Április elsejével egy nagyon jelentős tevékenység indult el iskoláinkban, ami természetes módon, az óvodai, pontosabban az iskolai előkészítő csoportok életét is felpezsdítette, ezzel együtt az „iskolába induló családokét” is. Úgynevezett tranzíciós, „átvezető” folyamat zajlik júniusig, amikor is különböző tevékenységeket szerveznek az iskolába induló óvodai csoportoknak, hogy megismerkedjenek az iskolai légkörrel, a tanító nénikkel, de azért is, hogy a jövendőbeli elsős tanító nénik is megismerjék az iskolába indulókat. Az óvoda-iskola átmenetet segítő időszakban a gyerekek aktívan közreműködnek, és ezzel lehetőséget kapnak arra is, hogy új helyzetben is megmutatkozhassanak, de egyben megismerve az iskolai környezetet, a tanítókat, az iskolába járó gyerekeket, együtt játszva, alkotva velük, kevésbé szorongjanak az iskola kezdetekor. Sokszor sajnos, az iskolai felkészültség felmérése, ami inkább ennek a tranzíciós folyamatnak a része, vagy ahogyan emlegetni szoktuk az iskolaérettség vizsgálata, erős stresszforrást jelenthet gyereknek, szülőnek egyaránt. A felmérés eredménye segítséget jelenthet a szülőknek is ahhoz, hogy objektív képet kapjanak a gyermekük fejlődéséről, és útmutatót ahhoz is, hogy milyen módon tudják támogatni gyermekük fejlődését, és megalapozni a jövendőbeli iskolai eredményét. Az iskolába induló új generációk felmérése, alkalmat ad arra is szakembereknek, hogy rámutassanak, mi az, amire jobban oda kell figyelni az óvodai és a családi nevelést illetően is. Mondhatom, hogy az idén az iskolapszichológusok a teszteredmények elemzésekor meghúzták a vészharangot, mert leszögezhető, hogy az iskolába induló generációra jellemző, hogy rosszabb a figyelmük, nem tartják tiszteletben a szabályokat, gondjuk van a szükségletek kielégítésének késleltetésével, nem tudják szóban kifejezni magukat, és nem önállók.
Mindezeknek a megalapozása a családban történik, és legnagyobb hatással ezekre a gyermek és a család életvitele van, hogy milyen a gyerekek életmódja, és milyen tapasztalatokat szereznek a mindennapok folyamán, valamint az is, hogy milyen a szülők nevelési stílusa, a nevelési minták, amelyek hatással vannak rájuk.
Úgy tűnik, hogy az utóbbi években az ún. engedékeny (permisszív) nevelési stílus dominál a családoknál. Milyen is az ilyen engedékeny szülő? Ez a szülő érzelmileg érzékeny gyermekére, de a korlátok felállításában és fenntartásában nem következetes. Az ilyen nevelési stílusban nevelkedő gyerekekre jellemző, hogy kevésbé sikeresek az érzelmi önszabályozási képességek területén, gyakoriak náluk az alkalmazkodási problémákkal, és viselkedésükben gyakrabban tapasztalható agresszivitás. A szülőknek sokszor gondot jelent a gyermekeik ellenőrzése. A szülők nem tiltanak vagy állítanak feléjük külön követeléseket. Pedig a definíció szerint is a nevelés alapvető módszerei közé tartozik a követelés (utasítás, parancs, tiltás), de a példaadás is, és a büntetés-jutalmazás módszere is.
Fontos kérdés a gyermekek önállósága is, hisz mind több és több az olyan szülő, aki megköti a gyerek pertlijét, vagy tépőzáras lábbelit vesz neki, feladja és begombolja a gyerek kabátját, sokszor a gyerek helyett festik ki, rajzolják le a rajzot, de vannak olyan szülők is, akik a gyerek mondatát is befejezik, vagy éppen a gyereknek feltett kérdésre ők válaszolnak. Pedig nagyon fontos, hogy amit a gyermek maga meg tud csinálni, azt a szülő ne végezze el helyette. Ez különösen az önkiszolgáló tevékenységeknél fontos. Mindig csak annyit kell segíteni, ami továbblendíti, de ő maga csinálja meg. Ne feledjék, ha mindent mi teszünk meg helyettük, akkor ezt szokják meg. Utána meg elhiszik, hogy nem tudják maguk megcsinálni, és később már nem is törekszenek rá, annak ellenére, hogy mindenkiben megvan az a vágy, hogy amit csak lehet, egyedül csinálhasson meg. Ezért dicsérni, biztatni kell az erőfeszítésüket és az eredményt is! Ezzel az önbizalmat is növeljük, ami nagyon sok gyereknél hiányzik. Ha önállóságra neveljük gyermekeinket, akkor önbizalmuk is lesz!
Illusztráció
Nyitókép: Illusztráció
