Szabadka egyik belvárosi gyalogátkelőhelyén nem csupán a jelzőlámpa vált pirosra, ha tilos az áthaladás, hanem egy fényszóró az aszfaltot is pirosan világítja meg. Az intézkedést azzal indokolták, hogy így biztonságosabb lesz ezen a helyen a közlekedés, ahol egyébként sok ember fel sem pillant a telefonja kijelzőjéről. Több módon lehet ezt a szituációt értékelni, bár valószínűleg mindenki tisztában van a szabállyal, hogy zebrán eleve tilos a mobiltelefonok használata. Ha valaki nem tudja, az iskolában és otthon kell megtanulnia ezt, az egyéni felelősségvállalást viszont semmiféle többletintézkedés nem tudja biztosítani. Egy ideális világban talán egy hangjelzés is megfelelő lenne ilyenkor, amellyel még a gyengén látókat, vakokat is segíteni lehetne.
Gyakran társítjuk a telefonok, számítógépek túlhasználatát és a telefonfüggőséget a gyerekhez, holott számtalan felnőtt tölt legalább annyi időt a képernyő bámulásával, mint a fiatalok. Bennünket is ugyanúgy beszippant a digitális világ, ráadásul mi vagyunk, akik a gyerekeink kezébe okoseszközöket adunk, pedig ma már általánosan ismertek azok a szakértői vélemények, amelyek szerint a kisgyerek agyára másként hat a képernyő, így nekik nem is lenne szabad azzal találkozniuk, főként nem ilyen intenzitással.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a kihívások ellenére a jövő digitális (bár ezt a globális informatikai rendszerek sérülékenysége némileg zárójelbe teszi), így az oktatás is az. Kötelező továbbképzések során kellett digitális kompetenciájukat fejleszteniük a tanároknak, éveken át a csapból is az IKT folyt, olyan progresszív lépéseket mutatott be a sajtó, miszerint bizonyos iskolákban nem tanítanak már kézírást, elhagyták a papíralapú tankönyveket, füzeteket. A digitális bennszülöttek mítosza pedig még mindig makacsul tartja magát. Az utóbbi években továbbá fellángolt a vita az iskolai mobilhasználattal kapcsolatban is: bár a többség valamiféle szabályozást fontosnak tart, de a teljes tilalom is napirendre kerül bizonyos országokban. Utóbbiak a mellett érvelnek, hogy a telefon elvonja a figyelmet az oktatásról, leépíti a szociális viszonyokat, illetve egyre nagyobb problémát jelent a cyberbullying is.
Mintha elfelejtettük volna, hogy a világjárvány idején mi magunk voltunk, akik digitális világba kényszerítettük a gyerekeket, a társadalom követelte meg tőlük, hogy folytonosan elérhetőek legyenek, a megkérdőjelezhető hasznosságú távoktatáson vegyenek részt. Ennek következményeit most látjuk: vajon tényleg az a megoldás, hogy a tapasztalatok beépítése helyett egyszerűen megtiltjuk az iskolai használatot? Egy-egy ilyen újsághír alatt sokan támogatnának ilyen intézkedést, de vajon ők szabályozzák-e gyerekeik internet-hozzáférését, képernyőidejét?
Az erőltetett digitalizációnak is világosan látszanak már a negatívumai: a gyerekek készségei, kognitív kapacitása nagyon változó képet mutat. Persze a kutatások eredményei vegyesek, de úgy tűnik a gyakorlatban, hogy kombináltan érdemes a digitális és analóg eszközöket alkalmazni. Lehet, hogy a tankönyv nyomtatása terheli a környezetet, de a hatalmas energiaigényű szerverparkok fenntartása szintén. Lehet, hogy a diákok ügyesen pörgetik a TikTokot, de lesújtó képet mutat a digitális írásbeliségük, az offline és online kommunikációs képességük. Jól hangzik az is, hogy a tiltás helyett inkább a helyes használatot kellene oktatni. Ehhez azonban központi akarat: oktatási stratégia, a fókuszok kijelölése, kompetens tanár jelentené az egyik megoldási utat, nem csupán látszatintézkedések vagy tiltások. Ahogyan a közösségi média törvényi szabályozása is várat magára, holott tudjuk, hogy ezeket a termékeket, platformokat kifejezetten úgy fejlesztették ki pszichológusok, marketingesek segítségével, hogy minél addiktívabbak legyenek, nem törődve a hosszú távú mentális és fizikai hatásokkal. Az egészséges digitális élet és kompetenciafejlesztés minden tantárgy része kellene, hogy legyen, baj lenne, ha a gyerekeket magukra hagynánk ebben a világban. A gépeket, a mesterséges intelligenciát eredetileg azért találta fel az ember, hogy könnyítse az életét, a gyártósorok mellett, az összeszerelő üzemben mégis a mai napig emberek dolgoznak, az iskolai feladatainkat, esszéinket, beszédeinket, verseinket az AI írja, képeket az AI készít helyettünk, átadjuk neki azt, ami emberré tesz minket: az egyedi, gondolkodást jelentő kihívásokat. Erre a dinamizmusra azonban jelenleg még nincs válaszunk.
Gimnazistáim egy része saját magát telefon- és közösségimédia-függőnek tekinti (bár a függőség fogalmával sokszor könnyelműen dobálózunk), vannak, akik saját elhatározásból tartanak digitális detoxot, mások nem tesznek ellene. Arról is beszámoltak, hogy már egy egész estés film sem tudja a figyelmüket lekötni, nem is beszélve egy hosszabb szöveg elolvasásáról (sokszor ezt még kifogásként is felhasználják). A mi iskolánkban a tanulók óra elején egy dobozba helyezik a telefonjaikat, aztán ha órán valamiféle kutatómunka, kvíz vagy médiafeladat miatt szükség van rá, akkor magukhoz vehetik. Talán ez lehet az egyik működőképes modell, amely még erőforrás-takarékos is. Jóllehet, központi stratégia nincs erre, de azért az osztályfőnökök, informatika-, filozófia-, pszichológia-, magyar- és polgáritanárok összefogásával helyi szinten is megvalósulhat a digitális kompetenciák elsajátítása, figyelembe véve a tanulók mentális egészségét is, akár a kritikai gondolkodás útjain keresztül megközelítve mindezt.
