Nagyon sokszor merül fel a kérdés, hogy vajon napjainkban akad-e még mit lejegyezni, felgyűjteni. Tetten érhető-e valami napjainkban néphagyományunkból? Abból a sokrétű néphagyományból, amit még a múlt század fordulóján kezdtek el gyűjteni? Van-e értelme folytatni a kutatást?
Persze hogy van! A kérdés felvetése csak azt szolgálta, hogy termőtalajt biztosítson annak a gondolatnak, amit most szeretnék kibontani. Bővítsük egy kicsit az előbbi felvetést, toldjuk meg egy fontos gondolattal, és máris közelebb jutunk mondandóm lényegéhez. Kis szerencsével találunk még egy réteget ebben a folyamatban, ami talán új irányt és munkakedvet biztosít napjaink elkötelezett hagyományőrzőinek. Mégpedig az, hogy miközben megpróbálunk kiásni az idő mélységeiből itt ragadt meséket és történeteket, megfeledkezünk egy fontos dologról: hogy ez a folyamat nem csak arról szól, hogy valamit lejegyezzünk és megőrizzünk az utókor számára. Van itt még egy nagyon fontos dolog, olyan hozadék, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Vagy csak egyszerűen megfeledkezünk róla, nem tartjuk fontosnak.
Hogy is néz ki, hogy is kezdődik egy ilyen kutatás? Első körben keresnünk kell megfelelő adatközlőket. Talán ez a legkönnyebb része a gyűjtésnek. Vegyük az én esetemet, amivel rövid tanári pályámon szembesültem. Egyik felsős osztályban megkértem a diákokat, hogy beszéljenek a szüleikkel, nagyszüleikkel, és hozzanak bármilyen régi történetet, amit tőlük hallanak. Fáradozásukat kész voltam egy-egy ötössel jutalmazni. Egy hét elmúltával már jött is az első történet. De mielőtt idéznék ebből a történetből, essen szó arról a dologról, amit a fentiekben már mint fontos hozadékot említettem. Mi is megy végbe az adott történet lejegyzése alkalmával? Diákom, aki komolyan vette a történetgyűjtést, vagy csak az ötös megszerzése hajtotta, leült valamelyik szülőjével. A szülő, talán mert tényleg nem tudott ilyen történetet, vagy csak nem ért rá, továbbküldte a gyereket a nagyszülőkhöz. A nagymamának történetesen volt ideje és kedve leülni az unokával. Itt már volt mit feljegyezni. Igen, ez maga az a folyamat, amire gondolok. Elindul egyfajta párbeszéd a család több korosztálya között. Napjainkban mindenki arról beszél, hogy milyen gyorsasággal esnek szét a családok. Hogy nincs időnk, és nem figyelünk egymásra. Pedig itt a példa, ami ha nem is jelent végleges megoldást erre az egyre elhatalmasodó gondra, mégis valamiféle megoldás lehetőségét rejti magában. Lám, a hagyományápolás és maga a gyűjtés is képes arra, hogy családok, különböző korosztályok leüljenek egymással, és elbeszélgessenek. Még akkor is fontos és jelentős dolognak tartom ezt, ha ez az egymásra figyelés és megállás csak nagyon rövid ideig tart. Mondjuk, éppen a mese végéig.
Szóval, létrejött az a bizonyos kapcsolat, szülői segítséggel, unoka és nagyszülő között. Innentől már csak figyelmesen kellett a nagyi történetét hallgatni. Esetünkben a történetmesélést a diákom így vezette fel: „Esténként, amikor ágyba bújtam, drága nagyikám jött esti mesét mondani. Nem könyvből olvasott fel, hanem gyermekkoráról mesélt. Dédnagymamám örökbe fogadott egy kisfiút, hogy a nagyinak kisöccse legyen. A kisfiút Andrásnak hívták. Élénk fantáziával rendelkezett. Időnként hihetetlen dolgokat mesélt a dédinek…”
A mesegyűjtéshez, ami magyar népköltészetünk legnagyobb szóbeli prózaepikus műfaja, nem feltétlenül szükséges előtudás. Azt is mondhatnánk, kis bátorítással mindenki belefoghat saját családi történeteinek lejegyzésébe. Figyelembe véve a tényt, hogy ma mi minden áll a rendelkezésünkre, azt mondhatnánk, gyűjteni bárhol és bármikor lehet. Nem is kell más hozzá, csak egy okostelefon. A hanganyag mellett pedig képet is készíthetünk az adatközlőről. A lényeg, hogy a felgyűjtött anyag szakavatott kézbe kerüljön. Szerencsénkre, ma már nálunk is egyre több szakember foglakozik ezzel. Keressük fel őket bátran!
A kezdetekkor, a 19. században, a Kisfaludy Társaság járt élen ebben a folyamatban. A következő felhívást tette közzé: „Ez iránt méltó figyelmet ébresztendő, a hirlapok utján kisérti meg, s felszólít mindenkit a két hazában, mennyire népdalok, mondák, mesék és hagyományok a népek ajkiról eltanulva értésére estek, sziveskedjék azokat papírra tenni, de ugy, mint azokat hallotta, minden csinosítás vagy nemesítés nélkül, »a puszta meztelenségben«, – mert csak így lehetnek a nép szelleme, s költői tehetségének lenyomatai, jellemvonásai.”
Nincs is más dolgunk, mint hogy mindenkit arra biztassunk, üljön le szüleivel, nagyszüleivel beszélgetni. Beszélgetni a régi időkről. Kérdezzük ki őket, és hallgassuk meg figyelmesen mindegyikük történetét!
