Két dolog jár a fejemben. Az egyik, hogy vajon találhatunk-e még olyan verbális vagy akár tárgyi emléket szűkebb környezetünkben, ami még nem lett lejegyezve, összegyűjtve. A másik dolog az elsőből következik. Amennyiben találunk ilyen emlékeket, vajon mi történik majd velük? Hozzáértő kezek lejegyzik, felcímkézik, archiválják, és felteszik majd egy polcra. Ez vár a huszonegyedik század elején egyedülálló néphagyományunkra? Még ha ez a polc virtuális is, és minden kíváncsi szem számára elérhetővé válik, végérvényesen az idő homályába fog veszni majd minden? Ha továbbgondoljuk a fenti felvetéseket, újabb kérdésekbe ütközünk, amelyek közül most csak kettőt érintenék. Elsőként felül kéne vizsgálnunk, hogy valóban elérkeztünk-e arra a pontra, amikor már nem beszélhetünk a hagyományok átadásának folytonosságáról. Másodsorban, hogy létezik-e még családon belül a hagyományok átadása. Úgy, ahogy azt az iskolában is tanítják, szájhagyomány útján.
Hetente egyszer alsós gyerekeknek tartok foglakozást. A legutóbbi ilyen alkalommal történt meg a következő eset. Kiadtam a feladatokat, és mindenki nekilátott a munkának. Jómagam pedig, hogy segíteni és ellenőrizni is tudjak, fütyörészve sétálgattam a padok között. Persze nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a bátrabb fiúk elkezdjenek utánozni. Lett is mindjárt olyan éktelen fütyörészés, hogy csak úgy csengett a fülünk. Észre sem vettem, hogy nemcsak a fiúk bátorodtak fel, hanem az egyik kislány is. Persze a hangzavart igyekeztem mielőbb lecsitítani. Nem volt könnyű dolgom. Azután a beállt csöndben az egyik kislány így szólt az imént még fütyörésző barátnőjéhez: „A lányoknak nem szabad fütyülniük, mert akkor sír a Szűz Mária!” A gyerekek csak nevettek a mondaton, és nem igazán törődtek vele. Engem viszont nagyon meglepett ez a mondat. Honnan tud ilyen dolgot mondani egy tízéves kislány? Rögtön meg is kérdeztem, hogy hol hallotta ezt. „A nagymamámtól” – jött a válasz. Mi mindent hallhatott még nagymamájától ez a kislány? Remélem, az a bizonyos nagymama minden tudását átadja majd unokájának. Ő pedig minden történetet, mesét vagy éppen dalt, amit hall, meg is jegyez. Lám, rövid kis történetünk által mindkét kérdésünkre megkaptuk a választ. Igenis él még a néphagyomány és annak átadása, itt a szűkebb környezetünkben is, és ha odafigyelünk, láthatjuk, mennyi értékes kincs vesz még bennünket körül.
Még egy csodálatos dolog történt velem az elmúlt héten. Nagy örömömre elkezdődött az a folyamat, amely igyekszik feldolgozni a vajdasági táncházmozgalom múltját és jelenét. Nem utolsósorban pedig igyekszik valamilyen jövőbeni utat is kijelölni számára. Jó volt találkozni a rég látott ismerősökkel. Megpróbáltuk időrendbe rakni a régmúlt eseményeit. A kezdetek kapcsán sikerült megtalálni azt a pillanatot, amely a vajdasági táncházmozgalom születését jelenti. Ezzel kapcsolatban viszont felmerült még egy, első hallásra talán mellékesnek tűnő kérdés. Történetesen az: milyen dátummal ünnepeljük mi itt a Vajdaságban a táncházmozgalom indulását? Egybeessen-e ez a dátum a magyarországi időponttal? Röviden: nálunk a nyolcvanas évek elejére tehető a mozgalom indulása. Nagyjából tízéves késéssel robbant itt be, köszönhetően annak a néhány népzenésznek és népi zenekarnak, akik, amelyek éppen ekkor kezdtek el behatóbban foglalkozni a népzenével. Miközben igyekeztünk kijelölni a pillanatot, amely meghatározhatja a mozgalom itteni születését, szóba került még néhány igen fontos gondolat. Például hogy nekünk, vajdaságiaknak mit jelent a táncházmozgalom. A magyarországi példát átvéve, annak minden hozadékát és tulajdonságát felhasználva, nekünk is „csak” azt jelenti, amit az ottani népzenészeknek és néptáncosoknak? Egyöntetűen azon a véleményen voltunk, hogy nem. Nekünk ez többről szól, mint a népi hagyományunk megőrzése és továbbadása. Megmaradásunk egyik záloga ez a mozgalom. „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” – mondta a nemrégen elhunyt neves néprajzkutatónk, Kallós Zoltán. Ebben a mondatban minden benne van. Meg kell értenünk, hogy legfontosabb feladatunk a mozgalom megőrzése, pontos helyének kijelölése és nem utolsósorban továbbadása.
A tartalmas délutáni beszélgetést egy esti koncert zárta. Neves és kiváló zenészeink fergeteges hangulattal varázsoltak el bennünket. Mindenki azt gondolta, hogy ezt már nem lehet fokozni. Ekkor lépett a színpadra egy kicsi törékeny lány a hegedűjével. Megszeppenve állt be a „sokat látott” bandába, a nagy öregek közé. Állához emelte hegedűjét, és ekkor megtörtént a csoda. Olyan átéléssel, szakmai tudással és fegyelemmel játszott az idős zenészekkel, amit talán nem is lehet tanítani. A nagy öregek pedig mindeközben példamutató alázattal segítették és szolgálták ki a fiatal prímást. A zene olyan magaslataiba tudtak így emelkedni, ahova már nem visz lépcső. Ide már csak az angyalok segíthetik fel az arra érdemes muzsikusokat.
Igen, van remény! Lesz utánpótlásuk a vajdasági népzenészeknek, mert amíg ilyen zenészek nőnek fel mellettünk, addig nem kell aggódnunk.
