ez legutóbb is. Baráti társaságban folyt a beszélgetés, amikor a magyar népzene hangszeres megszólalása kapcsán röpködtek különféle keresetlen, néha át nem gondolt megjegyzések. Azok közül is a legmeredekebb, miszerint a magyar népzenei hagyomány köszönőviszonyban sincs magával a hegedűvel mint népi hangszerrel. A felvetés azt vette alapul, hogy a hangszer sem régi, így nem is igazán tekinthetjük népi hangszernek.
Nézzük csak meg, hogy is állunk ezzel. Hegedűféle hangszerek elterjedése Magyarországon már a honfoglalás kora óta nyomon követhető. Maga a vonó pedig, amelyet a vonós hangszerek megszólaltatására használunk, legalább ezer évvel ezelőtt jelent meg, Közép-Ázsia lovas-nomád népei körében. A vonó maga felépítésében nem véletlenül hasonlít a keleti népek íjaira. Ezek a törzsek pedig bővelkedtek ilyen fegyverekben. Ezt a tényt tudományos munkák is alátámasztják. Innen csak egy lépést kell tennünk, hogy még egy bizonyítékot csatoljunk előbbi felvetésünkhöz. Miszerint a legjobb lószőrt, amit a vonók szőrözésére használnak, a mongol lovak farkából vágják, ott távol, keleten. Maga a vonó pedig annak a kereskedelmi útvonalnak a nyomán jutott el Európába, amit selyemútnak nevezünk. Persze ezeket a vonókat még egészen más formájú és hangú hangszerek megszólaltatására használták. Voltak ezek között egy-, majd kéthúros változatok is. Egyhúrost, gondolom, sokan láttak már vidékünkön is. Az egyik szomszédos ország népi hangszerére, a guszlára gondolok. Idézzük csak fel, milyen formája is van a vonójuknak! Azután volt háromhúros hangszer… És még ki tudja, hányféle. Nagyon sok ezekből a hangszerekből túlélte az évszázadok viharait, és a mai napig láthatóak itt-ott a világ eldugott zugaiban. De még több végérvényesen elveszett ezen az úton.
A középkori krónikákban említett hegedűforma hangszerek még valamilyen pengetős hangszert jelöltek. A 16. századtól kezdve azonban már mint vonós hangszerről beszélhetünk. Magyar viszonylatban így közel háromszáz évre nyúlik vissza a hegedű története. Amikor szakmai körökben említik ezt a hangszert, a népzenét és a cigányzenét mindig együtt említik. Köztudott azonban, hogy a városi műzenét játszó bandák és a falvakban muzsikáló zenekarok repertoárja teljesen különböző volt. Hagyományos magyar népzenénk meg- és fennmaradását ez utóbbi zenekaroknak köszönhetjük. Ha figyelembe vesszük azt a pár évszázadot, amikor a hegedű már mint alaphangszer jelenik meg népzenénkben, nem kell túl sok számolás ahhoz, hogy rájöjjünk, az emlékezet útján fennmaradt népzenei anyag – legyen az hangszeres vagy akár énekes változat – sokkalta régebbre nyúlik vissza. 16. századi feljegyzések már külön említik a magyar hegedűt a többi európai nemzet hegedűi között. Mi több, külön leírják a magyar hegedűsök hosszú vonóhasználatát és a különös rángató-lökő vonásnemmel húzott vonójátékát. Miközben az évszázadok során változtak a dallamok, úgy a hangszerek fejlődése és megjelenése is változott ez idő alatt. Így bátran kijelenthetjük, hogy a hegedűn játszott népzenénk csaknem öt évszázad hagyományait menti át napjainkba. Nem véletlen, hogy a magyar hegedűsök által használt archaikus játékmód a ma is használt európai hegedűjáték kialakulását megelőző időkre nyúlik vissza. Sokan ezt a fajta hegedűs hagyományt nemcsak mint magyar jellegzetes hegedűsjátékot említik, hanem egyenesen hungarikumról beszélnek. Nem sok európai nemzet dicsekedhet ilyen népzenei hagyománnyal. Van olyan magát igen nagyra tartó nemzet, amelynek csak az írott hagyomány jelenti a múltat. Míg Európában már évszázadok óta nem létezik a nép által használt zenei köznyelv, addig nálunk még a 19. század elején is létezett. A falusi emberek mindennapi életét átszőtte a néphagyomány. Az emberi életút szinte minden fordulójához tartozott egy-egy népdal, mondóka/mese vagy népszokás. Születéstől a halálig.
Valahol azt olvastam, hogy a falusi előadók nem ismerik a lámpaláz fogalmát. „Feltehetően azért nem, mert amikor énekelnek, muzsikálnak vagy táncolnak, azt nem produkciónak, szereplésnek tekintik, hanem olyan természetes megnyilvánulásnak, amelynek során vallomást tesznek vagy szolgálnak. Vallomást, tanúságot tesznek közösségük előtt a hozzájuk tartozásról, közös hagyományaik, kultúrájuk ismeretéről és gyarapításáról…” (Jánosi András)
Nyitókép: Lajkó Félix (Fotó: Ótos András)
